Meglepő módon - témájában legalábbis - egészen érdekes cikket közölt néhány napja az nso.hu. Természetesen a magyarfocinak nevezett, izé, khmm, na, sportág volt a téma, a konkrét felütést pedig bizonyos klubnélküli játékosok fizetési igénye adta. A világért sem szeretnénk, hogy bárki különösképpen felizgassa magát, de a helyzet konkrétan az, hogy a tucatnyi csapattól elzavart, többször megégett, fél Európát körbehaknizó légiósainkról kiderült, azért nem jönnek haza játszani, 

mert itthon kevés a pénz.

A dolognak persze vannak egyéb vonatkozásai is (valószínűleg az is megérne egy misét, hogy pontosan milyen menedzserek és miért hitegetik Németh Krisztiánt azzal, hogy ő bárkinek megér havi 20 ezer eurót), de a legérdekesebb mégis a ki nem mondott, elhallgatott végkövetkeztetés, vagyis, hogy a magyar foci legnagyobb baja még mindig a kevés pénz.

Mert hát lám, még a mindenhonnan kirúgott, lesajnált, megbukott ex-légiósainkat sem tudjuk hazacsábítani.

A sztori egyébként tényleg minimum vitaképes, azt ugyanis, hogy az állami szponzorokkal kidekorált Videoton, Ferencváros vagy Diósgyőr anyagi helyzete pariban lenne a legversenyképesebb közép-európai vetélytársakéval, igencsak necces lenne állítani. Sőt, a nemzetközi kupában idén érdekelt, és menetrendszerint kipotyogó magyar csapatok mindegyikéről el lehet mondani, hogy olyan ellenféllel szemben esett ki, amelyik anyagilag sokkal jobban el volt, van és valószínűleg lesz is eresztve nála. Nincs itt kérem semmi látnivaló, papírforma a köbön.

Vagy mégsem?

Oké, egyrészt mindenképp, mert azt azért tényleg röhejes lenne állítani, hogy a Debrecennek ki kellett volna vernie a nagyjából ötszörös költségvetésből dolgozó Young Boyst. Pláne, hogy a Diósgyőrnek a Kuban Krasznodart. Valahol viszont mégiscsak csóválja az ember a fejét, hisz mégsem lehet komoly, hogy nagyjából húsz évvel a nemzetközi futballpiac kinyitása után még a pénz hiányára fogjuk amagyar futball szüntelen zuhanását egy valószínűleg végtelenül hosszú lejtőn.

A szomorú az egészben az, hogy most aztán tényleg el van eresztve zsetonnal a foci. A rendszerváltás óta soha nem költött annyit sportra a mindenkori kormányzat, mint az utóbbi néhány évben, de ebből a kutyaerős mezőnyből is simán kiemelkednek a futballklubok, amiket vagy kormányközeli, tőkeerős üzletemberek (Garancsi István), vagy egyenesen keményvonalas pártpolitikusok igazgatnak (Deutsch Tamás, Kubatov Gábor). És akkor még a bújtatott állami pénznek számító TAO-milliárdokról nem is beszéltünk.

Felzárkózás viszont úgy néz ki, hogy ebből sem lesz, sőt, a szereplők még mindig amiatt sírnak, hogy nincs elég, amit a tejbe lehetne aprítani. És tényleg, ha a magyar csapatok költségvetését, vagy éves bevételeit összehasonlítjuk mondjuk a horvát, esetleg a cseh élvonal hasonló adataival, azt látjuk, hogy a fasorban sem vagyunk, állami dotáció ide vagy oda.

De hát hogy lehet ez? Csak nem az van, hogy a szerencsésebb közép-európai országokban még ennél is több lóvét öl az állam a fociba?

Hát, távolról sem.

