Hiába okoskodtunk jót szombaton, hogy akkor most mégis, melyik felállás állna a legjobban ennek a finoman szólva is eléggé slampos magyar válogatottnak, végül semmiben nem lett igazunk. Pintér Attila teljes ráncfelvarrást vezényelt, előkapta az eddigi négy meccsén csak pillanatokra megvillantott háromvédős rendszert, amibe aztán megpróbált beszuszakolni minden, általa használhatónak gondolt embert. Nem jött be.
Arról már volt szó, hogy Pintér elsősorban az alkalmazkodásban hisz, az ellenfél karakterére, gyenge pontjaira, erényeinek kioltására játszik. Nem érdekli, hogy van-e stílusa a csapatának, nem érdekli, hogy éppen mi a formáció, kedvére variál, tologat, ha tehetné, valószínűleg a pályára is beszaladna, hogy gombfocibábuként rángassa ide-oda a játékosait. Azt viszont már kevésbé hangsúlyoztuk, hogy ilyen attitűd mellett nagyon könnyű beleszaladni az ún. overcoaching (túlzott edzői befolyás) jelenségébe. Ez nagyjából annyit jelent, hogy az edző hajlamos túlkombinálni a dolgokat, kifelejteni az egyenletből játékosai alapvető tulajdonságait, amik alapján megfelelhetnek egy-egy szerepkör kritériumainak. Pintérrel vasárnap pontosan ez történt: papíron akár működhetett is volna, amit kitalált, de a játékosok képességei és alapvető tulajdonságai miatt gyakorlatilag az első perctől halálra volt ítélve.
Felvezető írásunkban azt tippeltük, Korhut és Lang kihagyhatatlan, hisz mindketten sokat szerepeltek a kapitány eddigi meccsein, és többnyire nem is oldották meg rosszul a feladatukat. Ehhez képest mind a ketten kimaradtak, Langot Juhász ellenében áldozta be Pintér, Korhut kárára pedig az újonc Balogh került be a csapatba. A jobboldalt Gyurcsónak kellett volna bejátszania, a középpályán Varga és Tőzsér csatasorba állításával érvényesült a papírforma, Dzsudzsák szabad kezet kapott, Rudolf és Nikolics játszatása pedig azt jelezte, meg sem próbáljuk a levegőben felvenni a versenyt az északírekkel.
Bár a kapitány bevallottan ezt várta, az északírek végül nem öt védővel játszottak, inkább tartották magukat a szigetországi hagyományok szerint kikezdhetetlen hátsó négyeshez. Baird szűrt, Norwood a passzsávokat zárta le, Davis a középpálya és a támadósor közötti kapocsként funkcionált, a két szélső, Ward és (főleg) Evans pedig pont annyit segített vissza védekezésben, hogy esélyünk se legyen létszámfölényt kialakítani a széleken.
Dzsudzsák szabad szerepköre ugyan első blikkre jó ötletnek tűnt, de hiába játszott rá a csapat tudatosan (az egyébként nem echte balhátvéd) Bruntra a vendégek baloldalán, csak elvétve sikerült veszélyt kialakítanunk. A labdakihozatalaink lassúak és félszegek voltak, a passzjátékunk akadozott, Tőzsér, Lipták és Juhász felváltva rugdalták előre a labdát, látszólag cél nélkül. Nyilván nem véletlenül.
A 3-4-2-1 egyik nagy előnye, hogy a védőharmadban konstans emberfölényt biztosít, így elviekben megkönnyíti a labdakihozatalokat. Ehhez viszont az kell, hogy a két szélső középhátvéd aktívan vegyen részt a passzjátékban, játssza meg a labdát, vegye észre az üres területeket, ha pedig kell, induljon meg egyedül. Erre csak nagyon kevés magyar hátvéd képes, Lipták és Vanczák például biztosan nem, főleg, hogy karrierjük során csak elvétve játszottak eddig hasonló szisztémában. Ha valakit mondani kellene, akinek feküdhetne egy ilyesfajta szerepkör, az inkább Korcsmár, aki pályafutása elején viszonylag sokat játszott a középpályán is (hasonló munkaköri leírással), ő viszont egyáltalán nem kapott szerepet a meccsen. Ez volt az egyik ok.
Ennyire feküdt nekünk a három védő: középen ketten (Juhász Lipták) őrizzük Lafferttyt, a jobboldalon Vanczák légüres térben, Gyurcsó sehol, Ward kedvére futhat be a folyosóba. A baloldalunkon Balogh teljesen egyedül, Rudolf csak ímmel-ámmal segít vissza, de Tőzsér is játékon kívül ragad, így Evans és McLaughlin röhögve játssza le a kényszerítőt. Nem rajtunk múlt, hogy nem lett baj belőle.
