Most hagyjuk egy kicsit, hogy megint egy bűnrossz és unalmas futamon vagyunk túl. Egyrészt ennek lassan nincs is már hírértéke, másrészt, aki egy kicsit is tisztában volt a kínai pálya karakterisztikájával és a jelenlegi erőviszonyokkal, az azért számított erre. A Mercedesek most kb. úgy viszonyulnak a mezőny többi tagjához, mint egy szellemi vetélkedőn Micimackó Albert Einsteinhez, kár is erre sok szót vesztegetni.

Ott van viszont Kimi Räikkönen.

A finn, aki fanatikus szurkolótábora szerint egyszeri, megismetelhetetlen, zseniális, utánozhatatlan, és persze a legjobb. Mármint nem csak úgy jelenleg, a mostani mezőnyben, hanem korokon átívelő összehasonlításban is. Na jó, úgy lehet, hogy nem a legjobb, de hogy egy négyszeres világbajnok Vettelt simán előz, az biztos. 

Mármint a Kimi-univerzumban.

Most viszont igen komoly repedések keletkeztek ennek az univerzumnak a légkörén. Egyrészt, Kimi idén gyenge. Közepes, és még annál is gyengébb futamok, elbaltázott időmérők, villanás nélkül letudott hétvégék. Oké, persze ez utóbbi azért nem nagy csoda, ha az ember egy leharcolt, semmire nem jó Ferrariban ücsörög, csak hát akkor talán ki kellene mondani végre, hogy mégsem egy korszakos zseniről beszélünk.

Félreértés ne essék, Kimi Räikkönen piszkosul jó versenyző. Elképesztő adottságai vannak, gyors, mint a veszedelem, sallangmentes, hatékony. Ha jó kocsit tesznek a feneke alá, bárkit elver, nem foglalkozik a körülményekkel, a csapattársával, a szerelőivel, a mérnőkével - senkivel. Beül az autóba, ráfekszik a gázpedálra, végigmegy, győz, integet. Nem egy bonyolult fazon, na.

A gondok akkor kezdődnek, ha nincs teljesen megelégedve az autójával. Egyszerűen képtelen arra, hogy egy közepes autóból jobbat csináljon, nem tudja motiválni a környezetét, nem ragad magával senkit. Nem bírja a középszert, az esélytelenséget, egyszerűen megfullad, ha küzdenie kell. Mondhatnánk, akaratgyenge, pedig valószínűleg csak arról van szó, hogy tűpontossággal méri fel az esélyeit. 

A győzelemre. Merthogy más neki nem számít.

Egy ötödik hely őt nem hozza lázba, a dobogóra nem izgul fel, egy ropiszálat nem tenne arrébb a pontszerzésért. "Kit szárnyalásra szánt a sorsa, ne élje túl zuhanását" - valahogy így lehet vele. És ugyanígy nem képes harcolni a csapaton belül kedvezőbb helyért sem. Ő nem helyezkedik a háttérben, nem jópofizik a szerelőkkel, nem vívja meg a szükséges politikai csatákat. Neki csak egy autóra van szüksége, ami elindul, gyors, és nem esik szét alatta. Ha ezt megkapja, bármire képes, ha nem, akkor viszont többnyire minden más érdekli a versenyzésen kívül.

Idén nem kapta meg. Ez így a negyedik verseny után lassacskán teljesen világos. Úgyhogy idén nem különösebben érdekli a versenyzés.

Ráadásul olyan csapattársa van, aki éppen a fordítottjában marha jó. Egy közepes autóból is kihoz mindent, az utolsó centit is előcsalogatja a legrozogább tragacsból, képes fogát összeszorítva harcolni a kilencedik helyért is. Alonsónak nem büdös a meló, Alonso szenvedélyes, Alonso magával ragadó. A szerelői tűzbe mennének érte, a csapat egy emberként áll mögé. Alonso a rossz időkben is remek kapitány, így amikor a jó idők következnek, senkinek nem jut eszébe lecserélni őt.

Ebben veri Räikkönent, nem másban. És mivel a Ferrari idén bűngyenge, minden az ő kezére játszik. Mondhatjuk, hogy a gond a vezetési stílussal van, azzal, hogy nem melegszenek fel elég gyorsan a Ferrari abroncsai, de a fő probléma nem ez: hanem Räikkönen személyisége. Ami merőben és teljesen ellentétes azzal, amit ma a Ferrari jelent. Nem véletlen, hogy egyetlen sikeres ferraris szezonja arra az időszakra esett, amikor még a hozzá hasonlóan végtelenül pragmatikus Jean Todt irányította az istállót.

Röviden és összefoglalva: ha lesz jó Ferrari, lesz jó Räikkönen. Ha nem, akkor viszont...