Eddig is tudtuk, hogy nem sok jóval kecsegtet a magyar NBI rögvalójának egérszürke égboltja, de a péntek esti MTK-Haladás megint kitépett egy darabot a hazai futballért lelkesedő szívünkből. Pedig minden olyan jól indult, két, szinte csak és kizárólag magyar játékosokra építő csapat, fiatal tehetségek, ideális labdarúgóidő, nyitómeccs – hogy aztán nagyjából huszonöt perc alatt a legtragikusabb kilencvenes éveket idéző bohózatba csapjon át az egész.

Az addig rendben, hogy a nyári dögmeleg rányomja a bélyegét a meccsekre, - senki nem várt egészpályás letámadást, vagy a felezőig feltolt védelmi vonalakat -, de hogy labda nélkül egyetlen játékos se legyen hajlandó futólépést tenni a pályán, talán felfogható kisebb túlzásnak. Az ordító labdakezelési hibákat már megszoktuk, de eddig a két-három méteres passzok általában működtek, most ezeknek is csak elenyésző százaléka ért célba. Az iram nagyjából olyan volt, mintha gőzölgő bográcsok mellett játszanának céges sörmeccset a fiúk: sehol egy lendületes sprint, sehol egy megindulás, 10 játékosból 8 úgy bújt be a legközelebbi ellenfél játékos háta mögé, mintha legalábbis mérges kígyó marta volna meg.

A pályán lévő huszonkét játékos közül nem kevesebb, mint tizennégy jött az állítólag világszínvonalú magyar akadémiai képzésből, de Radón kívül egyikükön sem látszott, hogy különösebben tudna focizni. Ami rosszabb, még csak azt sem feltételezné az ember a látottak alapján, hogy szeret.

Egy jó csel, egy biztató kiugratás, egy egészséges lövés, valami, amire legalább mondhatjuk, hogy tessék, ez a gyerek ügyes, valami megmozdult. Nem, az Istennek sem.

Még pontrúgásból sem, pedig azokat be lehet gyakorolni, Pintér mester annak idején a Fradinál állítólag maga ráncigálta a játékosokat egyesével, és mutatta meg, pontosan hova kell érkezni. Lehetséges, hogy ez a gyakorlat a mai napig az akadémiai képzés alapját képezi, de ebből semmi nem derült ki, mert pontos szöglet, vagy szabadrúgás, na, az nem akadt. Egyetlen egy sem.

Volt viszont tizenhatoson belül ripityára tört labda, ziccerben luft, két méterről emberbe bombázott helyzet, átvétel után méterekre pattanó labda. Minden, amiről azt gondoljuk, hogy egy NBI-es meccsen már biztosan nem fordul elő, akkor meg aztán pláne nem, ha a hazai utánpótlás két zászlóshajója játszik, telis-tele olyan játékosokkal, akiket záros határidőn belül a válogatottban és/vagy külföldön szeretnénk látni.

És akkor az embernek eszébe jut Somália, aki ugyan se nem magyar, se nem akadémiai büszkeség, de legalább hajt, küzd, harap, és valósággal megdöglik a pénzéért a pályán. Vagy Torghelle Sanyi, akit ügyesnek talán még a saját nevelőedzője sem nevezne, de addig rakkolt, csípett, rúgott és harapott, míg be nem futott egy magyar szinten teljesen tisztességes és vállalható karriert. Olyat, amire a tegnap látott játékosok közül egyedül talán a markánsan ösztönös és tehetséges Radónak van esélye, a bűntudat nélkül alibiző többieknek aligha.

Hogy is mondta egyszer Garami Józsi bácsi? „A fiatalság nem érdem, csak egy állapot”.

Talán többet kellene mondogatnunk.