A futball, ahogyan a legtöbb dél-amerikai országba, úgy Brazíliába is angol közvetítéssel jutott el a XIX. század végén. Hamar népszerű játékká vált, és ugyanolyan lelkesen kezdték el játszani a szegénynegyedekben, mint a helyi angol elit fényűző klubjaiban. 1912-ben Sao Paulóban megalakult a Scottish Wanderers nevű csapat, amely nevéből is könnyen kiköveztethető módon skót bevándorlókat tömörített. Ők az angolok cselekre és hosszú indításokra építő játéka helyett a passzokban hittek, ez a felfogás pedig gyorsan találkozott azzal a brazil lélektannal, amely a futballhoz elsősorban az önmegvalósítást, a pimaszságot és boldogságot kapcsolta.

Az így kialakuló gyors, rövidpasszos játék lett a tabelinha, ami a mai napig meghatározza a brazil labdarúgást. Az 1920-as évekre a brazilok lassacskán kialakították a saját futballstílusukat, ami kiismerhetetlen kényszerítőkön, gyors passzokon és egyénileg tökéletesen képzett játékosokon alapult. A labdarúgás fejlődésére természetesen hatottak a társadalom berögződései, és a brazil kultúrában akkor már mélyen gyökerező szamba, capoeira és a miudinho (a szamba egyik helyi válfaja) elemei is.

Mivel azonban a taktikára egyáltalán nem fordítottak figyelmet, a helyi foci szintje ekkor még jócskán elmaradt az argentin vagy az uruguayi válogatott által képviselttől. Az első komolyabb sikerük az 1919-es (hazai rendezésű) Copa América megnyerése volt, amit a futball történetírói szerint elsősorban annak köszönhettek, hogy két védőjük közül végre legalább az egyiknek megtiltották a folyamatos fellépést a támadásokhoz.

Az 1930-as világbajnoki kiesés (a csapatot csak Rio de Janeiro-i játékosok alkották, akik hiába verték meg 4-0-ra Bolíviát, Jugoszláviától kikaptak, és búcsúzni kényszerültek) után a szövetség hamar eszmélt, és 1933-tól engedélyezték az országban a profizmust. Gyors megnyugvást azonban ez sem hozott: a Selecao mindössze egyetlen meccs után kiesett az 1934-es vb-ről, mert bár tele volt kiemelkedő csatáregyéniségekkel (Leonidas, Waldemar de Brito, Domingos), továbbra is csak szőrmentén foglalkozott a taktikával és a stratégiával.

A folyamatos kudarcok hatására a harmincas években a brazil pályákon is megjelent a WM-rendszer, de egészen addig nem terjedt el, amíg az országba nem érkezett a magyar származású Kürschner Izidor, akit a taktika atyjának tekintenek Brazíliában. Kürschner (akit a helyiek Dori Kruschner néven raktároztak el legszebb emlékezetükbe) közelről ismerte az Európában épp virágkorát élő Duna-menti stílust, és a többek között a magyar és a német futball fejlődésében is kulcsszerepet játszó Jimmy Hogannel is dolgozott együtt. 1937-ben került a Flamengo kispadjára, és tulajdonképpen azonnal bevezette a WM-rendszert, amit addig alig néhányan ismertek csak az országban, jelentőséget pedig még kevesebben tulajdonítottak neki.

A sikerek persze nem jöttek varázsütésre, de Kürschner beindította a futebol sistema brazíliai fejlődését. A válogatott kapitánya, Adhemar Pimenta egy évvel később felkérte, legyen a segítője a franciaországi világbajnokságon. A Selecao végül története addigi legnagyobb sikerét elérve bronzérmes lett, de a helyi közvélemény természetesen csalódásként élte meg az eredményt, a vétkes szakvezetőket pedig menetrendszerűen elzavarta a népharag.

Kürschner szelleme azonban tovább élt az országban, és az általa beindított folyamatok sem haltak el végleg. Flávio Costa, aki segítője volt a Flamengónál (és ahol tudta, fúrta, csak, hogy a magyar népléleknek is ismerős elemekkel tarkítsuk mesénket), továbbfejlesztette, vagy inkább mondjuk úgy, a brazil stílusra hangszerelte a hagyományos WM-rendszert. Így alakult ki a diagonál, a brazil foci máig élő jellegzetes felállása, amelynek különlegessége, hogy a csapat egyik oldala jóval támadóbb, mint a másik.

Flávio Costa Flamengója 1941-ből, a diagonál mintapéldánya. A WM-hez hasonlóan marad a háromvédős rendszer, de a két fedezet már nem vonalban helyezkedik egymáshoz képest. A mélységi fedezet (Volante) egyértelműen védekező típusú feladatokat látott el, míg társának (Jayme) a támadásokat kellett segítenie. Hogy ne boruljon fel a csapat egyensúlya, a két összekötő is eltolódott, Zizinho a középpálya felé lépett vissza, Peráció viszont felért a befejezésekhez is. Mivel a diagonál legtöbbször balra csúszott el, a balösszekötő lett a ponta da lanca, vagyis a lándzsa hegye, a későbbi irányítók előfutára.

A középpálya közepének téglalapjából paralelogramma lett, innen pedig már csak egy ugrás volt a gyémánt, ami tényleg forradalmasította a futballt. A brazil foci a taktika hangsúlyosabbá válásának köszönhetően egyre erősebb lett, és mire elérkezett az 1950-es vb ideje, már egyértelműen első számú esélyesként emlegették a válogatottját. Az 1949-es Copa Americát veretlenül, hét meccsen rúgott 39 góllal nyerték meg, a közvélekedés szerint pedig az egy évvel későbbi vb-n sem lehetett volna ellenfelük. Az edző ráadásul Costa lett, a felállás pedig a brazil focit addigra igába hajtó diagonál.

A döntőben Uruguay-tól elszenvedett 2-1-es vereség azonban minden előzetes várakozást felborított: a válogatottat elzavarták, az edző közröhej tárgya lett, Brazília pedig letargiába került. Hogy mekkora szerepe volt a bukásban a diagonál elhagyásának (a Svájc elleni 2-2-őt követően Costa bizalma megrendült a felállásban), és mekkora a játékosokra nehezedő embertelen nyomásnak, azóta sem egyértelmű, de tény, hogy a brazil futball kísérletező hevülete a következő években alábbhagyott, Costát pedig az óvatosabb, (brazil szinten) defenzívebb futball híve, Zezé Moreira követte a kispadon.

Moreira az 1954-es svájci vb-n kellemetlenül megégett (vs. Aranycsapat, 2-4), és a közvélemény sem feltétlenül értékelte, hogy a csapatjáték oltárán feláldozza az improvizatív támadójátékot, mégis a posztján maradhatott. A brazil foci ráadásul tovább fejlődött, és a vereséget követő sokk kiheverése után a taktikai kísérletezés is egyre nagyobb hévvel folytatódott. A kiindulási alap természetesen a diagonál volt, az elsődleges feladat pedig az, hogy valamilyen módon sikerüljön megerősíteni a válogatott (és a klubcsapatok) komolyabb ellenfelek ellen rendre csődöt mondó védekezését. Erre a problémára a brazil futball két, egymással párhuzamosan fejlődő megoldást is kifejlesztett:

a) Moreira a Fluminesénél bevezette a zónavédekezést, ami a brazil futball lélektanától mindig távol álló, de a WM-rendszer és az abból levezetett diagonál által is megkerülhetetlenné tett emberfogást váltotta.

b) Martim Fransisco, a Vila Nova nevű kiscsapat edzője visszahúzta a védelembe a diagonál hátrébb helyezkedő fedezetét, így a brazil futballban megjelent a negyedik hátvéd (quarto zagueiro) szerepköre.

Utóbbi volt a fontosabb váltás, mert ennek nyomán kialakult a 4-2-4, a formáció, amely 1958-ban vb-sikerig vitte a brazilokat. A quarto zaguierónak kimondott feladata volt, hogy labdabirtoklás esetén fellépjen a középpályára, és így segítse a labdakihozatalokat (hogy lássuk mennyire eleven ez a hagyomány, elég Lucio, vagy Thiago Silva nevét megemlíteni), de alapvető feladata a védekezés volt, ami stabilabbá tette a brazilok hátsó alakzatát. A visszavont fedezet helyére egy támadó húzódott hátra (Brazíliában ez az egyik összekötő lett, más kultúrákban a középcsatár, lásd Hidegkuti), de mivel védekezésben a két középpályás nem volt elég, gyakran az egyik szélső is visszavontabb szerepkörben futballozott, nehogy orrnehézzé váljon a csapat. A felállás támadásban 3-3-4-gyé, védekezésben 4-3-3-má alakult át, és biztosította, hogy brazilok folyamatosan járatni tudják a labdát, akár az ellenfél térfelén is. Az 1958-as, első világbajnok brazil csapat pl. így nézett ki:

Az 1962-es, amelyik megszilárdította, és jó időre egyeduralkodóvá tette a 4-3-3-mat, pedig így:

A brazilok nagyjából harminc évnyi folyamatos tanulás, kísérletezés és alakítgatás után jutottak el a nyerő szisztémáig, amely úgy biztosította az egyensúlyt támadás és védekezés között, hogy közben teret adott az egyéniségek kibontakozásának is. Az 1970-es, harmadik vb-sikert követően viszont sokáig meg is maradt a trend, hogy a siker érdekében egyszerre a csapatba kell pakolni a legjobb, legkreatívabb brazil játékosokat. A totális futball térnyerése viszont új kort hozott el, olyat, amelyben pusztán az egyének zsenialitásával már nem lehetett többé nagy tornát nyerni - ám Brazíliának így is zsinórban négy világbajnokság (1974, 1978, 1982, 1986) vegyesen csúfos és peches bukása kellett hozzá, hogy hajlandó legyen levonni a tanulságokat.

A '86-os volt az utolsó, klasszikus értelemben vett brazil művészcsapat, és nagyjából azóta keresi folyamatosan a megújulás lehetőségét az ország focija is. 1990-ben talán minden idők leggyengébb, legdefenzívebb társasága sült fel a nyolcaddöntőben, de a négy évvel későbbi, világbajnok brazil válogatott is inkább emlékeztetett egy olasz UEFA-kupa indulóra, mint a korábbi győztes Selecaókra. Innentől kezdve viszont nem is nagyon akadt brazil csapat két védekező középpályás nélkül: 2002-ben Gilberto Silva és Kléberson, négy évvel később szintén Silva és Zé Roberto, 2010-ben Gilberto és Melo, idén pedig Fernandinho/Paulinho és Luis Gustavo őrjáratozott a védelem előtt.

Négy éve az anno szintén védekező középpályásként (az ugyancsak verőember Mauro Silva mellett) világbajnok Dunga minden idők legeurópaibb brazil válogatottját vitte Dél-Afrikába, ráadásul a csapat a történelemben először bevallott módon reaktív focival akart vb-címet nyerni. Egyértelműen a spanyolok ellen készültek, a keret és a taktika is a tiki-taka ellen volt kitalálva, de sem a Konföderációs Kupán, sem a vb-n nem találkozott a két csapat, így Dunga anélkül fejezte be a munkát a csapatnál, hogy tulajdonképpen megmérettetett volna, amit kitalált. Ezt követően egy kósza kísérlet erejéig visszatértek az "orrvérzésig támadunk" (rendezte Mano Menezes) taktikához, de miután a 2011-es Copát, és az egy évvel későbbi olimpiát is elbukták, be kellett látniuk, ehhez már egyszerűen nincsenek meg a játékosaik. A visszatérő Scolari aztán változtatott, a csapat kiegyensúlyozottabb lett, de a hazai világbajnokság a legrosszabb berögződéseket hozta elő az edzőből, aki a németek elleni elődöntőben nem merte meglépni a defenzív taktikát, ebbe pedig belebukott ő és a keret nagyobbik része is.

"A válság nem a válogatottról szól, az egész brazil foci bajban van" - ezt nem mi mondjuk, hanem Gilberto Silva, aki három vb-n is járt a válogatott szűrőjeként. "Abban reménykedtünk, hogy a győzelem majd megoldja a problémáinkat, de ez nem lehetséges. Keményen kell dolgoznunk, az alapanyag megvan, de ennyi nem elég, a munkát is mögé kell raknunk" - magyarázta az ESPN-nek egy interjúban, amivel sokan egyetértettek a brazil szakmán belülről is. 

De akkor mi a megoldás?

Brazíliának legalább részben meg kell próbálnia visszatérni a gyökereihez. Ez persze nem a 2-3-5, vagy a WM-ből levezetett diagonál reaktiválását jelenti, de tény, hogy Scolari csapata már nem sok hasonlóságot mutatott a hagyományos brazil felfogással. Egy stílusidegen, a tradíciókkal szembemenő nemzeti csapat sosem jelent jót, és bár igaz, hogy a rengeteg Európában játszó, ráadásul főleg védekezésben világklasszisnak számító brazil játékos mellett nehéz joga bonitót csinálni, az egészséges egyensúly megtalálása kulcskérdés. 

Példának ott vannak a németek, akik úgy helyezték új alapra a focijukat, hogy abba olyan hagyományos értékek is gond nélkül belefértek, mint a munkabírás, a rengeteg futás, vagy a letámadás. A brazilok helyzete annyiból speciális, hogy szinte alig akad Európában dolgozó edzőjük, így hiába a sok légiós, nem sikerülhet megfelelően importálni a világfutball központjának számító öreg kontinensen végbemenő változásokat. Pedig ha valamikor, akkor most biztosan ott van a világfutball közepe, hiszen korábban sosem fordult elő, hogy zsinórban három vb-t nyerjenek az európaiak. Most igen.

A megoldást akár egy külföldi edző is jelenthetné, de a szövetség állítólag elzárkózik az ilyen ötletektől - holott Menezes kirúgása után viszonylag hosszú ideig tartotta magát a pletyka, hogy Guardiola iránt érdeklődik a brazil csapat. Most viszont már más szelek járnak, egy igazán nagy formátumú edző sem elérhető jelenleg a piacon, ráadásul a Selecaónak sosem volt még külföldi kapitánya. Hogy aztán az otthoni, különösebben erősnek nem tűnő új generáció (Tite, Muricy Ramalho), vagy a már egyszer megégett régi gárda (Wanderley Luxemburgo, Menezes, Dunga) elég felkészült-e a feladatra, azt egyelőre nem tudni. Annyi azonban biztos, hogy sok múlik rajtuk, és azon is, mennyire tud segíteni a feltámadásban a hátország.

(a cikkhez Jonathan Wilson Inverting the Pyramid című munkáját, és annak nemrégiben megjelenő magyar fordítását, a Futballforradalmak című kötetet is felhasználtuk)