Jómagam annyira vártam ezt a meccset, mert a két csapat annyira egymás ellentétje, hogy arra már hasonlatot találni nem lehet. S bár itt elsősorban a játékstílusokra gondoltam, ez a kispadokon is meglátszott: míg az elmúlt két évben a Matracosokkal csodát tévő Diego Simeone mellett Cristian Rodríguez, Raúl García és hasonló, spanyol szinten csak simán jó játékosok ültek, addig Gerardo Martino (igaz, hogy csak sérülés, illetve betegség miatt, de) két világklasszist, Messit és Neymart is tartalékolhatott a második félidőre, ha kezdő támadótriója, Pedro, Fábregas és Alexis Sánchez nem tudna kezdeni valamit Godínékkal.

Fábregasék pedig nem nagyon tudtak, mert ahhoz el is kellett volna jutni hozzájuk a labdának; az első tíz-tizenöt percben pedig annyira agresszívan, de egyszersmint okosan helyezkedve támadott le az Atlético, hogy Xaviék még a saját térfelükről is alig tudták kihozni a labdát, nemhogy veszélyes támadásokat vezettek volna.

Nehezítette a helyzetüket persze, hogy az Atlético egytől-egyig kiemelkedően atletikus játékosokból áll (nomen est omen...). Simeone pedig azt találta ki, hogy nem hagy nyugtot a vendégek hátsó öt játékosának, nem engedi a katalánokat kihozni a labdát, mert ha már egyszer felkerül a középpályára a laszti, akkor csaknem lehetetlen elvenni a Barcelonától. Ezért ráengedte két támadóját, két szélsőjét (és általában Gabit) a Barcelona védőire, akiknek nem volt idejük felnézni a rövid, lapos passzokhoz; a magasan előrevágott labdákra Pedróék pedig esélytelenek voltak Godínékkal szemben, és csak nézni tudták, ahogy már az első öt percben két elég veszélyes helyzetet is összehoz az Atlético.

Támadásban követték a tuti receptet a fővárosiak: a labda megszerzése után egyből kijátszották azt valamelyik szélső középpályásnak, aki beindította a védelem mögé a frenetikus formában játszó Diego Costát. A brazil születésű, de most már a spanyol válogatottat választó játékos így sokkal jobb szögben startolhatott rá a labdára, mintha azt a középpálya közepéről kapta volna; s bár a kezdősebessége nem egetrengető, de amint beindul a gőzmozdony, bárkit le tud futni - mint ahogy azt Pepe is tanúsíthatja.

Az eddig 17 meccsen 19 gólt szerző Costa azonban nem csak ezt tudja - és ez a szép Simeone csapatában. Amint letelt az a bizonyos fertályóra, a Matracosok egyből letettek a hatékony, de energiarabló letámadásról, s visszaálltak a saját tizenhatosuk elé. Egy ,,normális" csapatban ilyenkor Villa és Costa is elöl várta volna, hogy megszerezzék a labdát a középpályások - az argentin által irányított rendszerben azonban mindenkinek, így a csatároknak is részt kell venniük a védekezésben. A két támadó olyan mélyen zárt vissza saját fedezetsora elé, hogy Iniestának, Xavinak és Busquetsnak még őket is át kellett volna játszania a helyzetbe kerüléshez.

Így azonban felszabadultak a védők, a Barcelona első kapuralövését pedig ebből következően logikus, hogy Piqué követte el, akinek alapból benne van a vénájában az előrejáték, a kapuratörés, a kapuralövés - jó harmincról ráspiccelt puskaropogását Courtois is csak üggyel-bajjal tudta maga elé ütni, ahonnan Miranda eltakarította azt.

Ha nem is azt mondom, hogy innentől fogva felbillent volna a pálya - mert akkora különbség egyszer sem volt a két csapat között -, de úgy a 30-35. perctől kezdve egyre többet volt a labda a Barcelonánál, s az Atlético egyre kevesebbet szerezte meg az ellenfél térfelén a labdát. A szünetben ráadásul bejött a megsérült Iniesta helyett Messi is - azaz egyre inkább a katalánoknak állt a zászló.

A sárga-pirosban játszó vendégek argentin bejövetele után minden támadást rá építettek, amivel nincs semmi baj. Azzal már viszont volt, hogy mindenki egyérintőre mutatta magát neki, azaz önként és dalolva leszűkítették az aktív játékterületet, így akaratlanul is besegítve az Atléticónak a védekezésben, akik hagyhatták a széleket. A foci egyik alaptétele pedig ugye: minél kisebb területen támadsz, annál könnyebb elvenni tőled a labdát...

Nem véletlen, hogy a második félidő két legveszélyesebb Barca-helyzete egyik sem akcióból, felállt védelem ellen született, pedig alkalom lett volna rá; hanem egy kontra, illetve egy a bal oldalról Alvesnek keresztbelőtt labda, tehát egy szélre kijátszott támadás kellett ahhoz, hogy Courtois kapuját célba vehesse a négyszeres aranylabdás.

A piros-fehér csíkosak ezzel szemben tovább forszírozták a kontra-témát, s sokkal több bajt okoztak Mascheranóéknak, mint a túloldalon a gránátvörös-kékek. Előbb Costa lőtt mellé, majd Arda bombázta kapura a labdát egy középre visszafejelt Filipe-beadás után - a mellport pedig Valdés nem első bravúrjával fogta meg.

Az utolsó tíz percben egyre töredezettebb lett a játék a sorozatos cserék miatt, akik ugyan egyre jobb beceneveket hoztak a pályára (a kedvencem Cristian Rodríguez, akit azért nevez egyszerűen Hagymának a közönség, mert a játékával megríkatja az ellenfél védőit), de a meccset nem bírták eldönteni. A rangadó nyertese így a nevető harmadik, azaz a Real Madrid lett, akik holnap délután felébe vághatja az Espanyol ellen hatpontos hátrányát.

Tudtuk előre, hogy mi lesz a játék alakulása, mert Simeone szinte direkt úgy építette fel a csapatát, hogy a Barcelona ellentetje legyen, ezért ez a döntetlen főleg csak a visszavágó időpontjának tudatában lesz érdekes. Arra ugyanis a 38., azaz a legutolsó fordulóban kerül majd sor; s visszatekintve ide, az egyik csapatnak hiányozni fog két pont a gyűjteményből...