Nekrológ

Ha azt mondom Forma-1, te azt mondod...

  • P. Kele János

Senna. Az ember, aki eggyé vált a sportjával, már húsz éve halott. De az emléke máig kísért.

A McLaren és Senna neve örökre összeforrt - Fotó: AFP

Ha azt mondom foci, te azt mondod, Pelé. Vagy Maradona. Vagy Cruyff, vagy Puskás, vagy Zidane. Sőt, Messi. De, nem, mégis inkább Cristiano. Vagy Guardiola.

Ha azt mondom kosárlabda, rávágod, hogy Jordan. De közben eszedbe jut Magic Johnson, Larry Bird, Kareem-Abdul Jabbar, az isteni Kobe, legújabban pedig már LeBron és Wade is.

Ha azt mondom jégkorong, jössz Tretyakkal, Wayne Gretzkyvel, Brett Hull-lal, Mike Modano-val, Yzermannel, Bobby Orr-ral. És Mario Lemieux-vel, Sidney Crosby-val, meg Ovecskinnel.

Ha azt mondom Forma-1, te azt mondod, Senna.

Azt, és csak azt. Mindegy mikor születtél, kapásból vágod rá, gondolkodás nélkül. Senna és a Forma-1 ugyanaz, egyek, mint borsó meg a héja. Összenőttek, mert összetartoztak. Minden, amit a Forma-1-ről tudtál, hittél, vagy tudni és hinni akartál, az megtestesült egy brazil fiatalemberben, akit úgy hívtak, Ayrton Senna.

Ma húsz éve, hogy elment. 

Tragédiája az egész világot megviselte. A Forma-1 felébredt csipkerózsika álmából, és végre minden szereplője számára nyilvánvalóvá vált, hogy biztonságosabbá, sokkal biztonságosabbá kell tenni. Valóságos forradalom indult útjára, aminek eredményeként ma kimondhatjuk: húsz éve egyetlen pilóta sem halt meg F1-es versenyautóval elszenvedett baleset következtében.

Ennek is éppen ma van a huszadik évfordulója. A nagy Ayrton volt az utolsó.

Halálában is ugyanolyan hatással volt a Forma-1-re, mint életében. Kitörölhetetlen nyomot hagyott maga után. Ron Dennis, egykori csapatfőnöke mondta róla halála után: "Ayrton mindenki számára magasabbra tette a lécet, az egész sportágat megváltoztatta." 

Igen, a maga képére formálta.

Mint mindent, amihez valaha is köze volt. Olyan érzelmeket váltott ki az emberekből, mint soha, senki azóta. Igen, voltak ellendrukkerei is, sokakat taszított az arroganciája, a kikezdhetetlen önbizalma, a saját különlegességébe vetett, már-már vak hit. De akik nem szerették, azok is elismerték kivételes képességeit, elképesztő szorgalmát, céltudatosságát. Megszállottsága nem ismert határokat, képtelen volt bármiféle kompromisszumot kötni. Csak a győzelem létezett számára, és az autó, amivel ezt megszerezheti. Csapattársak, ellenfelek, lekörözöttek - mind csak akadály voltak a szemében a szent, vallásos meggyőződéssel áhított cél elérése felé vezető úton.

Edzéskörei azóta is megismételhetetlen tökéletességről árulkodnak. Ugyan az örökranglistán ma már csak második (az ő 65 pole-jával szemben Schumachernek 68 jött össze), időarányosan senki sem jobb nála. Volt idő, amikor elképzelhetetlen volt, hogy nélküle álljon fel az első sor. Különösen Monacóban volt nyomasztó a fölénye, a hercegségbeli pályát mintha neki találták volna ki. Már 1984-ben, egy gyengécske Toleman-Harttal letette a névjegyét, majd 1988-ban, a nevével összeforrt McLaren volánja mögött itt produkálta a történelem legelképesztőbb edzéseredményét is: saját csapattársát, az akkor már kétszeres világbajnok Prostot is másodpercekkel verve szerezte meg az első rajtkockát.

Monaco hercege volt.

Hatszor győzött a miniállamban, ebben is utolérhetetlen. Válogatni is nehéz itt nyújtott, számtalan pazar teljesítménye közül. 1988-ban majd' mindenkit lekörözve vezetett, és csak azért nem nyert, mert a tempóból visszavéve kiesett a ritmusból, és a Poitiers-nél hibázott, kiesett. 1992-ben az utolsó körökben tökéletesen vezetve, egy sokkal gyorsabb Williams-ben ülő Mansellt tartott maga mögött, amivel a lehetetlen hajtotta végre. 1987-ben az akkor egyeduralkodó Williamseket verte simán egy Lotus volánja mögött, 1989 és 1993 között pedig zsinórban ötször győzött a Riviérán.

Ez volt pályafutása utolsó öt Monacói Nagydíja. 

1994-ben, három héttel az imolai tragédia után, emlékére üresen hagyták az első rajtkockát. Egy világ könnyezett a rajtnál, egy világ siratta hősét.

