Vélemény

Se új stadion, se milliárdok, de hatalmas szívük volt és ez aranyat ért

  • MVB80

Egy kerület a világ ellen, hirdették a kispesti drukkerek, csapatuk pedig olyan idényt produkált, amire senki nem számíthatott.

Még egy másik olasz csapat drukkereként is félpercenként kirázott a hideg, ahogy Francesco Totti búcsúját néztem, amit a Roma ultrák nagy része sem bírt ki könnyek nélkül.

Tottival az olasz futball elmúlt két és fél évtizedének egyik legnagyobb alakja búcsúzott, és most csak azért hoztam fel a vasárnapi érzelmes pillanatokat, mert a Roma-drukkerek Capitanója 1993-ban mutatkozott be a Serie A-ban.

Abban az évben, amikor Csehszlovákia két önálló országra bomlott, amikor a mozikban a Jurassic Park első része tarolt, amikor a rádiók az Ace of Base számait játszották, az MTV zenecsatorna pedig a Nirvana utolsó stúdióalbumáról a Heart-Shaped Box-ot vagy az All Apologies-t.

És amikor utoljára lett NB I-es bajnok a Honvéd.

Az akkori bajnokcsapatban olyan játékosok voltak, mint Pisont, Hamar, Illés, Orosz, Vincze, Halmai vagy Plókai, és ennek a garnitúrának a következő idényt is illett volna behúznia, de a Csank-féle Vác kibabrált a Honvéddal.

De ha az a 94-es ezüst csalódás volt, akkor mit mondjunk az utána következő két évtizedre, amikor a Honvéd története során először megjárta a másodosztályt, miközben nevenincs légiósok húzták magukra a legendás mezt, és többször is felmerült, hogy elköltöztetik a klubot.

Nehéz definiálni, hogy mit jelentett a 90-es évek második felében és a 2000-es években Kispest-drukkernek lenni. Az alap volt, hogy az osztálytársak hol gúnyolódva, hol szánakozva néztek az emberre, ha elárulta, ő nem a Fradiért vagy az Újpestért szorít, hanem a Kispestért.

Egy ideig még vártuk, hátha csoda történik, és megint lesz egy olyan csapatunk, amely végigveri az NB I-et, de többnyire csak a keserédes nosztalgiázás maradt, illetve a gyötrelmesebb időszakokban a „csak maradjunk benn valahogy” fohászkodás.

Hemingway és Eppel puszija a bajnoknak járó serlegnek

A 2004-es, másodosztályúként játszott MK-döntő, a 2007-es és a 2009-es kupasiker volt a kapaszkodó, egy életjel a külvilág számára, hogy még mindig itt vagyunk, nem lehet minket csak úgy leírni. Valahogy le is szoktunk arról, hogy a bajnokságban gondolkodjunk, ha reménykedett is az ember Kispest-szurkolóként, mindig abban bízott, hogy talán majd a kupában gurítunk megint egy nagyot, és akkor jöhet a nemzetközi kupameccs, igaz, a 2013-as, már Rossival összehozott bronz után fájdalmas volt szembesülni vele, hogy egy Vojvodina is milyen simán elintéz minket.

Jogosan érezhette a közvélemény, hogy az a bronz egy kifutott szezon volt, hiszen ezt egy 9., egy 13. és az immáron 12 csapatos bajnokságban egy 8. hely követte. Ráadásul amíg a Fradi és a Videoton mellett például a Mezőkövesd is komoly állami pénzekkel gazdálkodhatott, addig a Honvéd hozzájuk hasonlítva kifejezetten csórónak tűnt,

pedig Hemingway elnök úgy udvarolt néha a futballt stratégiai ágazatként kezelő miniszterelnöknek, hogy az már kínos volt.

