Sokan már a vészharangokat kongatták, amikor idén tavasszal nem jutott angol klub a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata közé, de egyelőre nem úgy tűnik, hogy különösebben nagy gondban lenne a szigetországi klubfutball. Sőt, ha abból indulunk ki, hogy a Sky televíziós csatornát birtokló gazdasági társaság alig egy hónapja tolt újabb három milliárd fontot a már eddig sem épp szűkölködő klubjairól híres Premier League-be, akár még az is lehet, hogy hamarosan újabb angol sikerkorszaknak lehetünk szemtanúi a legrangosabb európai sorozatban.

Az angol klubfutball felemelkedése 1992-ben kezdődött, ekkor döntött úgy az élvonal (lánykori nevén: First Division) akkori 22 együttese, hogy kiválik az első négy osztály csapatait és bajnokságait tömörítő Football League-ből,és megalakítja saját külön bejáratú kis húsos fazekát, a Premier League-et. A háttérben természetesen komoly anyagi érvek húzódtak meg, a kulcs pedig a televíziós közvetítések jogdíja volt: míg 1986 előtt mindössze 6,3 millió fontot ért meg a televíziós csatornáknak a meccsek közvetítései joga, addig 1990-re ez az összeg 44 millió környékére kúszott fel. A nagycsapatok fölismerték, hogy az alsóbb osztályú mérkőzések "csomagban tartása" rontja az áru összértékét, így legfőbb céljuk az volt, hogy a frissiben alakult PL saját maga kezelhesse szponzori- és televíziós szerződéseit, valamint az abból származó bevételeket is. Az ötlet kiválóságát remekül mutatja, hogy az első, ebben a formában eladott közvetítési csomagért nem kevesebb, mint 191 millió fontot szurkolt le a Sky.

Az így beszákolt hatalmas pénzek természetesen azon nyomban újfajta fejlődési pályára állították a ligát. Az évről évre egyre nagyobb bevételt megcélzó, és azt rendre el is érő együttesek sorra importálták a külföldi játékosokat, mindezt ráadásul úgy, hogy immáron a hazai válogatott sztárjainak sem kellett elkerülhetetlenül külföldre igazolniuk. Az alakulás évében (1991/1992) mindössze 34 olyan játékos szerepelt a ligában, aki nem brit vagy ír állampolgárnak vallotta magát - ez a szám a 2000-es évek elejére bőven 200 fölé emelkedett. Mindezt ráadásul úgy, hogy a kezdeti huszonkét csapat helyett jó ideje már csak húsz együttes szerepel a bajnokságban.

A többi nagy európai pontvadászattal szemben a Premier League csapatai nem külön-külön, hanem egyben, csomagként értékesítik mérkőzéseik közvetítési jogát, ez pedig jelentősen javítja a kisebb klubok tárgyalási pozícióit. A kiharcolt bevétel jelentős részét ráadásul teljesen demokratikusan - értsd: egyenlően - dobják szét egymás között, csak a teljes összeg nagyjából 35%-ának kiosztását befolyásolja a bajnoki helyezés, vagy az élőben közvetített mérkőzések száma. Bár a bajnokság éllovasai (a Manchester United, az Arsenal, a Chelsea, vagy a Manchester City) így nem keresnek annyit egy-egy TV-s szerződéssel, mint a saját meccseiket önállóan értékesítő külföldi riválisaik, bőven megéri nekik, hogy a gyengébb csapatok helyzetbe hozásának köszönhetően folyamatosan kiélezett, nyitott és izgalmas marad a bajnokság, ezzel növelve saját értékét.

Az új szerződés értelmében egy alsó házi, kiesés ellen harcoló angol kiscsapat is nagyjából 60 millió fontos (cirka 70 millió euró) bevételre számíthat a televíziós közvetítések után - ez pontosan megyezik azzal az összeggel, amit a korábbi kontraktus értelmében az akkori bajnok Manchester City vághatott zsebre a 2011/2012-es évad végén. Az élcsapatok - bajnoki helyezésükre, és nyilvánvalóan nagyobb érdeklődésre számot tartó mérkőzéseikre való tekintettel - ennél nagyjából 10-15%-kal kaphatnak többet.

