Vélemény

Nyelvében él a nemzet – és hal meg a futballista

Kleinheisler Lászlóból akár az új Gera Zoltán is lehetett volna, ehelyett most úgy néz ki, a magyar utánpótlás-képzés állatorvosi lova lesz belőle. Van még visszaút?

„Nyelvében él a nemzet, de a nyelvével még senki nem nemzett”- tartja a szakállas vicc, ami ósdi is, rossz is, nekem mégis minduntalan ez jut eszembe arról, hogy Kleinheisler László egy évi reményteljes légióskodás után hazatért a Fradiba – nyelvet tanulni.

Hagyjuk most, mekkora esélye van annak, hogy egy fiatalember, akinek egy év anyanyelvi közeg kevés volt a német nyelv minimális szintű elsajátításához, majd Thomas Doll – amúgy angolul tartott – IX. kerületi edzésein fog ráeszmélni Goethe nyelvének szépségeire. Nyilván semennyi. Az sem túl érdekes, hogy vajon igaza van-e Urbán Flóriánnak abban, hogy a „futball nyelve a labda”, és, ha Kleinheisler elég jól bánna vele, akkor senkit nem érdekelne, tovább tudott-e már lépni a danke schöntől (egyébként: nincs), szóval a kötelező körök után rátérhetünk a lényegre.

Az igazi kérdés ugyanis az,

mi lesz most mindenki Kleinijével?

Temetni kell-e őt, vagy éppen ellenkezőleg, dicsérni az éleslátást, amivel menedzsmentje, megelőzve a tavasszal rá váró állandó padozást, kimenekítette őt a Bundesliga fojtogató taposómalmából, hogy itthon rendszeres játéklehetőséghez jutva küzdhessen igazán nagy célokért – utóbbit természetesen nem én tettem hozzá, hanem a játékos - ezek szerint legalábbis - rendkívüli humorérzékkel megáldott menedzsmentje. Vagy legalábbis remélem, hogy senki nem gondolta közülük komolyabb sportszakmai célnak az NB I-es bajnoki címet, mint a Bundesliga tagság meghosszabbítását, és pusztán egy jól irányzott humorbonbonnal igyekeztek palástolni abbéli csalódásukat, hogy az egy évvel ezelőtt még a magyar futball megmentőjének beharangozott ifjonc ilyen gyorsan visszaránttatott a valóság durva fonálból szőtt padlószőnyegére.

Mert hát ez a helyzet, ne szépítsük: Kleinheisler kapott egy pofont. Nagyot.

Ne vitassuk el, hogy Kleinheisler egy tehetséges focista. Igazi ösztönember, olyan, aki zsigerből játszik, megfejthetetlenül trükkösen, kiszámíthatatlanul, de épp ezért – hullámzóan. A magyar képzés egyedi terméke ő, akinél otromba labdakezelési hibák és zseniális ütempasszok váltogatják egymást gyors egymásutánban: szemmel láthatóan csiszolatlan, durva tehetség, régi vágású stílussal. Hogy ez itthon belefért, hogy elnézték neki kilengéseit az olykor-olykor megcsillanó zsenialitása miatt, nem meglepő. Hogy Németországban mindez kevés volt, és hogy egy kiesés elől menekülő kiscsapat kőkemény rendszerfocijába nem fért bele a taktikai trehánysággal vegyített kiszámíthatatlanság, szintén nem az.

A dolog nyitja nem is ez. Hanem az akarat. És az, hogy mire vannak rákényszerítve a mai magyar futballista-ígéretek.

Semmire.

Amikor Gera Zoltán Angliába került, saját bevallása szerint azzal fogadták: készüljön fel, fél évig semmit nem fog játszani. Csenevész volt és csiszolatlan, ugyanolyan hullámzó és szertelen, mint most Kleinheisler. Gera azonban összeszorított fogakkal küzdött a lehetőségért, és a harmadik fordulóban már kezdő volt – gólt is szerzett -, hogy aztán októberre végképp stabilizálja a helyét a csapatban. Megtanult új poszton játszani, erősített, nyelvet tanult – megragadt ott, ahol eleinte fejcsóválva fogadták.

Gera Zoltán hozzáállásáról kellene példát venni

Már hallom az is az ellenérveket: neki könnyű volt, lelkileg erős, mentálisan terhelhető karakter, aki nem akkor először kelt fel a padlóról, és mutatta meg a kétkedőknek, hogy többre hivatott. Ez tény. Mint ahogyan az is, hogy Gera korában a megfutamodás jóval kevésbé volt opció, mint ma – Zoli, ha akart volna sem igazán jöhetett volna haza a nincstelen, csődeljárásoktól sújtott NB I-be, ahol nemhogy nyugati szintet karcoló sztárfizetésekre, de villanyszámlára sem volt pénz.

Kleinheisler ellenben hazajöhet – van ugyanis, aki állja a cehhet. Hogy érthető legyek: a brémai fizetését, de legalábbis annak egy nem elhanyagolható részét.

Mindez komoly teher. A nyugati karrierre, alkalmazkodásra, beilleszkedésre általánosságban nem felkészített, nyelveket kevéssé beszélő mai magyar futballistáknak ugyanis ott az állandó menekülési útvonal. Kimennek külföldre, küzdenek, próbálkoznak, majd eszükbe villan, hogy nem is olyan nagy baj, ha véletlenül kihullanak a rostán – az edzők amúgy is hagyományosan elfogultak a magyar játékosok ellenében, ezt évtizedek óta tudjuk -, itthon ugyanis várja őket a langymeleg tuti, és a teljesítmény fényében akár könnyűnek is nevezhető fejpénz. Diósgyőr, Haladás, Gyirmót, Paks, halál mindegy, TAO mindenütt van, a fiatal magyar játékosok szerepeltetéséért ráadásul személyesen az MLSZ tejel gazdagon, szóval tényleg hülye lenne, aki nem ugrana fejest ebbe a buliba.

És közben akár még németül is meg lehet tanulni.

Ugye, hogy tuti buli?