Így jött el a mostani szezon, amit az elmúlt évek fényében nehéz hova tenni. A Transfermarkt adatai alapján a Honvédnak a Videoton, a Fradi, a Debrecen és a Vasas után az ötödik legtöbbet érő kerete volt, de jelzésértékű, hogy a 6,45 millió euróval így is közelebb volt az utolsó Gyirmóthoz (4,03 millió), mint a Vidihez (11,68 millió).

A csapat egyszer sem állt a hatodik helynél hátrébb a tabellán, a 19. fordulótól kezdve pedig folyamatosan az első kettőben tartózkodott. Lehet mondani, hogy szerencsés együttállás kellett ehhez az aranyéremhez, hogy a Fradi érthetetlen módon visszaesett, hogy a Vasas tavasszal már hullámzóan teljesített – miközben nagy szívességet tett a Honvédnak azzal, hogy megverte Geráékat és a Videotont is -, míg az előző idény nemzetközi kupás szereplői közül a Loki épphogy bennmaradt, az MTK pedig ki is esett.

Ugyanakkor nem lehet véletlen, hogy a Facebookon illetve a különböző fórumokon a fradisták, újpestiek, angyalföldiek az utolsó pár forduló előtt már egyöntetűen jelezték, annak örülnének, ha a Videoton-Honvéd párharc a kispestiek tombolásával érne véget.

Amiben persze az is közrejátszik, hogy sokak szemét szúrja, ha központilag tolják a pénzt a kiszemelt csapatokba, ahogyan az is mindig szimpatikus, ha az esélytelennek tartott fél nem adja meg magát, és utolsó leheletéig harcol.

A mostani egy ihletett idény volt a Honvéd számára, amihez kellett Rossi karizmatikus személyisége, Lanzafame profizmusa és vagánysága, Eppel elképesztő hatékonysága, az olyan kipróbált harcosok, mint Kamber vagy Lovric hatalmas szíve, és a fiatalok érett játéka, a védő Bobál például Bödét, Torghellét vagy a Videoton szerb légiósait is képes volt levenni a pályáról.

Rossi a csúcson hagyja abba Kispesten

Nem egy olyan meccs volt, amikor nem játszott igazán jól a csapat, de hogy óriási odaadással tette a dolgát, azt nem lehet elvitatni, elég csak a bajnoki hajrában a Gyirmót és az MTK elleni meccseket megemlíteni, mindkettőt a végén húzták be a piros-feketék.

Lehet, hogy ennyit számít, hogy tele volt olyan játékosokkal a keret, akik a kispesti akadémián nevelkedtek, és emiatt sokkal erősebben kötődtek a csapathoz, de Rossi is nagyon eltalált valamit az öltözőben, mert Lanzafame az udvarlós nyilatkozatai mellett a pályán is megdöglött a csapatért, még akkor is, amikor hetekig nem ment neki.

A sport nem arról szól, hogy ki mit érdemel meg, de annak a legkitartóbb magnak, amely mínuszokban és plusz harminc fokban is a csapat mellett állt, igazán kijárt, hogy 24 év után újra átélje, milyen önfeledten, éjszakába nyúlóan ünnepelni egy meseszerű szezon után.

Főleg, hogy még fel sem száradt a kilocsolt pezsgő, amikor már olvasni lehetett, hogy Rossi megy, Hidi és Zsótér szintén nem maradnak, Eppel iránt izraeli és görög csapatok érdeklődnek, a BL-selejtezőben pedig zárt kapus meccs vagy meccsek várnak a kispestiekre.

Mondhatnánk, hogy gyors volt a józanodás, de ez nem igaz, mert ennek az idénynek a pillanatai, a Fradi-verés a Bozsikban, Zsótér bombája a Paks ellen, Lanzafame 95. perces fejese a Gyirmót ellen, a debreceni tökéletes túra parádés játékkal és szenzációs szurkolással, valamint a Vidi elleni bajnoki döntő eufóriája még sokáig ott marad elraktározva a fejekben. Ráadásul visszahozhatta az emberek hitét, hogy hiába a hatalmas különbségek minden téren, azért a dolgok többnyire még mindig a pályán dőlnek el!