A spanyol bajnokságban ehhez képest éppen ellentétes a folyamat. A két tradicionális nagyágyú, a Barcelona és a Real Madrid nem hajlandó lemondani mérkőzéseik egyéni értékesítéséről, így a bajnokság közvetítési jogát nem lehet egyben eladni, ami értelemszerűen nagyban rontja a kisebb csapatok alkupozícióját. Nem véletlen, hogy míg a Barca és a Real egyaránt 100 millió euró felett kasszíroz a TV-s pénzekből, addig a stabilan harmadik erőnek számító Valencia csak nagyságrendileg 40-45-tel számolhat, a mezőny végén kullogó csapatoknak pedig kénytelen-kelletlen, de be kell érniük tizenegynehány millióval. Részben ennek a jelenségnek köszönhetően fuldoklik a spanyol klubok többsége adósságban, és valahová ide vezethető vissza az is, hogy egyre több közép- és kiscsapat kénytelen legjobbjait külföldre - jellemzően épp Angliába - eladni. Ez a folyamat viszont hosszú távon a két nagyot is gyengítheti, arról nem is beszélve, hogy szinte lehetetlenné teszi a bajnokság Európán kívüli népszerűségének és így értékének növelését.

A Premier League nagy versenyelőnye abban rejlik, hogy folyamatosan növekvő bevételei nem csak és kizárólag a meghatározó csapatok oldalán csapódnak le, hanem a teljes bajnokságot erősítik. Ráadásul a most megkötött szerződés a hamarosan beinduló Financial Fair Play-jel sem ellentétes, hisz a játékosvásárlás költségei gond nélkül elszámolhatóak a csapatok egyre növekvő kereskedelmi bevételeivel szemben. Ennek köszönhető, hogy az angol alsóházi csapatok máris igen komoly tényezőként jelennek meg a nemzetközi átigazolási piacon, és a jövőben további erősödésükre kell számítani.

Bár még csak július közepén járunk - vagyis a nyári transzferszezon cirka egynegyede telt el -, máris látható jelei vannak a változásnak. Az angol első osztályú klubok fél hónap leforgása alatt nem kevsebb, mint 300 millió eurót tapsoltak el új játékosokra, mindezt ráadásul alig 60 milliónyi bevétel ellenében. A prímet természetesen a Manchester City viszi Fernandinho és Jesus Navas megszerzésével (ketten együtt 60 millióba kerültek), de nem sokkal maradnak el mögötte a házi transzferrekordjaikat sorra megdöntő kis- és középcsapatok sem.

A legaktívabbnak a tavaly feljutó, majd az élvonalban sikeresen megragadó Southampton tűnik, amely már 25 millió eurótól szabadult meg a kiadási oldalon. Ráadásul nem is akármilyen játéksokat igazolt, a horvát válogatott Dejan Lovren a Lyon-t és a BL-szereplés lehetőségét hagyta ott a kikötővárosiak miatt, Victor Wanyamát pedig hiába csábította többek között a Manchester United is, a Szentek által ajánlott 14,5 millió euró végül nemcsak a Celtic vezetőit, de a kenyai középpályást is meggyőzte.

A szintén tavaly visszajutó West Ham sem tétlenkedett, ők az angol válogatott Andy Carrollért robbantottak bankot, a Liverpoolnak a csatárért cserébe átutalt 17,5 millió euró pedig természetesen klubrekordnak számít. Hasonlóan mélyen nyúlt a pénztárcájába a Norwich is, ők a Sportingtól elcsábított, holland válogatott van Wolfswinkelért 10 milliót, a Twente tehetségéért, Leroy Ferért pedig 5,5-öt fizettek.

