Végre valami megmozdult a magyar futballban. De még mindig nem az, aminek kellene. Nem baj, kivárjuk, idő mint a tenger, ha évtizedekig - zuhanva, csúszva, vagy jobb esetben araszolgatva - közlekedtünk a lejtőn, most már csak odajutunk a kapaszkodóhoz. Hogy aztán a nagy számok törvénye alapján érünk az emelkedő aljára, vagy tényleg készen állunk a hegymenetre, az ebben a pillanatban tökmindegy, a lényeg, hogy elinduljunk végre felfelé. Az, hogy két fordulóval az idényzárás előtt még nem dőlt el a bajnoki cím a Debrecen és a Győr között, hogy a Videoton és a Ferencváros továbbra is fej-fej mellett hajt a bronzéremre, amivel jegyet válthat (reméljük nem csak átszállót) Európába, hogy a ,,pécsi szegényház" még mindig képes, ha nem is ötletgazdag, de eredményes futballra, hogy az MTK fiataljai tanultak a három évvel ezelőtti kiesésből és rövid időn belül összeszedték magukat, meg a szükséges pontokat a bent maradáshoz, vagy hogy a nem is oly rég már eltemetett Paksból hetek óta sugárzik a győzni akarás, aminek ezúttal nem nyögés, hanem a kiesés elkerülése lett a vége, mind-mind azt jelzi, van itt még potenciál. Azt most nem sorolnám, hol nincs, hol hiányzik az erő, a kreativitás, a motiváció, Kaposvártól Kispestig úgyis tudják, kiről, miről van szó...

Legyünk inkább optimisták, örüljünk annak, hogy bár sok helyen még a romeltakarítás zajlik, a stadionok legalább épülnek, szépülnek, a Pancho Aréna után a Nagyerdei is üzemel, a Zöld Sas pedig alig várja már, hogy szárnyai alá vegye a Fradit. Aztán jön majd a többi, ezt a lendületet kellene átvennie a szakmának, és nekifutni az új kihívásoknak. Egyelőre a dobbantás fázisánál tartunk, aztán a remélhetőleg tökéletes lécfogás után következhet az elrugaszkodás. Nem lesz egyszerű mutatvány, de az sem magától értetődő, hogy ennyi időt kell(ett) várni rá. Az edzők mindenesetre - bár a kispadon, meccs közben megfeszülnek - próbálnak azért lazítani, ha másként nem, legalább a nyilatkozataik közben. Azt nem állítom, hogy a jelenlegi garnitúra értékeléseiben sorjáznak a poénok, nem is ezt várjuk el tőlük, annak idején Détári Lajos amúgy is elkényeztetett minket az aranyköpéseivel. A legutóbbi fordulóban azonban nem csak az ég szakadt le, hanem a jég is megtört, még azok is bele-belecsempésztek néhány megmosolyogtató elemet a mondandójukba, akik eddig csak a panelekkel megtámasztott, sablonokkal átitatott, szakmainak hitt tutit szajkózták.

A mindig kimérten fogalmazó Garami József arcára ezúttal egy olyan esemény csalt mosolyt, ami a miénknél jóval magasabban kvalifikált futballnemzeteknél is ritka, nevezetesen, hogy a csapat egyik meghatározó játékosa az öltözőben megsérült. Nem nagyon, de az a kis idegbecsípődés a sportszár felhúzása közben éppen elegendő volt ahhoz, hogy Torghelle Sándor a lelátóról nézze a meccset - és szotyizás közben megmosolyogja a volt MTK-s, Szekeres Adrián amúgy tényleg kabaréba illő öngólját. Kondás Elemérre sem lehet rásütni a nagy nevettető jelzőt, a történelmi győzelem, de inkább annak hangulata, a miliő azonban belőle is kicsalt (végre) valami humort. Vadnai bombagóljánál majd' felrobbant a húszezres stadion, mindezt ,,Eli bá'" később úgy kommentálta, hogy ,,Láttuk már őt jobbal is lőni, azt szoktuk mondani, néha a kapanyél is elsül. Nem azért van a másik lába, hogy buszra szálljon vele...". A vesztes fél, Nebojsa Vignjevics sem omlott össze a mérkőzés után, miután a vereség okairól beszélt, hozzátette: ,,Lehet, hogy az MLSZ-nél kérvényezni fogjuk, hogy az edzőknek kijelölt területet megnöveljék, mivel nagy a mozgásigényem a mérkőzések alatt".

