Sziszifusz elátkozott köve és a már az általános iskolai tananyagból is jól ismert történet jutott eszembe a magyar labdarúgás elmúlt húsz éve, de főként az utóbbi napok hullámvasútra emlékeztető válogatottbeli történései kapcsán. Mint ismeretes, Sziszüphosz thesszáliai király kifecsegte Zeusz egyik szerelmi kalandját, majd az őt vétkéért megbüntetni akaró Hádészt, az alvilág istenét egy ravasz trükkel rabul ejtette. Később Arész, a hadisten szabadította ki Hádészt, majd meggondolatlan tettéért Sziszüphoszt alaposan megbüntette. Az istenekkel ujjat húzó királynak Tartaroszban (a halál utáni életben az örökös kín és szenvedés helye) örök időkig egy súlyos sziklatömböt kellett hegynek felfelé görgetnie, ám mielőtt nagy küzdelmek árán a csúcsra ért volna vele, a kődarab mindig visszagurult.
Bár a mitológiai történet eleje már nyilván kevesek emlékezetében maradt meg pontosan, a tanulság a "sziszifuszi munka" kifejezés formájában a köznyelvben is elterjedt, amely most elég jó párhuzammal ráhúzható a magyar labdarúgó válogatott utóbbi időszakára is. Már évek, évtizedek óta próbáljuk ugyanis tolni felfelé azt a bizonyos ("rohadék") követ, de amikor egy fontos, jelentős csúcs (Európa-bajnoki vagy világbajnoki kvalifikáció) elérése közelegne, a minket Mexikó (és '86) óta sújtó átok rendre visszaüt, és az a bizonyos kődarab nagy robajjal visszagurul. Legutóbb múlt pénteken a románok elleni csúfos bukaresti 0-3-nál éltük meg újfent ezt a kínos zuhanást, az észtek elleni keddi 5-1 viszont már azt jelentette, hogy újra nekiveselkedtünk a munkának és elkezdtük tolni felfelé a jól ismert kősziklát.
Az észtek elleni három pont magabiztos megszerzése (és a törökök bukaresti 2-0-s sikere) után így most pont egy hónapunk van arra, hogy újra "csúcstámadás" közelébe érjünk, és október 11-én megpróbáljuk legyőzni Hollandiát, ami nagy eséllyel vb-pótselejtezőt érhet a 27 éve vb-re vágyakozó magyar labdarúgás számára. Addig (sajnos) játékosnak, edzőnek, sportvezetőnek és újságírónak ismét lesz ideje bejárni az ilyenkor szokásos érzelmi hullámvasút felfelé ívelő ágát. Most még a "pontszerzés is óriási bravúr lenne a hollandok ellen" típusú nyilatkozatokkal nyugtatnak minket a román meccs kudarcának hatása alatt álló játékosaink, de biztos vagyok benne, hogy az október 11-ei amszterdami találkozó előtt már el fogunk jutni a "hollandok még idegenben is legyőzhetőek" szólamokig - igaz, remélem a Nemzeti Sport által a román-magyarra megkomponált "Győzünk!" címlapötlete ezúttal azért a fiókban porosodik majd...
Mi lenne, ha ezúttal elmaradna a szurkolók altatása, a szokásos porhintés, a meccs közeledtével kötelezőnek gondolt kincstári optimizmus. Inkább maradjon meg a román meccs utáni csendes magába fordulós készülődés (na jó, azért a biztonsági őrök jelenlétét én sem kívánom vissza a fiúknak), az észt meccsen látott "csakazértismegmutatjuk" mentalitás. Mert ezzel többre megyünk, mint Sziszüphosz átkozott kövének újbóli tologatásával. Na meg amúgy is kezd elegem lenni a mitológiából vagy a görögös (foci)drámák számunkra sírós végjátékaiból. Váltsunk inkább át a magyar mesevilágba, a holland-magyar felvezetésénél maradjunk meg az igazmondó juhász történeténél, hogy aztán négy nappal később az Andorra elleni hazai záróvizsgán a magyar mondákban oly gyakran feltűnő, a "jó elnyeri méltó jutalmát" tanulságot is levonhassuk...