Nem tudom az okát, miért ragadtak meg a magyar sportműsorok az átlagos kocsmai hőbörgés színvonalán, de tény, egy kezemen meg tudnám számolni, hány olyan magazin került eddig adásba a brutálisan telített magyar sportcsatorna-piacon, amely valamilyen szempontból túlmutatott ezen a meglehetősen egyszerű narratíván. Az utóbbi években azonban mintha elindult volna valami az iparágban: a Sport TV valószínűtlenül szórakoztató Trash Talk-ja mellé lassan, de biztosan felnőtt a DIGI Sport Premier League magazinja is, amely az első olyan focis témájú heti tartalom lett, ami képes volt a saját lábán megállni, és a laikusoktól kezdve a sportágat napi szinten zabálókig szinte minden célcsoportot odaültetett a képernyők elé.
A csatorna hosszú évekig építgette a bajnokság arcait, éppen ezért óriási pech, hogy mire tényleg minden szempontból profin összeállt a Monoki Lehel-Sallói István-Bánki József tandem, jött Mr. Vajna, és elhappolta a Digi elől a világ legnépszerűbb fociligájának közvetítési jogait. A készítők azonban nem estek kétségbe, és mivel pontosan tudták, hogy a műsort elsősorban a gondosan felépített imidzs, valamint a szereplők közötti hihetetlenül profin kitalált viszonyrendszer viszi a hátán, fogták magukat, és egy huszárvágással átnyergeltek a francia futballra.
A Szélkakas névre keresztelt - ez mindjárt egy komoly előrelépés, a PL Magazin elől ugyanis évek óta bántóan hiányzott egy igazi márkanévként eladható, ütős cím - műsor legnagyobb erénye, hogy nem veszi magát túl komolyan. A szereplők nem titkolják, hogy eddig nem igazán figyeltek a francia focira, nem adják el magukat szakértőnek, és nem puffogtatnak bosszantóan semmitmondó paneleket akkor, amikor valójában fogalmuk sincs arról, mit kérdez tőlük a műsorvezető. Monoki Lehel persze semmit nem bíz a véletlenre: pontosan tudja, melyik vendégétől mit várhat, okosan, biztos kézzel vezeti végig a Salec-Dodi párost az adásmeneten, miközben pont annyit provokál és csipkelődik, hogy még beleférjen a szórakoztató kategóriába a belterjes maníroskodás helyett.
Sallói üzembiztosan hozza az arrogáns exfocista karakterét, és bár az első adásban néha túlzásba vitte a zrikát, bátran felvállalt polgárpukkasztása iszonyat jót tesz a műsor kémiájának (de hülye szó ez, mégse jut jobb az eszembe). Bánki Dodi vele szemben maga a higgadt rutin, aki az átlagos futballfogyasztó naivitásával követeli vissza a régi idők romantikus fociját. Anekdotázik, de nem réved a múltba, és a műsor sem megy át kínos hátlapogatásba, mert a szereplők ott ugratják egymást, ahol csak érik. Végre egy magazin, ahol van igazi párbeszéd, van igazi vita, van valós interakció a szereplők között.
Bár a készítők érezhetően a Monoki-Salec-Dodi triumvirátus közötti nexusra építik a műsort, nagy öröm, hogy nem estek át a ló túloldalára. Önmagában ugyanis ez nem vinne el a hátán egy 50 perces magazint: kell a tájékozottság, kell az információ is az entertainment mellé. Hogy ezt a szerkesztők belátták, már önmagában nagy fegyvertény a szervilizmusba csavart semmitmondásra várat építő magyar sporttévék piacán, az pedig, hogy az információk átadására nem mondvacsinált, hanem igazi szakértőket kértek fel két blogger személyében, igazi unikum a hazai viszonyok között.
Szabó Cristophe - az Omlett du fromage blog szerzője - ugyan még érezhetően kilóg picit a műsor szerkezetéből, de ha a nagyszerű szakmai meglátások mellett Salec oltásait is viszonozni tudja, akkor a Szélkakas legnagyobb erénye lehet. Messziről látni rajta, hogy eszi-issza a francia futballt, mégsem okoskodik, nem erőszakolja a véleményét senkire: csendesen egészíti ki a három főszereplő viccelődéseit annyira, hogy abból egy informatív műsor képe rajzolódjon ki a laikus néző számára.
A Szélkakas nem akar több lenni annál, ami: egy őszinte, lelkes kedvcsináló a francia bajnokság elé-mellé. A Digi okosan használta egy már felépített formátum erényeit, és pont annyit csavart rajta, hogy azzal érdekessé, színvonalassá és eladhatóvá tegye a Ligue 1 történéseit. Bár több hasonló műsor akadna az itthoni sporttévék műsorán.