"Vannak komolyabb ellenfeleim is, mint Péni István. Nincsen rivalizálás közöttünk, nekem inkább a kínaiakra és az oroszokra kell figyelnem, nem a juniorokra" - zengedezte pengés nyelvvel Sidi Péter az [origo]-nak, miután a riói olimpia 10 m-es légpuska fináléjában az 5. helyet szerezte meg. Akinek füle van rá, hallja, hogy a magyar sportlövészet állócsillaga, a korábbi világ- és Európa-bajnok, világcsúcstartó puskás kinek, és mit akart ezzel üzenni. A kérdés csak az, lehet-e példakép, lehet-e sportember egyáltalán az, aki ilyen kijelentésre ragadtatja magát olyasvalakivel szemben, aki a szám 2016-os világranglistáján a versenyt megelőzően egy hellyel őt megelőzve a 9. helyen állt, és aki nem pusztán honfitársa, de egyfajta idolként is tekint(ett?) rá?

Nem. Soha.

Nem vitatom - sőt, magam szoktam a leghevesebb vitákban is váltig védeni az álláspontot -, hogy a (magyar, de úgy általában a nemzetközi is) sportélet a végletekig képmutató. Szeretünk fürdőzni a sikerben, szeretünk részt kívánni magunknak az eredményekből - vö: Bobák Róbert "riporter" kérdését élő egyenes adásban a friss olimpiai bajnok Szász Emese irányába arról, hogyan fogja meghálálni a szurkolást -, szeretünk dörgölőzni azokhoz, akik épp a csúcson vannak, de ezért cserébe olykor irreális elvárásokat is tűzünk ki számukra. Gyurta például nem - nem soha! - eshet kis az előfutamban, Cseh Laci nem lehet világranglista-vezetőként hetedik, Imre Géza nem kaphat öt tust sorozatban.

Pedig dehogynem. A sport nem a sikerről, hanem az áldozatról szól, arról, miszerint valaki annak érdekében, hogy minket szórakoztasson, nekünk - és persze magának, hahó, el ne felejtsük már - örömet szerezzen, feláldozza az élete egy részét. Van, aki 4 percért cserébe, van, aki 17 másodpercért, van, aki egy levegővétel nélkül végigszenvedett 50 gyorsért. A felkészülést, a becsületet és az alázatot lehet számonkérni tehát a sportolókon, de semmiképpen nem az eredményt.

Sidi Péter fordítva ül a lovon. Engem nem érdekel hányadik lesz - ez nem jelenti azt, hogy ne drukkolnék, persze -, hány világbajnokságot nyert korábban, hány olimpián fürdött be, és kereste a kifogásokat kínosan - de soha az életben ne nyilatkozzon olyat, hogy "az első tízben lenni a világon az mindig nagy dolog, (...) s azt hiszem a többi puskás lövő összetenné a kezét, ha ez sikerülne neki". Azért ne, mert ez nem több bunkó kiszólásnál: annak bizonyítása, hogy hiányzik belőle az alázat saját maga és a riválisai iránt.

Nem tudom, mik mozgatják belülről a sportlövő közösséget, nem értek a verseny szakmai részéhez, nem akarom kommentálni, hogy Sidi korábban (vagy továbbra is?) nem találta a közös nevezőt a sportág szakszövetségével. Engem egyetlen dolog érdekel, éspedig az, hogy amíg a magyar válogatott melegítője van rajta, és Magyarországot - benne engem, és azok családját, ismerőseit, szurkolóit is, akiket vállrándítva leszólt - képviseli a világ előtt, addig soha, de tényleg soha ne engedjen meg egyetlen ilyen mondatot sem magának a nyilvánosság előtt.

Apró - dehogy az! - elégtétel, hogy Sidi a sportág királyszámában, a 3x40 lövéses kisöbű sportpuska összetett versenyszámában borzasztóan elrontotta a selejtezőt. Korábban úgy nyilatkozott, hogy ez a kedvenc száma, ebben még jobb esélyei lesznek, mint légpuskában, de végül csúnyán alulmúlta a (saját) elvárásait. A dolog pikantériája persze nem ez: a 19 esztendős Péni István 10 körös (tehát hatalmas, óriási, klasszisnyi) különbséggel megverte, és 12. helyezése csupán két kör híján nem ért döntőt.

Talán mégsem kellett volna kizárólag a kínaiakra és az oroszokra figyelni?