Dárdai Pál a tavaly októberi, románok elleni idegenbeli döntetlen (1-1) után úgy fogalmazott, a megszerzett egy pontnak csak akkor van értéke, ha három nappal később sikerül győzni a Feröer-szigetek ellen. Akkor összejött a nehézkes, de tulajdonképpen papírformának nevezhető győzelem, a románok elleni újabb iksz után viszont már bravúrra lesz szükségünk ahhoz, hogy értékesnek nevezhessük a budapesti döntetlent: Észak-Írországban kell győznünk, egy olyan csapat ellen, amely jelenleg vezeti a csoportot, a kezdőcsapatában nem kevesebb, mint hat PL-játékos kaphat helyet, és egy esetleges győzelem matematikailag is biztossá teszi jövő évi Eb-szereplését.
A meccs előtti felvezetőben azt írtam, a magyar válogatottnak minden bizonnyal kockáztatnia kellene a győzelem érdekében, de kérdés, ezért cserébe felvállalja-e a fájó vereség esélyét az új kapitány, Bernd Storck. Nos, nem vállalta, és ezt már a kezdőcsapatok kihirdetésének pillanatában biztosra lehetett mondani.
Papíron 4-4-2-vel kezdtünk, ami azt jelentette, hogy egyszerre került pályára a jó formában lévő Nikolics Nemanja, valamint a sokak által bírált Szalai Ádám. Ez egyben azt is jelezte, hogy az eltiltott Gera Zoltánt lényegében senkivel nem akarjuk pótolni, hanem egy az egyben feladjuk a labdabirtoklás esélyét: a románok öt középpályásuknak köszönhetően mindvégig ellenőrzésük alatt tartották a pálya közepét, nekünk pedig csak kósza kontralehetőségeink adódtak.
Ahogyan arra számítani lehetett, a szélsőhátvédeink is visszavontan játszottak, szinte semmilyen kockázatot nem vállaltunk a meccsen. Letámadásunk nem volt, még a két csatár is csak elvétve zavarta a román labdakihozatalokat - ráadásul amikor igen, akkor is a védekező középpályás Prepelitát zárták el ahelyett, hogy a visszalépő irányítót, Sanmarteant presszingelték volna -, így pedig nem is nagyon volt esélyünk, hogy értékelhető támadásokat vezessünk.
Csak elvétve sikerült egymás után 4-5 jó passzt megcsinálni, az ellenfél térfelén pedig még ennyit sem. Egyrészt a románok kifejezetten jól támadtak le bennünket, másrészt szinte teljesen elszigetelték a baloldalunkat, ahol sem Tőzsérnek, sem Dzsudzsáknak nem volt esélye kihozni a labdákat. Emiatt jobb híján ívelésekkel próbálkoztunk, kevés sikerrel: Szalai ugyan jó pár fejpárbajt megnyert, de mivel ezek megvívása érdekében folyamatosan vissza kellett lépnie a félpálya környékére, lassan 4-4-1-1-re csúszott vissza a felállásunk.
Az első félidőben összesen 56 sikeres passzunk volt, ami egészen elképesztő statisztika: Gibraltár, Andorra és San Marino szokott ilyen mutatókat villantani. Fontos különbség azonban, hogy mi cserébe szinte semmilyen lehetőséget nem adtunk az ellenfélnek: a védelem biztosan állt a lábán, és bár nyilvánvalóan a románok sem nagyon erőltették a dolgot, sikerült megakadályozni, hogy komoly gólhelyzetbe kerüljenek.
Azzal lehet vitatkozni, hogy nem biztosítottuk-e túl magunkat - az utolsó félóra román mezőnyfölénye mondjuk részben megadja erre a választ -, de egy dolgot fontos lenne belátni. Ez a csapat jelenleg ennyit tud, ilyen szinten van. Gera eltiltásával és Lovrencsics kisebb sérülésével együtt a lehető legjobb csapat játszott, és a lehető leghatékonyabb, leginkább célravezető taktikát alkalmaztuk. Hogy ez egy - jókora nagy - rakás félrevezetett szurkolónak nem tetszik, az rendkívül szomorú dolog, és nem is igen lehet vele mit kezdeni, de őszintén szólva egy picit sem érdekes. Sok hasonló meccs és sok józan cikk kell még, hátha akkor végre felfogjuk, hogy mennyire mélyen van a focink, és mennyire meg kell becsülni, hogy a magyar válogatott történelme(!) során először sikerült zsinórban öt tétmeccset lehoznunk kapott gól nélkül. Egy ilyen sorozatnak nyilván ára van: ez tegnap az volt, hogy lényegében beáldoztuk a labdabirtoklás esélyét és a támadások lehetőségét.
