Bár az ötlet már 1927-ben megfogant Henri Delaunay fejében, az első labdarúgó Európa-bajnokság megrendezésére egészen 1960-ig kellett várni. Mondanánk, hogy első nekifutásra mindjárt a kontinens legkiválóbb nemzeti válogatottjai adtak egymásnak randevút Franciaországban, de ez sajnos nem lenne igaz, mert a nevezési határidőt megelőző napokban az angol, a skót, a holland, a belga, a svéd, a nyugat-német és az olasz szövetség is úgy sakkozott, hogy a projekt be fog bukni, és jobb, ha ők ehhez nem adják a nevüket. Nem lett igazuk, de hogy miért, azt igazán részletesen csak egy tizennégy részes sorozatban tudjuk elmondani – ez itt az első epizód, gyöngybetűkkel.

Magyar szereplés

A fenti nagyágyúk hiányában összesen 17 nemzeti csapat durálta magát neki a feladatnak, hogy megkíséreljen odaérni a franciaországi - bár ezt akkor még nem lehetett tudni - négyes döntőbe. A selejtezők már 1958 őszén megkezdődtek, az Eb-történet (a sorozatot akkor még Nemzetek Európa Kupájának hívták) első mérkőzése stílszerűen a két legutóbbi olimpia bajnokát felvonultató szovjet-magyar csörte volt Moszkvában, szerény 100 ezer néző előtt. A nyári svédországi vb-n már a csoportban elhulló magyar csapat nem okozott meglepetést az ugyanott negyeddöntőig jutó nagy testvér otthonában: tükörsima 3-1-es vereséget szenvedett úgy, hogy a hazaiak 32 perc alatt eldöntötték a továbbjutás sorsát. Baróti Lajos szövetségi kapitány kis híján lemondott posztjáról, és csak nagy nehezen sikerült meggyőzni, hogy folytassa a munkát az Aranycsapat szétesése óta még mindig csak formálódó válogatottnál. Ezzel együtt az egy évvel későbbi hazai visszavágó már nem osztott, nem szorzott, főleg úgy, hogy Vojnov góljával azt is a szovjetek nyerték (0-1) - igaz, nálunk már ott volt a csapatban egy pályakezdő, ifjú center, bizonyos Albert Flórián.

Franco intézte a szovjetek négybe jutását

A lebonyolítás érdekessége, hogy a tizenhatba jutásért rendezett ír-csehszlovák előselejtezőt több mint fél évvel az egy körrel későbbi szovjet-magyar randi után rendezték. Itt kis híján vaskos meglepetés született, lévén az írek odahaza 2-0-ra verték a csehszlovákokat, hogy aztán a visszavágón is továbbjutásra álljanak 57 percig, mielőtt az esélyesebb csapat a maga javára fordította volna a dolgok menetét (4-0).

A legjobb tizenhatból a szovjeteken kívül a franciák, az osztrákok, a jugoszlávok, Portugália, Spanyolország és a csehszlovák csapat is nagyon simán ment tovább a nyolc közé, izgulniuk egyedül a románoknak kellett, akik 3-0-s hazai győzelmüket követően kis híján megégtek Isztambulban (0-2). Sokkal kiélezettebb meccseket a negyeddöntők sem hoztak: a francia csapat bucira pofozta Ausztriát (5-2, 4-2), a csehek a románokkal törölték fel a padlót (3-0, 2-0), az 1956-os olimpián ezüstérmes jugoszlávok pedig egy váratlan idegenbeli vereség (1-2) után Belgrádban mutatták meg a portugál csapatnak, hol lakik Tito istene (5-1).

Vojnov mindent eldöntő lövése a Népstadionban

A legkönnyebb dolga ezzel együtt a szovjeteknek volt, akik játék nélkül jutottak négybe, miután a Franco-rezsim nemes egyszerűséggel megtiltotta a spanyol válogatottnak, hogy elutazzon a moszkvai odavágóra. Rossz nyelvek szerint a döntés nem volt véletlen, Franco ugyanis annyira utálta a kommunistákat, hogy bele sem mert gondolni egy esetleges kiesésbe, ennek legjobb ellenszere pedig a nyílt színi sértődés volt, a szovjet gárda ugyanis akkoriban a világ legjobbjai közé tartozott. Na, nem mintha a spanyoloknak olyan nagyon szégyenkezniük kellett volna, soraikban 1957, 1958 és 1960 Aranylabdásaival, illetve a kispadon csücsülő Helenio Herrerával. A kocka mindenesetre elvetésre került, és 1960 májusában eldőlt, hogy Csehszlovákia, Jugoszlávia, Franciaország valamint a Szovjetunió válogatottja készülhet a júliusi négyes döntőre.

A franciákat saját kapusuk, a csehszlovákokat egy sérülés ejtette ki

A mezőny nem volt gyenge: a franciák két évvel korábban bronzérmet nyertek azon a svédországi vb-n, ahol a csehszlovákok új röppályára állították az argentin futballt (6-1), a jugoszlávok és a szovjetek pedig emlékezetes olimpiai döntőt játszottak egymással Melbourne-ben. A korabeli sajtó ezzel együtt a házigazda franciák győzelmét orrontotta, igaz, fölényüket jelentősen tompította, hogy a tavaszi klubmeccseken sorra dőltek ki a válogatott klasszisai.