A másik, hogy a labdakihozatalok elsődleges célpontjának számító Tőzsér és Varga egyaránt alkalmatlan a szerepére egy ilyen felállásban. Mindketten lassan és nem túl jól olvassák a játékot, rosszul helyezkednek, és a passzjátékuk sem kikezdhetetlen. Tőzsér hosszú labdái ugyan jók, de összjátékban lassú, ritkán vállal kockázatot, és bántóan egylábas, ami óriási hátrány, ha közepesnél komolyabb intenzitású letámadással találja szemben magát. Varga problémái még szembetűnőbbek: hiába fut elképesztően sokat, ha többnyire késésben van, a labdakihozatalokat pedig nem tudja érdemben segíteni, mert nem megjátszható. Hogy mennyire nem tudta ellátni a feladatát, azt jól mutatja az alábbi adatsor, amit az UEFA hivatalos honlapjáról csentünk:
Mindössze 29 jó passz, ez a pálya középső harmadának közepén irgalmatlanul kevés. Összehasonlításképp, Rudolfnak kicsivel több, mint fele ennyi volt, pedig egyrészt jóval előrébb játszott, másrészt nyugodtan mondhatjuk, teljesen kivették a játékból. Varga ráadásul szerelni is csak elvétve tudott (bár az UEFA hivatalos honlapján található nullás statisztika minden bizonnyal hibás), ez nagyjából azt jelzi, hogy semmilyen befolyása nem volt a játék alakulására.
Ehhez jött hozzá, hogy néhány perc után a szerkezetünk is szétesett, Balogh nem tudta ellátni a szárnyvédő (wingback) feladatkörét, fokozatosan szorult egyre hátrébb és hátrébb, a baloldalunk pedig gyakorlatilag teljesen veszélytelenné vált. Cserébe viszont tízméterekben mérhető folyosók nyíltak meg Rudolf és az újpesti balbekk között.
Így kezdődött: papíron 3-4-2-1, de gyakran visszacsúszunk négy védőre, mert Balogh nem helyezkedik elég magasan. Rudolf és Dzsudzsák egyaránt súlytalan védekezésben, le nem támadnak, a passzsávokat nem zárják, így mindig akad szabad ember az északíreknél. A magyar válogatott szerkezete hamar szétesett, a csapat féloldalassá vált.
Az első félidőben egy-két kósza helyzeten kívül lehetőségünk sem nagyon akadt, cserébe viszont a passzjátékot sem domináltuk, még többet is volt a vendégeknél a labda. Amire készültünk, amit vártunk, egy pillanatig sem kellett: teljesen feleslegesen léptünk ki a komfortzónánkból, tulajdonképpen semmit nem nyertünk a 3-4-2-1-es felállással és Dzsudzsák felszabadításával. A kapitány kockáztatott, de a megtérülésre egyetlen percig sem volt esély, főleg azért, mert bár folyamatosan (nagyrészt muszájból) a széleket erőltettük, középen nem volt csatár, aki eséllyel befejezhette volna ezeket a sablonos akciókat.
Priskin érkezése a félidőben javított valamelyest az esélyeinken, sőt, miután Lovrencsics is bejött a semmit sem mutató Gyurcsó helyére (és visszaálltunk négy védőre), már egész pofás kis akcióink voltak. Kovács 70. perces becserélése után már vegytiszta 4-2-3-1-et játszott a csapat:
Juhász ugyan éppen kilép, de a formáció így is jól látszik, tankönyvi 4-2-3-1. Dzsudzsák visszakerült balra, Kovács lett az irányító, Lovrencsis a jobbfutó, mögöttük pedig Tőzsér és Varga feladata az ellenfél támadásainak megszűrése (lett volna).
A gól mondjuk nem ebből, hanem egy jól eltalált szögletből lett, de így is látszott, teljesen felesleges volt egy ismeretlen formációval gúzsba kötni a csapatot. A cserékkel már (támadásban) jól működött a csapatjáték, de egyrészt némileg érthetetlen módon elfáradt a gárda, másrészt a pályán lévő anyaggal már nemigen lehetett visszaállni - és végül ez lett a vesztünk.
Lipták kiesése 1-1 után nem azért lett végzetes, mert ilyen meccseket ne lehetne megnyerni 10 emberrel - ahogyan a kapitányi értékelés szólt -, hanem mert elmaradt utána az átszervezés. Tőzsér ugyan visszább lépett, de Vargából nem lett egyből jobbhátvéd, így Vanczák sem tudott egyértelműen középre húzódni, Lipták helye pedig hellyel-közzel üresen maradt. Számra persze így is megvoltunk, de minőségre, és még inkább sebességre már nem, főleg úgy, hogy négy olyan játékosunk (Priskin, Lovrencsics, Kovács, Dzsudzsák) ragadt a pályán, aki védekezésben teljesen használhatatlan.
Összességében egy ikszes meccset buktunk, játékban egyáltalán nem tudtunk az északírek fölé kerekedni. Biztató periódusaink ugyan voltak, de a vendégeknek is, sőt, ők az egyik ilyen során mindjárt két gólt is tudtak rúgni. Lipták kiesése és a második gól ugyan pech, de kár lenne a balszerencsére fogni a kudarcot, bőven tettünk érte magunk is: a 3-4-2-1 egyáltalán nem jött be, ahelyett, hogy az ellenfél erényeit tompítottuk volna vele, csak magunkat kötöttük gúzsba hatvan percre, és Lipták sérülése után sem ment zökkenőmentesen az átszervezés. Akárhonnan nézzük, a magyar csapat jól küzdve, nagyon akarva, de mégiscsak veszített hazai pályán a csoportba az ötödik kalapból húzott ellenféllel szemben - vagyis reális álomként kezelni az Eb-kijutást minimum megmosolyogtató feltételezés.
Ha érdekelnek a Taktikai Zóna további elemzései, kattints a linkre, ahol az összes korábbi írásunkat megtalálod.