Nem mondunk újat azzal, hogy nem ez az időszak a magyar női kézilabda-válogatott életének legszebb periódusa. A 2012-es Eb-bronz óta tulajdonképpen megfigyelhető a visszaesés, a folyamatok kicsúcsosodása pedig egy olimpiai szereplés elmaradásában teljesedett ki. A nyáron az Ambros Martín - Elek Gábor edzőpáros vezetésével sikerült kiharcolnunk az Eb-részvételt, megadva magunknak az esélyt, hogy visszaküzdjük magunkat oda, ahová történelmünk és múltunk szerint tartozunk, vagyis a világ elitjébe.

A svédországi tornának már a szakmai egyik legjobb edzőjeként számon tartott Kim Rasmussennel vágtunk neki. Komoly elvárások nem voltak a dán szakember felé, hiszen szerződtetésének célja, hogy 2020-as olimpiára rakjon össze egy ütőképes csapatot, ennek az útnak pedig csupán az első állomása volt a skandináv kontinensviadal. Rasmussennek nem volt túl sok ideje gyakorolni a válogatottal, Svédországba tulajdonképpen úgy mentünk ki, hogy a szövetségi kapitány és a keret nem egészen három hetet dolgozott együtt. Az előjelek azonban mégis biztatóak voltak, hiszen a Kárpát Kupa döntőjében öt góllal vertük azt a Romániát, amely épphogy lemaradt az Eb-elődöntőjéről.

"Ilyet még soha életemben nem tapasztaltam"

A fenti idézet a BL-győztes kapitány szájából hangzott el, nem nehéz kitalálni, hogy a dán tréner a válogatottat sújtó elképesztő sérüléshullámra utalt. Az viszonylag korán világossá és tervezhetővé vált, hogy a nemzeti csapat oszlopos tagjai közül Tomori Zsuzsanna, Szöllősi-Zácsik Szandra, Szamoránsky Piroska vagy Korsós Dorina nem lesz ott Svédországban, ám az utolsó pár napban újabb csapások érték a mieinket, miután az irányító posztról Kovacsics Anikó és Szucsánszki Zita is kidőlt sérülés miatt. A pechszéria a torna idején is folytatódott, a montenegrói meccsen világklasszis teljesítményt nyújtó Janurik Kinga, majd a románok ellen Triscsuk Krisztina is feladni kényszerült a versenyt. 

Ha végigvesszük a kimaradók listáját, láthatjuk, hogy kis túlzással legjobbjainkról kellett lemondanunk. Tomori, Zácsik, Szucsánszki és Kovacsics nemzetközi mércével is topjátékos kategória, Szamoránsky pedig évek óta az első számú beállója a válogatottnak.

Vagyis Rasmussennek úgy kellett kifőznie valamit, hogy az igazán minőségi alapanyagok hiányoztak a konyhából.

Meccsről meccsre javultunk

A fentiek természetesen nem csak a szurkolókat, hanem magát a csapatot is nyomaszthatták. Legalábbis erre következtethetünk abból, ahogy a csehek elleni nyitómeccset lehoztuk. Hibát hibára halmozó, kapkodó, rutintalan együttes benyomását keltettük, egy bő 10 percet leszámítva az egész találkozón gyengén teljesítettünk és nagyon szembetűnő volt, hogy nem volt olyan játékos, aki hátára tudta volna venni a csapatot. Az ötgólos vereség arcul csapása volt a magyar női kézilabdázásnak, hiszen egy olyan ellenfél ellen maradtunk alul, amely finoman szólva sem tartozik az elitbe, másrészről korábban 14 alkalommal múltuk felül. A dánok elleni második találkozón már jobban játszottunk, de esélyünk nem volt a bravúrra, így két kör után két vereséggel álltunk - és ekkor megcsapta a lányokat a kiesés szele.

Az Eb egyik üde színfoltja volt az ezt követő Montenegró elleni ütközet. Bár a színvonal ritka gyenge volt és az ellenfél több, mint 30 eladott labdája is sokat mondó adat, egy Eb-n aratott hétgólos sikert mindenképpen értékelni kell, különösen úgy, hogy ezzel bedobtuk magunkat a középdöntőbe.

