Ma húsz éve igazolt az Arsenalhoz Dennis Bergkamp, a holland zseni, aki alapvetően változtatta meg a Premier League-et, és ezzel együtt az angol focit is. Mármint abban az értelemben, hogy megmutatta a zátonyon élőknek, milyen az, amikor egy igazi istenadta tehetség kergeti a bőrgolyót.
Emellett a teljesítmény mellett eltörpül, hogy ő volt az a játékos is, aki végleg a múlt ködébe taszította az Arsenal unalmas, defenzív játékstílusát. Ettől függetlenül legalább ilyen fontos megjegyezni, már csak azért is, mert az Arsenal akkor még bőven nem volt az a kultikus topcsapat, mint ma - ahhoz meg kellett érkeznie Arséne Wengernek -, a játék pedig, amit játszottak, még a konzervatív Angliában is kifejezetten idejétmúltnak számított. A Bergkamp érkezése előtti szezonban például csak a tizenkettedik helyen végeztek a bajnokságban, és közük nem volt a bajnoki címért harcolókhoz.
Bergkamp persze nem Londonban lett ismert játékos - két KEK-döntőben is szerepelt már az Ajax-szal -, és a válogatottal is letette a névjegyét az 1994-es vb-n. Aztán nagyot hibázott, mert aláírt a korszak sztártemetőjének számító Interhez, ahonnan egy borzasztó szezon után, 7,5 millió font ellenében léptette meg az Arsenal. A Premier League történetének egyik legnagyobb biznisze lett belőle.
Nem célom most végigkövetni Bergkamp és az Arsenal felemelkedését - három bajnoki címet és négy kupát nyertek közös erővel -, de tény, az Ágyúsok pár éven belül az egyeduralkodó Manchester United legnagyobb, és tulajdonképpen egyetlen riválisává váltak a zátonyon. Oké, ehhez kellett Arséne Wenger, meg egy csomó másik fantasztikus játékos, de az első fecske, a csapatjáték alfája és omegája mindig is Bergkamp volt. Akkor is, amikor Ian Wright rugdosta mellette a gólokat, és akkor is, amikor Titi Henry-t szolgálta ki.
A holland eleinte kifejezetten támadóként szerepelt a csapatban, de ahogy teltek az évek, egyre inkább az előkészítő szerepében érezte jól magát. Ha valaki nem látta őt játszani, annak nehéz pontosan leírni, mi volt benne a zseniális, de tény, valahogy mindenki jobb játékosnak tűnt, amikor mellette játszhatott. Talán ezért, talán másért, de úgy alakult, hogy ő maga sosem gyűjtötte be azokat az elismeréseket, amik kijártak volna neki.
Úgy volt ösztönös zseni, hogy mindig a tökéletes koncentrációt láttam az arcán. Szinte nem volt felesleges mozdulata, kívülről úgy tűnt, mintha minden egyes döntése előtt fimszerűen pörgetné le maga előtt a lehetőségeket, hogy aztán a másodperc tört része alatt a létező legjobb, legegyszerűbb, leghatékonyabb megoldást válassza ki közülük.
A futball egy nagyon egyszerű játék, de csak nagyon kevesen tudják egyszerűen játszani. Ez a képesség általában a legnagyobbak erénye, köztük Cruyffé, Peléé, Maradonáé. És Bergkampé. Kevés játékosnál éreztem azt, hogy minden pillanatban tökéletes ura a testének, és amit az agya kitalál, azt bármikor képes megvalósítani a lábaival. Nála igen.
Pedig azt az Arsenal sosem szerettem igazán - Titi Henry elbúcsúztatásakor írtam már erről, ha jól tévedek -, de Bergkamp zsenijét egyszerűen nem lehetett nem észrevenni.
Ez meg itt a világ valaha volt legmenőbb gólja, vitán felül. Megunhatatlan az egész, ezredszer is vissza akarod nézni, hogy rájöjj, hogy csinálta, de nem lehet, nincs esélyed, felfoghatatlan. Nem, hogy utánozni nem tudod, de még csak ki sem bogozhatod, hogy tudott két érintésből gólt lőni, miközben még meg is kellett kerülnie egy embert.
Ehhez képest az argentinoknak lőtt - egyébként szintén legendás, és nem mellesleg, továbbjutást érő - gólja egyszerű rutinmunka, zseniális labaátvétel, egy szemtelenül egyértelmű csel, majd a hajszálpontos befejezés. Ez persze csak Bergkampra igaz, a világ focistáinak 95%-a csak álmodik az ilyesmiről, de Bergkamp tényleg rengeteg hasonlót elkövetett pályafutása során.
Cruyff állítólag - mint mentora - éveken keresztül csábítgatta Barcelonába, ha az az üzlet összejön... De nem jött össze, és talán jó így. Ti mit gondoltok?