Vasárnap van, szokatlanul későn ébredek, ami még nem lenne feltétlenül baj, de a fejem is hasogat, nyilván az előző este éhgyomorra letolt STOKE-MANCHESTER UNITED meccs utóhatásait nyögöm. A kutyaharapás viszont szőrével az igazi, szóval nagy, komoly döntést hozok, és mielőtt elindulnék az NB II-es MTK-SZPARI rangadóra, még mérgezem magam egy kis BURNLEY-CRYSTAL PALACE-szal is, ha már lúd, legyen kövér, ugyebár.
Nem indul rosszul a meccs, bár a Palace rajongói ebben nyilván vitatkoznának velem, nem telik el ugyanis három perc, és a naptári évben először - ki tudja milyen okból - a kezdőbe jelölt Li Csun-jong máris gólpasszt ad az ellenfélnek, 1-0.
A Burnley ettől a pillanattól kezdve dagadó ütőerekkel aprít, ebben ők a liga legjobbjai, magától értetődő természetességgel bontják le a meccset fejpárbajok sorozatára, nézni is rettenet. A Palace láthatóan totálisan szét van esve, elképzelés semmi, ezer kilométeres távolságból is megsajnálom a drukkereiket. Here is to you, the famous Red & Blue, szokták énekelni, hát, ebből ma nem látszik az ég egy adta világon semmi, mert arra azért gyaníthatóan azon a környéken sem sokan büszkék, hogy hébe-hóba sikerül fejbe rúgni Bentekét.
Frank de Boer bukott emberként pótcselekszik a kispad környékén, mutogat, kiabál, de ebből a pályán csak annyi jelenik meg, hogy Townsend időnként elfut, cselez, és nagy ritkán középre ad, természetesen szarul. Sokat elmond, hogy a Palace legveszélyesebb embere a drabális bekk, Scott Dann: két lövését is a gólvonalról vágják ki, majd a 89. percben - már csatárnak feltolva, ez lehetne az edzői kétségbeesés SI-mértékegysége is akár - ajtó-ablak ziccerben érkezik a kapuval szemben, a sérülés miatt becserélt Nick Pope kapus régen verve, de hiába, mert a fejes elmegy a kapufa mellett, kívülről. Szegény embert az ág is.
Ezt a jelenetet viszont már csak éjjel, felvételről látom, mert a hatvanadik perc környékén szedem a sátorfám, és elindulok, hogy a helyszínen nézzem meg az új MTK-pályát. Már ez is sokat elmond: még véletlenül sem a meccs érdekel, két perccel indulás előtt guglizom ki, hogy a Nyíregyháza lesz az ellenfél. Ehhez képest az esemény maga kifejezetten kellemes csalódás, az MTK pofás kis csapat, kulturált játékkal, így rövidesen azon kapom magam, hogy önjelölt scoutként sasolom a fiatalok játékát.
Korozmán ügyes, segít be azonnal a mellettem ücsörgő Sziklai kolléga, nekem viszont inkább Schäfer jön be, és nem feltétlenül azért, mert ő lövi az első gólt. Láthatóan olvassa a játékot, az ilyen gyerek itthon mindig érték, és bár feltűnően kicsi/vékony, nem egyszer mintaszerűen veri át az ellenfelét azzal, hogy egyszerűen jó ütemben ugrik fel a labdáért. A szünetben beszélünk az MTK pszichológusával, szerinte Schäfer a keret legokosabb játékosa, én meg olyan egyetértéssel bólogatok, hogy kis híján leesik a fejem, ezek szerint mégis van remény, itthon is képeznek ígéretes futballistákat. Talán.
A szünet után sajnos bejön, amire számítani lehetett, a kiábrándítóan semmilyen Szpari inkább visszaáll, hogy elkerülje a nagyobb vereséget, hiába, ez azért még mindig Magyarország. A Nyíregy ráadásul mintha gyűjtené a leselejtezett alibistákat: itt van a huszadik percre látványosan kipukkanó, vérlázító sétálgatást bemutató Rudolf, a meccset egyetlen sprinttel befejező - abban is meghúzódó - Pekár, de csereként beáll Rezes is, ezen a ponton pedig már nem tudok nem hangosan nevetni a kilátástalanságukon.
Két sorral előttünk szerb akcentussal beszélgetnek, gyanúsan megfigyelők/ügynökök lehetnek, szóval feszült arccal hallgatózni kezdek, ők vajon kit szúrtak ki a játékosok közül. Két perc után leesik, hogy nem erről a meccsről beszélgetnek, hanem élőben sportfogadnak, nyilván. Viszont legalább megtudom, hogy a Milant nagyon elverte a Lazio, nahát.
Mögöttem egy anyuka éppen azt ecseteli a fiának, hogy látod, ha NB I-es játékos akarsz lenni, végig hajtani kell, nem úgy mint ezek a nyíregyiek, hát nézd meg, már a fülén veszi a levegőt mindegyik, pedig csak a hatvanötödik percben járunk. A kis srác dicséretes mértéktartással tűri az oktatást, de amikor anyuka kimondja a tételmondatot ("Ha látod, mit csinálnak rosszul, akkor már megérte kijönni", touché), én inkább elkezdek másfelé figyelni, innen úgysincs feljebb.
A Szpari drukkerei ezen a ponton kezdenek rá a "Buzi Diósgyőr" rigmusra, én pedig hirtelen nem tudom, létezik-e ennél nagyobb kritikája a csapatuk játékának. Nyilván nem, mert Pekár is ekkor dönt úgy, hogy mégiscsak sprintel egyet, mire a lelátóról egy öblös hang azonnal megjegyzi, "mi van, rájöttél, hogy labda nélkül is lehet mozogni?" Esküszöm, kifejezetten jól szórakozom, ezt sem hittem volna, amikor otthon bezártam magam mögött az ajtót.
A menetrendszerű "nincsen hangotok" után felcsendült az MTK kiáltás is, de a két szurkolótábor láthatóan nincsen egy súlycsoportban, szerintem többen ültek a VIP-ben, mint ahány fizető néző összejött erre a délutánra. Közben lepörög az óra, csereként még beáll az abszolút vintage Hrepka-Kanta-Farkas Balázs tandem, utóbbi nyíregyházi nevelésként nyilván kettőzött erővel pörög, de valahogy mindig eggyel több az érintés a kelleténél. Ez utóbbi egyébként a meccs nagy tanulsága is - mármint számomra -, mert folyamatosan az az érzésem van, hogy minden egyes játékos a labdát cipelve akar területet nyerni, miközben ugye tudjuk, hogy ez futball, nem rögbi. Majdnem az összes passz lábhoz érkezik, alig van labda nélkül mozgás, területszerzés, üresbe passz, védelem mögé indulás. És ez még az öreguras tempónál is nagyobb gond, sajnos.
Hazafelé azon gondolkodom, lesz-e vajon valaha igazán jó foci ebben a tényleg nagyon szép és modern stadionban, mert azért mégiscsak úgy lenne az igazi. Talán majd Schäfer, morfondírozom tovább reménytelen álmodozóként, majd hirtelen bevillant, hogy már nem is fáj a fejem. Hiába: még a rossz futball is orvosság.