A torna második fázisában három klasszis csapattal mérhettük össze az erőnket és a románok elleni (21-29) meccset leszámítva biztató jeleket láthattunk. A topfavorit Norvégia ellen és az olimpiai bajnok Oroszországgal szemben is megvolt az esélyünk a győzelemre, ha a végjátékban pontosabbak, rutinosabbak, jobbak vagyunk, összejöhetett volna a bravúr. Ám ezeket a skilleket pont azokban a játékosainkban találhatjuk meg, akik ezúttal nem voltak ott a keretben.

Sokan bizonyítottak, de kellenek a "régiek"

A svédországi Eb több dologra is rávilágított. Az egyik, hogy Tomori, Zácsik és Szucsánszki nélkül lövőerőben nem állunk valami fényesen, ez pedig a támadójátékunkat már eleve korlátok közé szorította.

A hat meccsen összesen 132 gólt sikerült elérnünk, ami meccsenként 22 dobott találatot jelentett.

Ez pedig nyilván nem elegendő egy sikeres(ebb) szerepléshez. Védekezésben ugyanakkor vállalható produkciót tettünk le az asztalra, ha a csehek elleni meccset kivesszük a sorból, egyedül a románok tudtak megszórni minket, a norvégokat (24), a dánokat (23) és az oroszokat (26) is tisztes mennyiségen tartottuk. Ez lehet Rasmussen egyik védjegye, a védekezés alapjainak letételével a későbbiekben eredményesen szerepelhetünk.

A hiányzók ismeretében az is izgalmas kérdés volt, hogy a "friss arcok" közül kik tudnak bizonyítani, kik lehetnek azok a játékosok, akik a jövőben vezérszerepet tölthetnek be a válogatottban. A 33 éves Görbicz Anita felett lassan eljár az idő, mégis talán ő volt a magyar csapat vezére ezen a tornán. Ami nem túl szerencsés. A legeredményesebb játékosunk a dunaújvárosi Kovács Anna volt, aki 55 lövéséből 29 találatig jutott, voltak kifejezetten jó periódusai, ám rengeteg ajtó-ablak ziccert is elrontott - ez a nemzetközi rutin hiányának számlájára is írhatjuk. A beálló poszton Kisfaludy Anett keveset hibázott, igaz kevés labdát is kapott (9/6), akárcsak a szélsőink, akik közül Bódi Bernadett tüzelt a leghatékonyabban (64%). A hórihorgas Planéta Szimonetta összesen három lövést eresztett meg az Eb alatt - igaz, csak egy meccsen jutott szóhoz -, Klivinyi Kinga 39 százalékos lövőszázaléka pedig egy Eb-n gyengének számít. A legjobban talán a kapusposzton sikerült teljesítenünk, ám Janurik Kinga 19 védett labdája Montenegró ellen alaposan felhúzta hálóőreink összesített statisztikáit.

Nincs más hátra, mint előre

Ahogy Kim Rasmussen is fogalmazott, a norvégok és az oroszok elleni meccsek bizakodásra adhatnak okot. A két olimpiai döntős sztárcsapat ellen már felfedezhettünk némi "magyaros" kézilabdát, helyenként szemre is szépen játszottunk, az pedig hogy végig pariban voltunk a csapat fejlődési potenciálját mutatja. Ez a szűk két hét remek alkalom volt a kapitánynak, hogy megismerje a csapatot és a lányok is ráhangolódhattak a dán szakember módszereire, habitusára.

Az Eb-n végül három pontot gyűjtve a 12. helyet csíptük meg, ami minden idők leggyengébb Eb-helyezését jelenti, letargia helyett mégis inkább próbáljuk megfogni a pozitívumokat. Egy új edzővel és szárnyaszegett kerettettel operáló magyar válogatottat láthattunk, amely fel-fel villantott valamit a benne rejlő lehetőségekből. Meg persze a hibákból is.

A kispadon rendben vagyunk, védekezésben és kapusposzton hozzuk, amit kell, az 5-6 alapember visszatérésével pedig támadásban csak erősödhetünk.

Ha a helyezéseket nézzük, történelmi mélypontot éltük meg Svédországban, de ennek legalább van egy óriási pozitívuma is: innen már csak felfelé vezet(het) az út.