Bár a szakértők jellemzően nagyon különböző módon vélekednek arról, pontosan mikortól is számítjuk a modern futball történetét - egyesek szerint például az 1970-es mexikói vb volt a fordulópont -, abban nagyjából egyetérthetünk, hogy a Bajnokok Ligája 1992-es megalapítása alapvetően rajzolta át a futballtérképet. És, hogy miért érdekes még ez az évszám? Egy katalán klub éppen ebben az évben nyerte meg története első döntőjét a legrangosabb európai kupasorozatban. A Barcelona azóta ötször jutott BL-döntőbe, ebből négyet - a legutóbbi négyet, sorozatban - meg is nyert, és ma már a történelem legsikeresebb klubjai között követel helyet magának.
Azzal viszont kevesen vannak tisztában, milyen hosszú és rögös út vezetett a Barcelona uralmáig. A klub 1988-ig mindössze tíz bajnoki címet és egy KEK-sikert tudott felmutatni, és bár a hatvanas évek elején volt kifejezetten jó periódusa a BEK-ben is - az alapítást követően zsinórban ötszörös győztes Real Madridot is a katalánok verték először európai párharcban -, messze nem számított olyan megkerülhetetlen erőnek a világfutball porondján, mint manapság. Ez egyébként a spanyol futball egészére is igaz: hosszú, kacskaringós utat kellett bejárnia ahhoz, hogy rátaláljon saját identitására és a siker receptjére.
***
Spanyolországba - megannyi másik országgal együtt - az angolok közvetítésével jutott el a futball. A XIX. század végén számos olyan angol mágnás vásárolt magának koncessziót az Ibériai-félsziget délnyugati részén, aki nem csak méretes magánvagyonát, de a formálódó futball iránti olthatatlan szenvedélyét is magával vitte új hazájába. Az első mérkőzéseket salakhányókban rendezték, és bár a résztvevő csapatokban csupa külföldi szerepelt, elég szép számú nézősereg volt kíváncsi rájuk. Mivel nem sokkal korábban a bányászati társaság betiltotta a tivornyákba torkolló bikaviadalokat, az úri közönség jobb híján kénytelen volt magának új szórakozási formát keresni - ez lett a futball.
Bár az új játék érdekes és izgalmas volt, a spanyolokat kevéssé mozgatta meg. Mivel úgy ítélték meg, hogy a focihoz se túl sok bátorság, se kifejezetten gazdag képzelőerő nem kell, nem tudtak azonosulni vele. Ennek ellenére az ország egyre több helyén kezdték el játszani, és amikor a brit bányászati érdekeltségekkel párhuzamosan Bilbaóba is eljutott, kezdetét vette a spanyol foci tündérmeséje.
Az Athletic Bilbaót 1903-ban alapították, tíz évvel később pedig saját stadiont kapott, a ma is álló San Mamést. A klubot angol edzők vezették, így nem volt meglepő, hogy játékuk tradicionális angol stílusjegyekre épült. Sokat futottak, igyekeztek gyorsan játszani, és rengeteg hosszú indítással próbálkoztak. Nem a pálya közepén passzolgattak, hanem mindig a szélek felé terelték a játékot, és igyekeztek fürge, robbanékony játékosokat használni. A Bilbao gyorsan az ország legjobb, és legsikeresebb csapata lett, bár ebben az is szerepet játszott, hogy míg Spanyolország északi részén addigra már elterjedtek a füves pályák, délen még mindig jellemzően agyagos talajon próbáltak játszani.
Az 1920-as olimpiára elutazó csapat is zömében baszk játékosokra, és az általuk képviselt angolos stílusra épült. Az első meccsüket Dánia ellen 1-0-ra megnyerték, és bár a következő körben kikaptak a hazai pályán játszó, későbbi győztes belgáktól (1-3), a csehszlovákok kizárásának köszönhetően lehetőségük nyílt megszerezni a második helyet. Ez végül a svédek, az olaszok és a hollandok legyőzésével össze is jött, a nem várt siker pedig évtizedekre megerősítette a fizikai kontaktusra építő, meglehetősen agresszív, spanyolul csak "la furia"-nak nevezett stílusba vetett hitet.
A harmincas években a fasizmus terjedése méginkább megerősítette ezt a folyamatot. A Franco tábornok vezette jobboldali diktatúra ugyan nem ismerte el önálló nemzetként a baszkokat, de bevallottan sokat merített a tradicionáis baszk értéknek számító a katolicizmusból, a túlélési ösztönből, és a birodalmi eszményekből. Franco sokáig maga is a Bilbao szurkolója volt - a második világháborút követően a Real Madrid sikersztorija fordította el a csapattól -, és nagyon imponált neki a csapat harcias, megalkuvást nem tűrő, férfias stílusa. Abban az időben az egész spanyol futballra ez a fajta mentalitás volt jellemző, a kultúrában mélyen gyökerező önfeláldozás, becsület, férfiasság és a vezetőkkel szembeni alázatosság magától értetődő természetességgel ágyaztak meg a la furiának. A korszak ünnepelt sztárja, Rafael Moreno Aranzadi - ismertebb nevén Pichichi, vagyis a kiskacsa - tökéletesen megfelelt ennek az eszményképnek, így nem véletlen, hogy a diktatúra kirakatembere vált belőle.
Bár a stílus uralma jó ideig megkérdőjelezhetetlen maradt, viszonylag korán akadtak, akik felismerték a korlátait. Az olimpiai ezüstérmes válogatott már 1921 nyarán hatalmas pofonokba szaladt bele dél-amerikai túráján: főleg az élvezetesen játszó, technikás, labdabirtoklásra építő csapatokkal nem bírtak. Ezzel párhuzamosan Bilbaóban is megváltozott a helyzet, amikor Fred Pentlandet nevezték ki a csapat edzőjévé. Bár ő is angol volt, jóval szofisztikáltabb játékfelfogást vallott, mint elődei. Bevezette a passzjátékot, és bár a la furiára jellemző harciasságot is megtartotta, elegánsabb, türelmesebb stílust követelt a játékosaitól. Elkezdte visszavontan használni az összekötőket, ez pedig olyan taktikai újítást eredményezett, amivel a spanyol csapatok többsége képtelen volt mit kezdeni. Pentlandet 1929-ben a válogatotthoz is elhívták, ő segített felkészülni José María Mateos kapitánynak az angolok elleni mérkőzésre. A meccset végül 4-3-ra a spanyolok nyerték - ez volt Anglia első veresége a kontinensen.
Pentland a harmincas évek elejére két bajnoki címet is szerzett - ekkor már az Athletic Madrid, vagyis a mai Atlético elődjének edzője volt -, majd újra Bilbaóban vállalt munkát, ahol további négy Spanyol Kupát, és három északspanyol bajnoki címet nyert. Ő volt az edzője annak a Bilbaónak is, amelyik története legsúlyosabb vereségét (12-1) mérte a Barcelonára.
A Bilbao később ugyan veszített jelentőségéből, de a klub abban az időben kialakult hagyományai ma sem fakultak. A klub továbbra is csak baszk nemzetiségű játékosokat alkalmaz a keretében, és a szurkolók is szeretik a kemény, megalkuvás nélküli játékot. Bár az ekkoriban aratott sikereket később már csak kevés alkalommal tudták megismételni, a mai napig a klubhoz kötődik a la furia utolsó igazán sikeres időszaka: az Athletic a '80-as évek elején a fiatal, feltörekvő edzővel, Javier Clementével a kispadon zsinórban két bajnoki címet is nyert, és parázs meccseket vívott a Maradonával valamint Cesar Luis Menottival felálló FC Barcelonával.
Ez azonban már egy másik történet.
***
A folytatásban kiderül, hogyan épült fel hatvanas évekbeli válságából a Barcelona, mit jelentett a klubnak Johan Cruyff személye, és hogyan homályosította el a baszk agreszivitást előbb az Argentinából importál la nuestra, majd a holland alapokon nyugvó totális futball.
A cikkhez felhasználtuk Jonathan Wilson, Graham Hunter és Sid Lowe írásait.