Párizsban három hete 1-1-re végzett a PSG és a Chelsea, és bár az angoloknak sikerült mindössze egyetlen kaput eltaláló lövéssel zárni a meccset, épeszű ember nem gondolta volna, hogy Mourinho otthon is beáll bekkelni. Pedig ez történt, a Chelsea gyorsan felismerte, hogy neki ezen a meccsen tökéletes eredmény a 0-0, és minden erejét arra használta, hogy megpróbálja feltűnés nélkül lepörgeti az órát.

Amikor a 31. percben a teljesen fogalmatlan Björn Kuipers kiállította Zlatan Ibrahimovicot (hogy miért, az a lentebbi gif-en tökéletesen látszik, közröhej), úgy tűnt, lefőtt a kávé, a Chelsea nulla focival továbbjut, a PSG-nek meg marad a szimpatikus vesztes szokatlan szerepe.

Végül nem így lett, bár foci sokáig nem volt, inkább a keménykedésről szólt a meccs. Nekem például ma vált nyilvánvalóvá, hogy Diego Costánál aljasabb játékos még nem fordult elő a játék történetében. A brazil-spanyolnak minden mozdulata kinyitja a bicskát az ember zsebében, lökdös, rúg, csíp, harap, ráadásul mindezt teljesen tudatosan, akkor, amikor a bíró épp nem figyel oda. Idén bármikor láttam is játszani, mindig megérdemelt volna minimum egy pirosat (tegnap Thiago Silvát rúgta agyon hátulról), de ennél sokkal idegesítőbb, hogy pontosan érzi, meddig mehet el a mocskosságban anélkül, hogy a bíró lezavarja a pályáról. Egészen elképesztő, de eddig csak egyszer állították ki karrierje során - még Portugáliában, 18 évesen -, ami nyilván nem véletlen, valahogy mindig sikerül elintéznie, hogy egyszerre legyen áldozat és terrorista. Hogy mást ne mondjak, tegnap is teljesen jogosan ki lehetett volna róla szórni a másik agysebészt, David Luizt, aki az első félidőben úgy orrba könyökölte, hogy öröm volt nézni.

Az, hogy ilyen körülmények között a lapművész Kuipers kezéből hamar kicsúszott a meccs, nem volt meglepetés. A holland ráadásul elkezdett kompenzálni, nyilván érezte, hogy Ibrahimovic teljesen kamu kiszórása nem okés, mással legalábbis nem nagyon lehet magyarázni, hogy miért nem ért tizenegyest Cavani bokakoccintása Costán.

Amikor a másoik félidő elején Cavani - aki egyébként ezúttal is botrányosan játszott - kapufára verte az üres kapus ziccert, biztos voltam benne, hogy továbbmegy a Chelsea. Amikor a 81. percben Diego Costa luftot rúgva adott asszisztot Cahillnek, a kocsit és a házat is rátoltam volna ugyanerre. Amikor David Luiz egy bombafejessel kiegyenlített négy perccel a vége előtt, már felsejlett előttem annak a lehetősége, hogy esetleg minden korábbi futballgyilkolás egyben robban bele Mourinho arcába, de még mindig nem mertem elhinni, hogy tényleg megtörténhet ilyesmi, pláne a portugál legendás második szezonjában.

Thiago Silva röplabdás sáncolása után hevesen bólogattam is, na igen, ez az igazi Chelsea, támadójáték nélkül - ha hosszabbításban is, de - két gólt rúgni tényleg a legmourinhósabb dolog a világon, pláne ha tovább is tudsz menni vele a BL legjobb nyolc csapata közé. 

És akkor jött ez a gól: (szerintem Courtois hibája, de majd ti megmondjátok a tutit, mert lehet, hogy nem ennyire egyértelmű)

Árulhatnék most zsákbamacskát a független újságíró álarca mögé bújva, de az az igazság, hogy régen ugrottam akkorát a fotelből, mint Thiago Silva góljánál. A Chelsea semmit nem akart a párharctól, végig a megúszásra játszott, Mourinho megint túlbiztosította magát, és pillanatokra sem merült fel benne, hogy a továbbjutáshoz esetleg focizni is kellene egy kicsit. Mivel ez már nem az első ilyen alkalom, szerintem pont ideje volt, hogy arconcsapja a felismerés: ez már kevés. Én a magam részéről sokáig nagyon szerettem Mourinhót a pragmatizmusa miatt, de amit az utóbbi néhány évben csinál, az már a ló másik oldala. Kicsit olyan érzésem van, mintha nem is számítana neki többé a sikerhez vezető út, csak a győzelem, aminek kulcsa a torokszorító bekkelés, a nulla kockázat, nulla megerőltetés, nulla foci. A Chelsea-t elnézve az embernek az az érzése, mintha a támadófoci valami szükséges rossz lenne, amit befogott orral ugyan lehet csinálni, de az igazi azért mégiscsak az, ha lepattanóból begyömöszölt szögletgólokkal megyünk el a BL-döntőig.

Tanulságos volt látni, hogy mennyire nem törte meg az emberhátrány a PSG-t. Mondjuk a Chelsea nem igazán pörgette fel a tempót, de enélkül sem tűnt úgy, hogy a lötyögős francia bajnokság komolyabb hendikepet jelentene a BL-ben. Sőt, Blanc a meccs hajrájáig még csak nem is cserélt, az olyan futógépek, mint Matuidi, Verratti és Motta simán bírták a terhelést, és az eredendően középhátvéd Marquinhos is nagyon jól helytállt a jobbszélen.

Nekem valamiért az az érzésem, hogy Mourinho füle sokáig csengeni fog még ettől a pofontól. Egy ilyen kerettel a legjobb tizenhat között kiesni bizony blama, ráadásul ezzel a PL is rendesen beégett, simán lehet, hogy nem lesz angol a következő körben. És akkor még nem beszéltünk arról, hogy a portugál renoméja évről-évre kopik, idén a második szezon varázsának is vége, a túltolt defenzivitástól is egyre többen másznak a falra, és valamiért mintha az sem akarna leesni neki, hogy a rotáció nem ördögtől való, és nem feltétlenül muszáj 13-14 emberrel végigjátszani egy egész szezont. Az is sokat mondó stat, hogy a Chelsea-vel idén már hatszor is előfordult, hogy hiába szerezte meg a vezetést egy rangadón, végül nem sikerült megnyernie a meccset. Véletlen? Aligha...