Az előzeteses várakozásoknak megfelelően és esélyeshez méltóan a szerb férfi vízilabda-válogatott aranyérmet szerzett a riói ötkarikás játékokon. Szerbia pólócsapata jó ideje a legjobbnak számít a mezőnyben, így tulajdonképpen nincs abban semmi érdekes, hogy megnyerte az olimpiát. Illetve mégis, mégpedig az, hogy hogyan tette mindezt. És itt most nem a szakmai vonalra, a játékuk minőségére utalunk, mert az nem a mi asztalunk.
Szerbia a döntőben 11-7-re győzte le a címvédő Horvátországot, az elődöntőben kettővel verte Olaszországot (10-8). A csoportkörben játszott még a magyar válogatottal is, ott 13-13-as döntetlen született. A szerbek dominanciájából kiindulva hajlunk rá, hogy kijelentsük: jelenleg Szerbia annyival jobb a többieknél, hogy egy semlegesen pályán megrendezett tétmeccsen a világ összes csapata ellen favoritnak számít. Szerbia mégsem rizikózott.
Szerbia aktuális Európa- és világbajnokként érkezett Rióba, ahol a nem túl acélos csoportkörben mindössze a még éppen továbbjutó 4. helyet szerezte meg. Az első két meccsen a magyarok és a görögök ellen döntetlent értek el a déliek, majd óriási meglepetésre kikaptak a házigazda Brazíliától. Bár a brazilok sokat fejlődtek az utóbbi években - szövetségi kapitányuk a legendás Ratko Rudic - az elithez képest még mindig legalább 4-5 gól a lemaradásuk, például az 5-6. helyért megrendezett meccsen a magyar csapat 13-4-re verte őket.
A csapatsportok nagy tornáin több hasonló esettre is volt példa az elmúlt években. A stábok számolgatnak, taktikáznak, ha pedig a helyzet úgy hozza, akkor cselekednek. Legutóbb a foci Eb-n a magyar csapattal kapcsolatban is felmerültek hasonló vélemények: a portugálok elleni döntetlennel ugyan megnyertük a csoportunkat, ám cserébe az egyenes kiesés szakasz első meccsén megkaptuk ajándékba a világranglista-2. belgákat. Tükörsimán kiestünk, esélyünk sem volt, miközben Portugália tulajdonképpen surranóágon bemasírozott a döntőbe.
Ehhez képest Szerbia 6-5-re alulmaradt Brazíliával szemben, ami mögött sokan taktikázást véltek felfedezni. És valóban, a három kör után szerzett két pont tulajdonképpen garancia volt arra, hogy elkerüljék a másik ágon szereplő, a legnagyobb riválisnak tartott címvédő Horvátországot. A csoportmeccs hátralévő két találkozóját simán behúzták a szerbek, a 4. helyen továbblépve az egyenes kieséses szakaszban a csoportelsőként (!) záró Spanyolországot, az elődöntőben pedig Olaszországot győzték le könnyedén. Sehol egy balkáni rivális, sehol egy magyar válogatott. A fináléban végül jöttek a horvátok, de esélyük sem volt, Szerbia olimpiai bajnokként utazhatott haza.
Csak összehasonlításképpen: a magyar pólócsapat a mezőnyben egyedüliként veretlenül zárta az olimpiát, mégis "csak" az ötödik helyet szerezte meg. A mieink megnyerték a csoportjukat, ám a négy közé jutásért az Eb-ezüstérmes Montenegró ellen büntetőkkel alulmaradtak. Pech.
Szerbiának szerencséje volt, de ahogy mondani szokás, szerencséje csak annak lesz, aki tesz is érte. Amit szomszédaink megléptek, azt hívják a szó klasszikus értelmében bundának. Nem fogadási csalásról van szó, hanem előre eldöntött eredményről, nem el- hanem leadott mérkőzésről.
Hogy mindez valakinek belefér vagy éppen a hányinger kerülgeti, azt embere válogatja, mindenesetre a sport szellemiségének, a játékok tisztaságának aligha tesz jót. De vajon ez érdekel bárkit is? Hiszen tudjuk, a sportban csak a győztesekre emlékeznek.