Csodálom a mai tízen-, huszonéveseket. És egyben sajnálom is. Mert ugye zömében ők lennének azok, akik ultracsoportok tagjaiként, táborokba tömörülve hétről-hétre megpróbálnak valamiféle hangulatot teremteni a stadionokban, akik zászlókat lobogtatva, sálakat lengetve, énekelve buzdítják a csapatukat. Hogy mit kapnak ezért cserébe, azt évtizedek óta látjuk...

Lépjünk most túl azon, hogy sokszor nem hiszünk a szemünknek, a meccsek színvonala és irama, a fordulók összképe elkeserítő. A helyzet akkor lesz reménytelen, ha mindez szokássá válik, ha már a kritikának sincs értelme, ha úgy szállnak el a bíráló szavak, mint egy-egy ,,jól" eltalált labda a kapu fölött. Eszem ágában sincs párhuzamot vonni mondjuk a hetvenes-nyolcvanas évek bajnokságainak nívójával, a mérkőzések (különösen a kettős rangadók) fílingjével, az azt megelőző időszakkal pedig szentségtörés lenne előhozakodni. Maradnék a közelmúltnál, sőt, hogy aktuális legyen a téma, a hétvégi idénynyitónál.

Einstein óta ugye tudjuk, hogy minden relatív, ezért aztán lehet örülni és lehet bánkódni is amiatt, hogy az első forduló nyolc találkozójára huszonegyezer néző váltott jegyet (természetesen szurkoló ennél jóval kevesebb volt), ami nagyjából tíz százalékos emelkedés a tavalyi premierhez mérten. Az előtte lévő két esztendőben ugyanakkor harmincezren gondolták úgy, hogy ott kell lenniük a szezonkezdeten, ha tehát az elmúlt négy évet vesszük alapul, akkor húszezren elvesztek. Hogy hová tűntek, azt rá lehet fogni a melegre, a nyári szabadságra, a Forma 1-re, vagy akár a vízilabda Eb-re, ésszerű magyarázat azonban aligha van a bántó érdektelenségre. Ha csak az nem, hogy a nemzetközi kupákban induló csapataink sem hozzák tűzbe az embereket, merthogy rendszerint már a selejtezőkben leégnek. Ma ugyan még szoríthatunk a Debrecenért, csütörtökön meg a Diósgyőrért, becsüljük meg ezt az érzést, hiszen 2013-ban ennyi sem adatott meg nekünk...

Az egyébként jól látható, hogy a rövid nyári szünettel (és a hosszú télivel) nem igazán tud mit kezdeni a szakma, az átigazolási időszakok vége jócskán belenyúlik a bajnoki rajtba, a csapatok többsége félkész állapotban vág neki a szezonnak, márpedig ebben a helyzetben badarság lenne begyakorolt taktikáról, formaidőzítésről és hasonló, a színvonalas futball alapkövetelményeiről elmélkedni. Biztosra vehető például, hogy a második fordulóban több olyan játékos is pályára lép majd, akinek a neve egy héttel ezelőtt még csak a klub kívánságlistáján szerepelt, de az is borítékolható, hogy a már kialakultnak hitt keretekből összeállított kezdőcsapatok is több poszton változnak.

Hogy akkor mégis miben bízhatunk? Kissé erőltetett logikával talán abban, hogy a modern stadionok ha a mérkőzést még nem is, de legalább a környezetet vonzóbbá teszik, a légiósok száma fordított arányban áll majd a képességeikkel, az évről-évre fiatalodó edzői kar fogékony lesz az újra, folyamatosan tanulja és követi a világtrendet, és végre az akadémiákról is kellő mennyiségben valamint minőségben felkerülnek olyan labdarúgók, akikért érdemes lesz kilátogatni egy-egy meccsre.

Tudom, sok ez így egyszerre, a fele is elég lenne a boldogsághoz, a másik felét meg majd kibekkeljük valahogy. A most tízen-huszonéves szurkolókat azért nem féltem, sőt, irigylem őket. Nekik még jó esélyük van arra, hogy láthassák és élvezhessék mindazt, amire az utánuk lévő korosztályok bár egyre halványabban, de még emlékeznek.