Magyar válogatott

Huszti, Szalai és a többiek - a magyar futball megmentői?

  • hatharom.com

A magyar válogatott a 13. helyen zárta a franciaországi Európa-bajnokságot, ezzel pedig jócskán felülmúlta a közvélemény várakozásait. A hétfőn hazaérkező csapatot a Hősök terén tízezrek üdvözölték, lezárva ezzel egy álomszerű két hét történéseit. Hogyan jutottunk el idáig?

A sikeres franciaországi Európa-bajnokság után kijelenthetjük, hogy pár év alatt leforgása alatt meseszerű fordulat ment végbe a magyar futball, pontosabban a válogatott életében. Hogy Dárdai Pál és Bernd Storck színre lépésével milyen - szakmai szemszögből - fejlődésen esett át az együttes,  arról már számos cikk született az elmúlt napokban, mint ahogy arról is, hogy milyen irányba kell folytatódnia a munkának, milyen hozzáállásra lesz szükség a szurkolóktól, a médiától, a politikától és úgy általában a közvéleménytől. 

Néhány nappal a belgák elleni zakó után most már talán arra is van lehetőségünk, hogy higgadt fejjel átgondoljuk, hogyan is jutottunk el idáig. Nem is elsősorban szakmailag, hanem morálisan.

Az első ízben 24 csapatosra felduzzasztott Eb dúskál a meglepetésekben, az újoncok közül Wales és Izland is ott van már a legjobb nyolc között, miközben Anglia vagy a címvédő Spanyolország már búcsúzni kényszerült. Vannak, akik emiatt fanyalognak, de a vak is láthatja: ezen a tornán azon válogatottak érhetnek el sikereket, akiknek játékosai tudnak egymásért küzdeni, ahol megvan a megfelelő csapatszellem, az állhatatos győzni akarás, a szenvedély. Ezek a tulajdonságok ezúttal a magyar válogatottra is jellemzőek voltak, hosszú-hosszú évek után először. 

2013 őszén 8-1-es vereséget szenvedtünk Amszterdamban, amely a modernkori magyar futball mélypontja lett. Onnan már nem volt lejjebb. Talán ezért is érezhette úgy Szalai Ádám, hogy egy teljesen formabontó sajtótájékoztató keretén belül kiborítja a bilit és beleharap abba a kézbe, amely enni ad neki. 

2013 októberében Szalai Ádám cselekedete senkit nem hagyott hidegen, volt, aki nagyképű tahónak titulálta, és voltak olyanok is, akik a változás szelét vizionálták. Szalai félredobta a "ne szólj szám, nem fáj fejem" felfogást, amely annyira jellemző a belterjes magyar futballközegre, és keményen odaszólt a hazai szakmának, a sajtónak, de még saját játékostársainak is, nem törődve azzal, hogy mi lesz ezek után a sorsa.

Szalai Ádám emlékezetes kirohanása az amszterdami 1-8 után. Érdemes újra felidézni a szavait, amely a sikeres Eb-szereplés fényében még inkább ütnek.

Hiába vert nagy port a Németországban légióskodó támadó kirohanása, az elsöprő erejű változások elmaradtak, a közeg hozzáállása csak nem akart változni. Az Egervári után kinevezett Pintér Attila például be sem hívta "Szalai urat" a keretbe, és bár maszatolt valamit a sajtóban, nyilvánvaló, hogy mindezt sértődöttségből tette. Belegondolni is rossz, hogy mi lett volna, ha másfél évvel ezelőtt a népharag nem söpri ki a sallangot a válogatott életéből, és az MLSZ nem kéri fel Dárdait, hogy húzza ki a bajból.

Szóval így 2016 júliusában, egy jól sikerült Eb után köszönetet kell mondanunk Szalai Ádámnak. És a 2010-ben nyílt levélben a magyar edzők szerint csak "vádaskodó" és a válogatott szereplést lemondó Huszti Szabolcsnak. És a 2009-ben a dániai selejtezőmérkőzés előtt a nemzeti csapatban való szereplést szintén lemondó, majd az MLSZ akkori elnöke (Kisteleki István - a szerk.) által meghazudtolt Gera Zoltánnak.

Valamennyien azt tették, amit az eszük diktált. Futballistaként túl sok eszköz nem volt a kezükben, ezen cselekedetekkel próbálták meg felhívni a figyelmet arra a káoszra és fertőre, ami a magyar futballt uralta. Tisztes külföldi karrierrel a hátuk mögött, hiteles emberekként ráirányították az emberek figyelmét azon problémákra, amik miatt évtizedig egy helyben toporogtunk. A rengeteg hazugságra, a mérhetetlen hozzá nem értésre, az alkalmatlan vezetésre, a koncepciótlan szakmai munkára, az uram-bátyám viszonyokra vagy a háttérben megbújó menedzsermaffiára és még sorolhatnánk.  

Megérte kockáztatniuk és bevállalniuk néhány rossz indalatú kritikát, mert lett eredménye, hiszen végül eljött a változások kora. Dárdai Pál és Bernd Storck felépített egy olyan csapatot, amely felveszi a versenyt Európa középmezőnyével és kerek 30 év után Magyarország újra felkerült a futball térképére. De mindez nem jöhetett volna létre azon játékosok nélkül, akik hangot mertek adni nemtetszésüknek és kiálltak az igazukért, kiálltak a magyar válogatottért.