Sokszor mondják, senkit és semmit nem szeretett  igazán saját magán kívül. Ez butaság, Senna nem beképzelt volt, nem is nárcisztikus. Mindössze a tökéletességig céltudatos. Senki és semmi nem érdekelte a győzelmen kívül. Tudta, hogy az F1 nem a barátkozásra való, hát nem is barátkozott. Hitt magában, és hitt a saját különlegességében. Távolságtartó és hűvös, már-már arrogáns volt, de azon kevesek, akiket közel engedett magához, érzékeny, segítőkész és értékes barátként emlékeznek rá.

Senna és Schumacher csatájáról szólhatott volna a '90-es évek második fele - Fotó: Chris Sutton

Órákig lehetne sorolni a történeteit. A kakaskodása Mansell-lel 1987-ben, a Prosttal vívott lehengerlő csaták 1988-ból, aztán a kenyértörés 1989-ben mind-mind a Forma-1 csúcskorszakának ikonikus sztorijai. Barátsága Bergerrel szintén legendás, mint ahogy az a kapcsolat is, amit a Hondával épített ki a McLarennél töltött időszaka alatt. Amikor Schumacher 1991-92 fordulóján berobbant, Senna vele is megvívta a maga harcait, volt, hogy egy tesztelés során kis híján összeverekedtek, de a pályán is sokszor összeakasztották a bajszukat. 1993-ban már a Ford gyári támogatásáért küzdöttek egymás ellen, hogy aztán 1994-re kiteljesedjen a csatájuk,

és egymással küzdjenek meg a bajnoki címért.

Schumachert gyakran éri az a vád, hogy az F1 egy csendesebb korszakában, igazi ellenfelek hiányában halmozta sikereit. Ez részben egyébként igaz is, amikor a német berobbant, már nem volt Mansell, nem volt Piquet, nem volt Prost. Hogy Senna sem lett, az annak a tragikusan keserű imolai délutánnak a következménye. Ha nincs az a szörnyű baleset, ma talán másként értékeljük Schumachert is, és talán láthatjuk kiteljesedni a Forma-1 történetének két legkarizmatikusabb egyéniségének csatáját is. Hogy nem láthattuk, pótolhatatlan veszteség.

Ahogyan Senna is.

Pedig nem volt tökéletes. Magától értetődő személyes jogának érezte a győzelmet, ezért pedig sokszor a játékszabályokat is hajlandó volt negligálni. 1990-ben például személye ellen elkövetett merényletként értékelte, hogy az FIA akkori elnöke, Jean-Marie Balestre nem volt hajlandó áldását adni arra, hogy kérésének megfelelően fessék át a pálya másik oldalára a szuzukai pole pozíciót. Annyira berágott, hogy amikor a másnapi startnál elveszítette első helyét, gondolkodás nélkül belehajtott az élen elforduló Alain Prostba, aki akkor egyetlen bajnoki riválisának számított. Bár egyértelműen sportszerűtlen eszközökhöz folyamodott, ő nem volt hajlandó belátni a hibáját, tartotta magát ahhoz, hogy Balestre (akit ő Prost emberének tartott, holott beszélőviszonyban sem voltak) húzása miatt joga volt úgy cselekedni, ahogyan tette. A konfliktus miatt Prost kis híján visszavonult, pontosan úgy, ahogyan az egy évvel azelőtti világbajnoki finálé után Senna is belengette távozását a sportból.

1990-ben egy vb-címből lökte ki Prostot - Fotó: F1banter.com

Senna "győzni bármi áron"-filozófiája később egy egész generációra gyakorolt hatást. Schumacher állítólag Senna példáján felbuzdulva nem habozott szintén vitatható eszközökhöz nyúlni a győzelem megszerzése érdekében - majd nem győzött csodálkozni, amikor látta, hogy ezt a közönség neki közel sem nézi el olyan nagyvonalúan, mint korábban a brazilnak. Schumacher ugyanis sosem volt Sennához hasonló ösztönlény. Ő a fejével versenyzett, kiszámítható kockázatok és nyereségek mentén. Egyesítette magában Senna kikezdhetetlen önbizalmát, és Prost rideg pragmatizmusát, vagyis mindkét korszakos zseniből megpróbált merítkezni. Így azonban soha nem vált olyan szerethetően öntörvényű zsenivé, mint Senna, és bár legendát ő is épített maga köré, kultusza nem vethető össze a braziléval.

Persze ne tagadjuk le, Senna legendájához halála is hozzátartozik. Az imolai fekete hétvége nélkül ma a nagy Ayrton sem lenne az, ami. 

"Végig Ayrton mögött autóztam. Nagyon idegesen viselkedett az autója, folyamatosan korrigálnia kellett. Én a helyében már körökkel korábban kiszálltam volna" - mondta a tragikus imolai verseny után Schumacher, aki megnyerte az érthetetlen módon újraindított futamot.

Mintha nem ismerte volna Sennát. Az ember, aki soha nem állt félre, aki soha nem adta fel, aki a győzelmen kívül semmilyen más eredményt nem ismert, a halál torkából sem fordult vissza.

"Mert van veszély, melyet megúszni merő nevetség és galádság / Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl a zuhanását."

Isten nyugosztaljon, Ayrton!