Hogy megérte-e, azt ma még nem tudhatjuk. Rengeteget számít, hogy mit játszunk majd Belfastban, de azt megint csak nem lehet eléggé hangsúlyozni, hogy ott sem mi leszünk az esélyesek. Ha képtelenek vagyunk türelemmel várni, felfogni, hogy a jelenlegi játékosállománnyal ez a taktika jelenti az egyetlen esélyünket értelmezhető eredmény elérésére - ebből a szempontból egyébként tökmindegy, hogy a riválisok mekkora mélyponton vannak, mert mi sem vagyunk jobbak a Deákné vásznánál -, és tovább folytatjuk az ütemes skandálást a támadójáték, valamint a Böde Danihoz hasonló hazai csillagok mellett, azzal csak egyetlen dolgot érünk el: érkezik egy újabb lehengerlő játékkal házaló magyar géniusz, aki két, három, öt és tíz csatárt ígér majd, hogy aztán újabb nagy különbségű vereségeket szenvedjünk el nálunk erősebb csapatok ellen.
Kell ez nekünk? Tényleg?
Igen, a román válogatott tényleg nem tartozik a világ élmezőnyébe. Ez azonban nem jelenti azt, hogy a miénknél ne lenne komoly szintekkel jobb, főleg nem a modern foci kulcsposztjain: van komoly nemzetközi rutinnal bíró, felfutásokra is képes, jól védekező szélsőbekkjük (Rat), játékügyes, kreatív irányítójuk (Sanmartean), és kétlábas, beadni, valamint lőni is képes szélső támadójuk (Torje). Ilyenekből mi maximum egyet vagyunk képesek kiállítani - nyilván Dzsudzsákra gondolok -, őt viszont a románok folyamatosan és szervezetten kettőzték le a tegnapi meccsen. A játékhiánnyal küzdő Tőzsér és Stieber lehetett volna még kulcsember, de nem lettek, egészen nyilvánvaló okokból: május óta most először játszottak végig tétmeccset.
Azokkal sem értek egyet, akik azt mondják, nem próbáltunk meg győzni. A második félidő elején érezhetően kijjebb jöttünk, magasabban szereztünk labdákat, és valamivel veszélyesebbek is lettünk. A döntő csapást sajnos nem tudtuk bevinni, és talán el is fáradtunk, a legfontosabb faktor mégis az volt, hogy mihelyst feljebb toltuk a védekezésünket, azonnal szintekkel veszélyesebben kezdtek el játszani a románok. A kapitány úgy döntött, ennyi kockázat egy esetleges gólért nem fér bele, és visszaálltunk arra a taktikára, ami az első félidőben egészen kielégítően működött.
Pár gondolat még a végére, személyi kérdésekről. Az egyik nyilvánvalóan Szalai, aki nálam a meccs egyik legjobbja volt: viszonylag szép százalékkal nyerte a párharcokat, küzdött, hajtott, darált, és nemegyszer gyönyörű cselekkel hozta ki a labdát a román védők gyűrűjéből. Sajnos jelenlegi állapotában ennél többre nem képes - borzalmas döntéseket is hozott később, ahogy fáradt -, de ez még mindig sokkal jobb opció annál, amit a többi erőcsatárnak álcázott lépegető exkavátorunk (Böde, Priskin, Futács) tudna nyújtani. Nikolicsot illetően sajnos bejött a tippem, irányító hiányában az ő játéka nem teljesedhet ki, neki egyszerűen kell a labdabirtoklás és a domináns csapatjáték a gólokhoz. Németh ellenben tetszett, a balszélről indulva akár Belfastban is jó opció lehet, ráadásul Dzsudzsák így átmehetne a jobboldalra, és könnyebben kísérletezhetne kapuralövésekkel.
Ti mit gondoltok?