Nem is olyan rég - a Real Juve elleni BL-kiesésének másnapján - már írtam egy cikket arról, hogy a jelenlegi Real Madrid legnagyobb hendikepje az elnök, Florentino Pérez. Akkor ezt elsősorban abból vezettem le, hogy ész nélkül vásárolja össze a neki tetsző, az éppen aktuális világversenyen nagyot dobbantó játékosokat, tekintet nélül az árra, az értékre és ezek arányára. Most viszont, hogy a két év alatt BL-t, klub vb-t és európai Szuperkupát nyerő Carlo Ancelottit is elküldte a búsba, már pontosan látom, hogy nem ez a valódi probléma, hanem az, hogy
Florentino Pérez született proliként irányítja a világ legarisztokratikusabb futballklubját.
Hiába tölti most már negyedik ciklusát az elnöki székben, még mindig nem fogott fel semmit a klub hagyományaiból. A Real mindig is kivételes, előkelő klubnak számított, nem véletlenül hívják őket királyiaknak - és utal erre a Real előtag is a klub elnevezésében -, sőt Franco alatt is a spanyol diktatúra kirakatcsapata lehetett. Ehhez jött hozzá az extrém sikeresség az ötvenes években, az európai klubfutball ébredésének pillanatában, ami egy csapásra a kontinens legismertebb csapatai közé emelte őket. Ekkor született a legenda, hogy a világ legjobb játékosainak definíciószerűen a Realban a helyük, a világ legnagyobb és legelőkelőbb klubjában, amelynek minden évben csakis az lehet a célja, hogy Európa, sőt, a világ legjobbja legyen, kész, pont.
Pérez anno 2000-ben pont ezt a legendát feltámasztva szerezte meg az elnöki mandátumot - ne feledjük, a hetvenes-nyolcvanas évek nem éppen a Real diadalmenetéről szóltak Európában -, kezdésként pedig kapásból a világ akkori egyik legjobbját, Luis Figót csábította a Bérnabueba. Őt aztán Zidane, Ronaldo, Beckham és Owen, vagyis az éppen aktuálisan megszerezhető legnagyobb sztárok követték, épült a galaktikus csapat - az egyetlen bökkenő csak az volt, hogy közben alig nyertek valamit, az újabb és újabb sztárok beszákolása pedig nem csak morálisan, de szerkezetileg is kikezdte a csapatot. Az utolsó lökést a lejtőn azonban már akkor is egy edző, a klubhoz minden idegszálával kötődő Vicente del Bosque elküldése adta meg.
A jelenleg a spanyol válogatott szövetségi kapitányaként dolgozó - és vb-t, valamint Eb-t nyerő - Del Bosque volt a tökéletes Real-edző prototípusa. Higgadt, nyugodt, szakmailag kifogástalan, a klub tradícióit betéve ismerő, a szurkolók oldaláról is kikezdhetetlen. És még az eredményességgel sem volt különösebb baja, két BL-t nyert (2000, 2002), utolsó szezonjában pedig a bajnoki címet is behúzta. Mai napig érthetetlen, hogy Pérez miért rúgta ki - hacsak nem az volt a baj, hogy elveszített egy BL-elődöntőt a Juventus ellen -, főleg, hogy egy igazi középszerű alakkal, az addig a Manchester United másodedzőjeként dolgozó Carlos Queiroz-zsal pótolta.
A Real innentől kezdve szakmányban fogyasztotta az edzőket, és sem otthon, sem Európában nem termett neki több babér. Del Bosque egykori székébe Luxemburgók, Lopez Carók, Garcia Remónok ültek bele, a csapat pedig nem tudott túljutni a BL nyolcaddöntőjén.
Pontosan tíz évet kellett várni arra, hogy ismét egy Del Bosquéhez mérhető karakter üljön le a csapat padjára. Ancelottiban megvolt ugyanaz az előkelőség, ugyanaz a higgadt erő, ami a spanyolt jellemezte korábban, az imidzse pedig tökéletesen illett ahhoz az arisztokratikus énképhez, amit a Real Madrid évtizedek óta sugározni szeretne magáról. Az olasz ráadásul hagyományosan jól tud egyensúlyozni a megalomán tulajdonosok által megkívánt orrnehéz csapatszerkezet és az eredményes szereplés között - emlékezzünk csak, Berlusconi Milanjában egyszerre tudta játszatni a Rui Costa, Pirlo, Seedorf hármast -, ez pedig a Realnál alapfeltétel, főleg, mivel Pérez sokadik ciklusára sem volt hajlandó felhagyni a szupersztárok hajkurászásával.
Normális esetben egy ilyen edzőt nem rúgunk ki, csak akkor, ha már tényleg ég a ház, sőt potyognak a gerendák a mennyezetről. Ancelottinak ehhez képest elég volt két ponttal lemaradnia a bajnoki címről, meg kiesni a BL elődöntőjében, és máris megfagyott körülötte a levegő.
Ez pedig baromira nem számít normálisnak.
Pérez mind a két edzőt azért rúgta ki, mert nem bírt az úri vérével. Mint a tipikus újgazdag, akinek minden azonnal kell: eredmények, pénz, siker, csillogás, a legnagyobb szupersztárok, szemet gyönyörködtető játék, integető-hajbókoló drukkerek. Tizenakárhány évnyi elnökség sem volt elég arra, hogy rájöjjön, mindez nem jön egyik napról a másikra, pláne nem hullámvölgyek és rengeteg munka nélkül.
Ha valami nem úgy alakul, ahogy őnagysága Pérez elnök úr elképzeli - már pedig ő úgy képzeli, hogy minden évben, minden kupa Madridba vándorol -, akkor azonnal új játékszer kell, másik szupersztár, harmadik edző, éppen az, aki a legkelendőbb a piacon. Tipikus vérproli mentalitás, hogy mindig a szomszéd fűje a legzöldebb, és mindig az a legjobb, ami a legdrágább. Fenéket.
Hogy most ki követi az edzői poszton Ancelottit, az tulajdonképpen mindegy. Bárki legyen is az, halálra van ítélve. Ha nem az első szezonjában, akkor a másodikban, féltávnál, egy kupakudarc után, vagy ha nem játszik elég látványosan a csapata. Az indok és a magyarázat lényegtelen, a hal úgyis a fejétől bűzlik: amíg egy csőlátású megalomán kezében van a klub, addig a Real soha nem lesz az az arisztokratikusan felsőbbrendű csapat, amelyiknek oly gyakran szereti érezni magát. Mert mi a lényeg? Pénz van, játékost, edzőt, menedzsert, akárkit megveszünk kilóra, hiszen mi vagyunk a legnagyobbak. Ami ugye egyenlő azzal, hogy a leggazdagabbak is mi vagyunk.
Ha valakinek még nem lenne egyértelmű, ez pont ugyanaz a mentalitás, ami az olajhajtású csapatokat szokta jellemezni a Manchester City-től kezdve a Chelsea-n át a PSG-ig. Azzal a nem is olyan apró különbséggel, hogy utóbbiak legalább nem öntik le a nyilvánvaló tényeket habfehérre meszelt szirupos mázzal és a mesével arról, hogy a játékosok pusztán azért választják őket, mert már a gyerekszobájuk is a klub címerével volt kitapétázva.
Ja, és még valami: azt se feledjük, hogy Pérez nem véletlenül a klub elnöke. A tagság megválasztotta, mert gyaníthatóan ez kell neki, az önhitt fürdőzés a saját magába vetett hit nagyszerűségében, és egy olyan álomban, amiről csak a legsötétebb vakságban élők nem látják, hogy minden betűje és gondolata hamis.