Az ’58-as vb-n 13 gólt szüretelő Just Fontaine lába márciusban egy Sochaux elleni bajnokin tört el - még visszatért, de már soha többé nem lett a régi -, és rajta kívül az Aranylabdás Raymond Kopa, valamint a kétszeres francia gólkirály Roger Piantoni is sérültet jelentett az Eb-re készülve. Ezzel együtt kevesen számítottak arra, hogy a galloknak a Parc de Princes-ben gondot okoz majd a lelkes, szervezett, de nem túl színes focit játszó jugoszlávok legyőzése.

Ennek ellenére Galics a pláviknak szerzett vezetést a 11. percben, hogy aztán jöjjön a francia úthenger, és az 53. percben már 3-1-re vezessenek a hazaiak. 35 ezer ember tombolt a párizsi lelátókon a győzelem delíriumában, de a jugók nem adták fel, és előbb Zsanetics szépített az 55. percben, majd Heutte második góljára válaszolva a hajrában három perc alatt a maguk javára fordították a meccset a vendégek (5-4). Lamia, a franciák kapusa szerény három gólban volt nyakig benne az utolsó háromból, nem csoda, hogy ő lett a bűnbak, és a bronzmeccsre úgy kivágták a csapatból, mint a gerelyt, hogy a helyén Taillandier kapjon lehetőséget.

A másik elődöntőt Marseille-ben játszották a szovjetek és a csehek, de a meccs kicsit sem alakult izgalmasan. A csehszlovákok remek centerének, Kvásnaknak már tíz perc után le kellett jönnie sérülés miatt, és mivel akkoriban még nem lehetett cserélni, a szovjetek emberelőnyben játszhatták végig a meccset. Ennek megfelelően az amúgy is esélyesebb csapat sétagaloppban nyert, Valentyin Ivanov két góljára a második félidő derekán Ponyegyelnyik tromfolt rá, a 3-0-ra kitömött csehek pedig a végén már a bronzmeccsre tartalékoltak.

Érdektelenségbe fulladt a döntő

A bronzmeccsre a franciák már némileg felforgatott csapattal álltak ki, ráadásul motiváció sem igen akadt számukra, miközben a hajtós csehszlovákok végigszántották a marseille-i gyepet. A hazaiak nyakára akkor csavarodott rá igazán a kötél, amikor megsérült a jobboldali fedezetet játszó Marcel, ezt követően a csehek előbb a vezetést szerezték meg Bubník révén, majd két perccel a lefújás előtt végleg kiütötték a csalódott rendezőt (2-0).

A várakozásokat jól jelzi, hogy a franciák elődöntős vereségét követően a hazai drukkerek sorra dobták a kukába a döntőre szóló jegyeiket, így fordulhatott elő, hogy a történelem első Eb-fináléját alig valamivel több, mint 18 ezren izgulták végig a Parc des Princes-ben. A szovjetek szokásuk szerint rakkoltak, hagyták, hogy a jugoszlávok vezessenek több támadást, és legendás erőnlétükben, valamint a parádés Jasinban bíztak. Hasonló volt a forgatókönyv az 1956-os olimpiai döntőben is, akkor a szenzációsan védő kapus kapott gól nélkül tartotta a védelmet, a balszélső Iljin pedig eldöntötte a meccset.

A hasonló reményeknek Galics intett be a 41. percben, amikor megszerezte a vezetést a jugoszlávoknak, de Szlava Metreveli viszonylag gyorsan, már a második félidő legelején visszahozta egálra a szovjeteket. A két csapat nem túl élvezetes meccsen masszírozta egymást, a jugók vitték a kreatív vonalat, a szovjetek pedig használták triplára növesztett tüdejüket, miközben Jasin a kapuban fogott, mint a festék. Amikor a rendes játékidő végén még mindig döntetlen volt az állás, már lehetett sejteni, hogy a ráadás a hosszútávfutókból verbuvált szovjet csapatnak kedvez majd, de a jugoszlávok még utoljára nekidurálták magukat, és nagy rohamot vezettek Jasin kapujára - hiába.

A ronggyá ázott közönség már épp kezdett megbarátkozni a megismételt meccs gondolatával - a tizenegyesek ötlete még meg sem fogant -, amikor a semmiből Meszhi elviharzott a jobboldalon, középre adott, Ponyegyelnyik pedig a kővé dermedt Vidinics mellett a hálóba fejelt. 1-0, 113. perc, a folytatás már simán lepörgött, a szovjetek pedig megnyerték az első Eb-trófeát.

A legendás erőnléttel rendelkező szovjet játékosokat úgy kellett használható állapotba gyúrni a tiszteletkörre, a helyszínen tartózkodó Santiago Bérnabeu Real-elnököt viszont ez sem zavarta, állítólag egy füst alatt négy szovjet játékosnak ajánlott szerződést a világ akkori legjobb csapatába. A lehetőséggel természetesen Metreveli és Ivanov mellett sem Jasin, sem a tornára egy darab válogatottsággal érkező Ponyegyelnyik nem élt, mindketten a Szovjetunióban fejezték be pályafutásukat. Előbbi Aranylabdásként, bajnok hokikapusként, utóbbi vakbélgyulladás miatt sajnálatosan korán visszavonult nemzeti hősként.

MVP: Lev Jasin (kapus, Szovjetunió)

A torna álomcsapata: Jasin (szovjet) – Gyurkovics (jugoszláv), Novák (csehszlovák) - Netto(szovjet), Masopust (csehszlovák), Ivanov (szovjet) - Metreveli (szovjet), Galics (jugoszláv), Ponyegyelnyik (szovjet), Szekularac (jugoszláv), Kosztics (jugoszláv).

A négyes döntő meccseinek jegyzőkönyve: