Ha te is szeretnél tippelni a vb-re, itt a remek lehetőség. A hatharom.com nagyszabású ingyenes tippjátékán 750 ezer forint összértékű nyeremény kerül szétosztásra. Nincs más dolgod, mint tippelni, és felmarkolni az 50 nagyszerű nyeremény egyikét. A részletekért kattints a vb-tippjáték leírására!

Anglia az antihősök országa. Nincs még egy másik futballnagyhatalom, ahol ennyi beszűkült tudatú, ódivatú konzervatív osztaná az észt egyszerre, miközben egyikükben sem merül fel - még véletlenül sem - hogy bármi közük is lenne a válogatott lassan negyven éve tartó, totális és reménytelen eredménytelenségéhez.

A hal természetesen a fejétől bűzlik, nincs is talán másik futballszövetség a világon (beleértve az MLSZ-t is, ami lássuk be, nagy szó), amelyik annyira nyomasztóan telepszik rá hazája focikultúrájára, mint az FA. Mintha lemaradtak volna az elmúlt 50 évről, amikor boldog-boldogtalan a sárga földig alázta a válogatottjukat, még mindig abból indulnak ki, hogy ők, az angolok, a játék kitalálói, ahol az igazi focit játsszák, na, ők aztán mindig, mindenhol esélyesek.

És vajon miért is? Hát, öö, izé, kérem, csak.

Az angol futball elmúlt negyven éve a magyarázkodásról szólt. Ha azt a gólt megadják, ha valaki felrúgja Beckenbauert, ha a vak bíró észreveszi Maradona kezezését, ha Seaman nem nézi be Ronaldinho lecsúszott beadását. Ha, ha, ha.

Hahaha.

Anglia a vb-k történetének szánnivaló bohóca, a szerencsétlen hülyegyerek, aki csak azért játszhat a grundon, mert övé a labda, de közben azt hiszi, hogy menő, mert tud kettőt dekázni. Aztán persze kiderül, hogy nem, még a kettő sem megy, de az arc nem szűkül le, és csak akkor vágja be a durcát, amikor a többiek a téren artikulálatlan röhögésbe kezdenek. Akkor aztán veszi a labdát, és hazamegy.

Ez ugyanaz az indokolatlan és semmivel alá nem támasztható zsigeri gőg, ami lassan nyolcvan éve az angol futball minden pórusából is árad. Igen, mi vagyunk az angolok, mi belerúgunk egy nagyot, és utánafutunk, probléma? Hogy ezzel nem lehet nyerni? Ja, kérem, hát ki ne oktassatok már minket, mikor mi találtuk ki ezt az egész hajcihőt. Majd pont ti fogjátok jobban tudni, hogyan kell játszani, megáll az ész.

Pont mint a Bourbonok: nem tanultak, és nem is felejtettek semmit. 1953-ig rugdalták a labdát ész nélkül, majd amikor szembe jött velük a futball csúcsa, a stílus, ami megváltoztatta a labdarúgásról alkotott gondolkodás alapját, és kiosztott nekik egy jókora maflást, ők annyit vettek észre az egészből, hogy visszavont középcsatár. Tényleg, nem vicc.

Tucatnyi év megfeszített munkájába került, hogy összehozzanak nagy nehezen egy hazai rendezésű vb-t, amire egy kínkeservesen összetákolt 4-4-2-vel, és kevés reménnyel készültek. Nem kell nagyon részletezni, hogyan nyerték meg, angol televíziós csatornák bizonyították be, hogy Hurst gólja nem volt bent, és Stiles-t is elfelejtették eltiltani a franciák elleni ámokfutása után. De oké, fogadjuk el, hogy az egyetlen innováció, amit az angolok 1930 óta adtak a világfutballnak, vb-címet ért.

Persze nem is ők lennének, ha fel tudták volna dolgozni a sikert. A vb-győzelem annyit használt, hogy kikezdhetetlenné, megfellebbezhetetlenné tette a 4-4-2-t. Az angol futball 40 évre egy olyan dogma szorító kezei közé került, ami éppen a játék legelemibb törvényszerűségének mond ellent: nem a formáció, hanem a stílus számít.

Vegyük észre, a ma ismert uralkodó futballkultúrák éppen attól tudnak piszok erősek lenni, hogy folyamatosan megújulnak. Az argentinok például ősidők óta a labdát fényezték, cseleztek, passzoltak, a fülük hegyén táncoltatták a labdát - és persze meg voltak róla győződve, hogy ezt náluk jobban a világon senki nem tudja csinálni. Aztán kimentek az 1958-as vb-re, és akkora zakót kaptak a nem különösebben művészi csehszlovákoktól, hogy csak úgy csengett a fülük tőle. A 6-1-es vereség viszont teljesen új pályára állította az argentin labdarúgást, megjelent a vereségtől való félelem érzése, ami végül az Estudiantes korszakos anti-fútbol stílusában csúcsosodott ki. Persze megmaradt a művészi véna is, a kettő ötvözete pedig (elég csak Pasarellára, Maradonára, Verónra, Simeonéra, Ayalára gondolni) később olyan sikerekre vezette a csapatot, amilyenekről a fejüket a homokba dugó angolok ma is csak álmodoznak.

Vagy ott vannak a brazilok. Az 1950-es, pusztító erejű vb-égés után négy évvel is kizúgtak a negyeddöntőben, ez pedig arra sarkallta őket, hogy belássák: valami nem kóser a focijukkal. És nem, nem derogált nekik tanulni sem, valósággal özönlöttek a külföldi edzők a bajnokságba, Guttmann Béla például a magyar Aranycsapat stílusát, és a 4-2-4 csíráját vitte el nekik. Ők pedig köszönték szépen, magukra formázták, belehelyezték a megfelelő játékosokat, majd csodajátékkal behúzták a soron következő két vb-t. Aztán amikor 1966-ban buktak, megint nem voltak restek átértékelni a tanulságokat, és a négy évvel későbbi vb-re olyan fizikai felkészítést kaptak, mint az amerikai űrhajósok. Az eredmény: minden idők legcsodálatosabb vb-csapata, és a Jules Rimet-kupa végleges beszákolása.

A sor persze hosszan folytatható: a spanyolok szépen fokozatosan cserélték le a La Furia-stílust, a németek pedig a 2000-es Eb után kezdtek bele énképük átértékelésébe. Szinte mindenhol megtörtént ez a világon Dél-Amerikától Európáig, hisz változik a futball, változnak az ellenfelek, változik a világ, változunk mi magunk is. Egyedül Anglia dugja a fejét évtizedek óta a homokba, hogy aztán homokkal teli szájjal fröcsögjön mindenkire, aki nem hajlandó neki igazat adni. Látjuk az eredményt.

Orvosok szokták mondani mindig: a gyógyuláshoz első körben az kell, hogy a páciens elismerje a betegséget. Amíg az angolok erre nem hajlandóak, addig minden marad a régiben, kereshetik az éppen aktuális bűnbakot, élcelődhet a sajtó, kesereghetnek könnyes szemekkel a sarokban. Be kell végre látni, az angol focival nem az a baj, hogy rosszul fúj a bíró, hogy benézi a kapus, hogy félrepasszol egy játékos. Strukturális problémák vannak, kevés a tehetség, a béka feneke alatt csücsül az utánpótlás, elkopott a stílus, kiismerhető a taktika. Ráadásul edzőik sincsenek, az angol szakma évtizedek óta nem produkált semmiféle hozzáadott értéket a futballban.

Ha a tiki-taka halott, akkor az angol stílus a világfutball múmiája. Itt az ideje végleg elfelejteni.