Az Everton korábban alig költött átigazolásokra, most viszont két hét alatt négy játékost is becserkészett, Konéért 7, az Atlético fiatal kapusáért, Joelért 4 millió eurót szurkoltak le, a Barcelona fiatalja, Gerard Deulofeou pedig kölcsönbe érkezett. A holland liga friss gólkirályáért, a 30 bajnokin 31 találatig jutó Wilfiried Bony-ért a Swansea és a Cardiff versenyzett, végül előbbi csapat lett a nyerő egy 14 millió eurós gigaajánlattal.

A West Bromwich Albion ugyan költeni még egy petákot sem költött, de gond nélkül megharcolt a nem olcsó Nicolas Anelka aláírásáért - a korábbi francia válogatott csatár előtte a Juventusban és a szupergazdag Sanghaj Senhuában kergette a labdát. A Sunderland 10 milliót fizetett Jozy Altidore-ért, a Fulham hatot a holland válogatott és a Roma első számú hálóőréért, Marteen Stekelenburgért. Az újonc Crystal Palace és Cardiff is túl van már egy-egy nagy igazoláson, a londoniak a fiatal Dwight Gayle-ért majdnem 6, a walesiek a szupertehetség Andreas Corneliusért csaknem 9 millió eurót utaltak át a Peterborough és a Köbenhavn számlájára.

A kis- és középcsapatok erősödése ugyan egyértelműen jót tesz a bajnokságnak, de egyáltalán nem biztos, hogy angol uralomhoz vezet a nemzetközi sorozatokban. A BL-ben ugyan nyilvánvalóan továbbra is erősek maradnak a szigetországi csapatok, de mivel már a bekerülésért is élet-halál harcot kell majd vívni, nem elképzelhetetlen, hogy egyeseknél éppen a nemzetközi szereplés rovására megy majd a hatalmas bajnoki csatározás. Az Európa Ligában pedig még egyértelműbb a helyzet, egy jó Premier League-helyezés anyagilag is sokkal többet nyomhat majd a latban, mint a kisebbik európai kupasorozatban való vitézkedés, ráadásul az egyre kiélezettebb versenyben komoly hátrányba kerülhetnek azok a csapatok, amelyeknek két fronton is bizonyítania kell.

Hosszú távon a Premier League óriási gazdasági fölénye inkább elszigeteltséget, mint hatalmas nemzetközi sikereket hozhat. Az erős bajnokság elképesztő anyagi előnyökkel jár ugyan, de olyan többletterhet ró a nemzetközi porondon versenyző csapatokra, amilyennek az ellenfelek (Barcelona, Real Madrid, még inkább a Bayern München) nincsenek kitéve. Ez pedig akár már középtávon is alááshatja az angol csapatok európai sikereinek lehetőségét, a válogatottról, vagy a hazai utánpótlásról nem is beszélve.

A bajnokságban jelenleg összesen 347 légióst foglalkoztatnak a csapatok, ez az összes játékos mintegy 67%-a, ami brutális szám. Az angol játékosokra ráadásul nem is jellemző, hogy külföldre igazoljanak, a válogatott legutóbbi keretébe mindössze Fraser Forster a Celtic portása tudott bekerülni a Premier League-n kívülről - vagyis a bajnokságban szereplő angol játékosok számának csökkenésével a válogatott merítési lehetősége is folyamatosan csökken.

Hasonló a helyzet az utánpótlással. A fiatal angol játékosoknak az elképesztő légiós-import miatt sokszor esélyük sincs bekerülni az első csapatokba, ez pedig a nemzetközi teljesítményükön is meglátszik. Az angol válogatott sem a júniusi U-21-es Eb-n, sem a vasárnap véget ért U20-as vb-n nem tudott mérkőzést nyerni, és olyan csapatok végeztek előtte csoportjaiban, mint Izrael, Norvégia, Irak, vagy Egyiptom. Mindeközben a gazdaságilag vergődő spanyol bajnokság ontja magából a tehetségeket, a klubok 65%-ban hazai játékosokat foglalkoztatnak, és rendre kiválóan szerepelnek az utánpótlástornákon.

A kérdés mindössze annyi: mi a fontosabb, a pénz, vagy a sport?