Sőt, jóval kevesebbet. Az apró különbség abban rejlik, hogy a többi közép-európai országban legalább elvétve akad néhány olyan klub, amelyiknek működése távolról és halványan mintha emlékeztetne a piac törvényszerűségeire. Például vannak látható, tervezhető és értelmezhető bevételeik, járnak fizető nézők a meccseikre, megveszik a klublogóval ellátott kis kütyüiket, sőt, uram bocsá' időnként még eredményeket is érnek el - például egy-egy kiugró BL- és/vagy EL-szereplés képében.

Ez mondjuk még mindig nem sok mindenre lenne elég, hisz köztudomású, hogy ennyire kicsi és távoli piacokon szinte lehetetlen szimplán üzleti alapokon nyugvó modellben klubot építeni. Egyszerűen nincs elég fizetőképes kereslet, nincs elég szponzor, nincs elég nagy verseny. Hosszú távon a fenntartható fennmaradás egyetlen kulcsa a játékoseladás, amiből egyrészt érzékelhető bevételt lehet lefölözni, másrészt bizonyos időközönként arra is alkalmas lehet, hogy eredményeket érjen el a segítségével a klub.

A magyar csapatok viszont képtelenek komolyabb összegekért játékost értékesíteni.

Ellentétben mondjuk a horvátokkal, akik az utóbbi években komoly fontmilliókat szákoltak be minden egyes értelmes játékosuk után. Főleg a Dinamo Zagreb volt elemében, ők többet kaszáltak az elmúlt 4-5 szezonban, mint a magyar futball egésze a rendszerváltás óta. Véletlen? Esetleg a közmondásos jugoszláv kapcsolatok? Aligha.

És, hogy ezzel szemben mit tudunk felmutatni mi? Ezt a listát itt ni, alul.

Jól látszik, a mi legértékesebb játékosunk (aki egyébként nem is magyar - csak jelzésképp, a horvát top 10-ben az összes spíler hazai) be sem férne a HNL legjobb tízes listájába. Az is sokatmondó, hogy az elmúlt tizenvalahány év toronymagasan legjobb hazai csapata, a Debrecen mindössze egyetlen névvel képviselteti magát a listán, vagyis hiába a konstans itthoni sikerek, képtelen volt nemzetközi mércével mérhető bevételt termelni a transzferpiacon. És akkor ezt most vessük össze azzal, amit a Dinamo Zagreb művelt ugyenebben az időszakban.

Igen, a magyar csapatok még mindig nem tartanak ott anyagilag, ahol a térség többi országának topklubjai - de nem véltlenül. Ami odaát adott (minőségi szakmai munka, kifogástanal nevelési tevékenység, jó játékosok, versenyképes mentalitás, nyugati munkamorál), az nálunk évtizedek hosszú sora óta konstans hiánycikk, így hiába nyílik ki a piac egyre inkább, hiába adott lassan minden lehetőség ahhoz, hogy mi is ki tudjuk szakítani a magunk szeletét a világ minden szegletét behálózó játékosforgalomból, 

soha nem fogunk egyről a kettőre lépni.

A világ raádásul szép lassan beáraz minket, és rájön, hogy a magyar futballista tucatáru, forgalomképtelen, olyan befektetés, ami soha nem térül meg. Hat-hét-nyolc (sőt, ha Gerára, Juhászra és Toghellére gondolunk, akkor már tíz) éve még volt néhány kiugró eladásunk, de évek óta semmi - pedig a világpiaci árak folyamatosan emelkednek. 

Rá kellene jönni lassan, hogy a magyar futball elsősorban humán tőkében szegény - nincsenek kiemelkedő játékosaink, nincsenek nemzetközi szinten ismert edzőink, ha összehasonlítjuk magunkat a kontinens országaival, arra jutunk, hogy teljesen versenyképtelenek vagyunk. Ki lenne az a bolond, aki ebből az országból vásárol? Mikor ráadásul ott a szomszédban az ezerszer kipróbált, ár-érték arányban messze előttnk járó horvát (és most már szlovén, szlovák, cseh, szerb, román) piac?

Igen, a magyar foci még mindig nem tart ott anyagilag, ahol a szomszéd országoké. De, hogy ez ne lenne a saját hibája? Hát, erősen kétlem.