Van aztán olyan is, aki ugrándozna szívesen, akár mérgében is, de már felesleges. Tavasszal egyértelműen bebizonyosodott, hogy Selymes Tibor kinevezésével késtek a kaposvári vezetők, ha korábban, mondjuk az ősz derekán adnak neki lehetőséget, akkor szinte biztos, hogy a csapat nem tölti valamennyi fordulót a tabella legalján, és nem hangzik el az a kínos félmondat, miszerint ,,a labda nélküli játékot elég jól csináljuk...". Aztán az is kiderült a hétvégén, hogy bár kánikula még nincs, emelkedik a temperatúra. Nem tudom, hogy szombaton délután négy és hat óra között a kecskeméti Széktói Stadion amúgy nem túl monumentális lelátói között milyen mértékben szorult meg a levegő, a pápaiak újdonsült edzője, Nagy Mihály mindenesetre nem ment el szó nélkül a szélsőségesnek korántsem nevezhető időjárás mellett: ,,Néhány játékos hosszú kihagyás után tért vissza, a meleg sem tett jót nekik...". Valóban, nem vagyunk egyformák, eltérő módon reagál a szervezetünk a változó hőmérsékletre, van, akit akkor is kiver a víz, amikor más jégeralsóban és mackó felsőben is vacog. Kissé szánalmasnak tűnik tehát a magyarázatnak ez a fele, a másik meg érthetetlen. A Lombardban pályára lépő tizenhárom játékos közül kilenc az előző két meccsen is szerepelt, mindössze kettő volt olyan (Jagodics és Orosz), aki nem. Ezért aztán úgy gondolom, hogy mivel a Pápa tavasszal mindössze egyetlen meccset nyert, a megszerezhető harminchárom pontból hetet sikerült összekaparnia, ezért a hosszú kihagyás nem csak néhány labdarúgóra, hanem a csapatra, azaz mindenkire értendő - fejben.

Az élvonalbeli edzői kar legszínesebben nyilatkozó figurája kétség kívül Horváth Ferenc. Soha nem mond közhelyet, ha mégis kicsúszik sablon a száján, azt kiválóan kompenzálja tréfás hasonlatokkal, vagy csak egyszerűen odavet egy-egy ütős mondatot. Mint például a Honvéd elleni győzelmet követően, miután a játékosokkal együtt bőrig ázott az ETO Parkban: ,,Úgy indult, hogy ének lesz az esőben, aztán maradt az eső, és a végén újra felcsendült a dal". Horváth ezzel a szösszenettel akár szépirodalmi vetélkedőn is díjat nyerhetne, vajon megtudjuk-e mit tartogat az utolsó fordulóra, ha netán valami csoda folytán mégis a győriek nyernék az aranyat?

Tomiszlav Szivics nem kifejezetten lírikus alkat, nem is ezért szeretik (most éppen ) Diósgyőrben. Ő kerek-perec kimondja, amire gondol, volt is ebből problémája korábban MLSZ-körökben. A Fradi elleni vereség után sem hazudtolta meg magát, finoman odaszúrt néhányat a bírónak, ám végül nem erre, hanem a szűk keretre és a sérülésekre hegyezte ki a nyilatkozatát, amit azzal zárt, hogy ,,lassan már engem is le kell majd igazolni..." Nem tudom, hogy jól járna-e a DVTK, ha Szivics is a pályán volna, az viszont biztos, hogy az edzői kar szegényebb lenne nélküle. Benne és még néhány kollégájában azért mocorog valami ha kommentálni kell egy-egy mérkőzést, szituációt.

Azoktól viszont, akik a legtöbbet tehetnék annak érdekében, hogy nekivágjunk annak a bizonyos emelkedőnek, még ennyit sem várunk el. Nekik csak játszaniuk kellene. Nem a szavakkal, hanem a labdával...