- Jó hogy jött, így legalább gyorsabban elmegy a délelőtt. Nem mintha unatkoznék, hál' Istennek van programom bőven. Kell is, hogy találjak valami elfoglaltságot, egy éve egyedül vagyok, tavaly meghalt a feleségem, pocsék érzés nélküle élni. De nem hagyom el magam, ma is sok helyre hívnak élménybeszámolóra, én pedig örömmel megyek, meg aztán jó néhány protokolláris feladatom van, azokon is szívesen részt veszek. Olykor összesűrűsödnek a dolgok, becsúszik egy-egy nem tervezett utazás is, mint most legutóbb Ottmar Walter temetése, de azt sem hagyhattam ki. Sajnos...

- Mikor pihen, Jenő bácsi? Egyszer sem fordult meg a fejében, hogy lemond egy-két meghívást, és több időt fordít magára, az unokáira, a legjobb barátaira? Egyáltalán minek köszönhető, hogy ennyire bírja a pörgést?

- A legfontosabb, hogy karbantartsam a szervezetemet, ezt mindig is komolyan vettem, ebben a korban meg pláne figyelni kell az egészségre. Évente egyszer befekszem néhány napra az esztergomi kórházba, ott a fejem tetejétől a tyúkszememig megvizsgálnak. De itt Dorogon is eljárok különböző szűrésekre, és ha megkérdezik, van-e valami panaszom, azt felelem, nincs, csak ellenőrzöm, hogy a kórházban jól néztek-e meg. A múltkor voltam egy kardiológusnál, aki szerintem jó húszassal fiatalabb nálam, és miután kiértékelte a leletemet, azt mondta, elcserélné a szívét az enyémmel. Viccesen megjegyeztem, oké doktor úr, ezek szerint ha úgy adódna, egyikünknek sem kellene donort keresni... Aztán van egy szokásom, minden reggel megiszom fél liter teát, amiben van vagy ötféle gyógyszer, pontosabban gyógyhatású szer, csalán meg hozzá hasonlók. Azt mondják, ez is jót tesz. Szóval, kontroll alatt vagyok, és mivel mindig is sokat adtam az egészséges életmódra, ezt szokta meg a szervezetem. Meggyőződésem, hogy az eredmény a munka és a pihenés aránya. Nálam este tizenegykor záróra, ami reggel hatig tart. Ez természetes volt korábban is, nekem soha nem kellett vekker, hogy felébredjek. Mostanában valamiért átálltam ötre, akkor kukorékolok. De mindez kevés lenne, ha csak itthon ücsörögnék, mint túzok a tojáson. Az ember társas lény, én meg ráadásul a sportban és a civil életemben is sok emberrel voltam körülvéve, ez a mai napig így van, és élvezem. Az utóbbi időben ráadásul nőkkel vagyok többet, hiszen az ovifoci egyik alapítója vagyok, ott meg rajtam kívül csak egy férfi van. Remek közösség, a kicsikről nem is beszélve, őket látva nem is lehet megöregedni. A két lányunokám, a hétéves Sára és Anna is kergeti a labdát, sőt, már meccseket is játszanak. Nemrég voltak nálam, az egész utca hallotta, amikor a kapuból befelé futva azt kiabálták, papa, rúgtam ám gólt! Örömömben majdnem elsírtam magam. És akkor ott van még a testvérük, a harmadik Buzánszky Jenő. Ő csak kétéves, korai még megítélni, de szerintem a Jenőkében is mocorog valami.

Buzánszky Jenő
Született: 1925.05.04., Újdombóvár
Pályafutása játékosként
1942-1946 Dombóvári Vasutas
1946-1947 Pécsi VSK
1947-1960 Dorogi Bányász (330/25)
Pályafutása edzőként
1961-1965 Dorogi Bányász
1965-1967 Esztergomi Vasas
1967-1969 Dorogi Bányász
1969-1970 Esztergomi Vasas
1972 Fősped Szállítók
Válogatottság
1950-1956 (49 mérkőzés)
36 győzelem, 9 döntetlen, 4 vereség
Gólkülönbség: 190-65
Teljesítmény: 82,65%
Sikerei, díjai, címei
Olimpiai bajnok (1952)
Európa-kupa győztes (1953)
Világbajnoki ezüstérmes (1954)
Olimpiai érdemérem (1986)
Dombóvár díszpolgára (1991)
Dorog díszpolgára (1993)
A Dorogi FC Örökös Tagja (1999)
Csík Ferenc-díj (2001)
Szent István-díj (2007)
Prima Primissima-díj (2010)
A Nemzet Sportolója (2011)- Önben ki látta meg, hogy mocorog valami? Melyik volt az a pillanat, amikor eldőlt, hogy futballista lesz?

- Ez évek alatt alakult ki, eleinte a magunk örömére játszottunk. Futballpálya nem volt, kijelöltünk egy rétdarabot, vagy délelőtt bekapáltuk a keréknyomot a földúton, hogy délután lehessen rajta focizni. Egyik utca a másik ellen, legtöbbször mezítláb, az ujjamról legalább kétszer egy évben lejött a bőr, de nem számított. Ha rendes labdánk nem volt, és találtunk teniszlabdát, annak is örültünk, az egyébként még inkább fejleszti az ügyességet. A tavaszt mindig nagyon vártuk, akkoriban az volt a szokás, hogy Karácsonyra ruhát, Húsvétra meg cipőt kaptak a gyerekek. Amire persze vigyázni kellett, de hát ki tudta megállni, hogy ne futballozzunk benne. Aztán ha szétrúgtuk, lehetett magyarázkodni, de nekem szerencsém volt, a szüleim egyszer sem szúrtak le emiatt. Nekik amúgy is nagyon sokat köszönhetek, apám volt a legnagyobb kritikusom, egyszerűen, a maga módján mondta el a véleményét, ami nagyjából úgy hangzott, az anyád istenit, ezt meg hogy nem lehetett berúgni. Szóval, így kezdődött, a sokat emlegetett grundkorszak az én későbbi pályafutásomat is meghatározta. Tizenhat éves lehettem, amikor komolyabbra fordult a dolog, akkor már a levente bajnokságban játszottam, a Tolna megyeit megnyertük, nyolcvanöt gólt rúgtunk, ebből én ötvenkettőt. Aztán egy évvel később már a Dombóvár NB III-as csapatában futballoztam, ahol gólkirály is lettem. Érdekesen indult ez az időszak, az első meccsemen 4-2-re nyertünk a Nagymányok ellen, három ziccert kihagytam, miután bementünk az öltözőbe, az öregek letoltak. Józsi bácsi, hát rúgtam két gólt, próbáltam védeni magam, mire az volt a válasz, hogy jó, jó, de mi van, ha csak három helyzetünk lesz, tanuld meg, hogy mindet be kell rúgni. Két évig egyébként magáznom kellett őket, meccs közben valahogy úgy, hogy Józsi bácsi, legyen szíves adja oda a labdát. Egyszer aztán Nagykanizsán fociztunk, nyertünk 5-1-re, én rúgtam hármat. Visszafelé vártuk, hogy induljon a vonat Dombóvárra, néhányan még a peronon voltunk, amikor hirtelen megfogtak, bedobtak a vagonba, ahol már készülődtek a többiek, és szétverték a seggemet. Csak úgy csattogott, azt mondták, na, Jenő most már tegezhetsz minket.

- Sokáig nem tehette, hiszen korán elhagyta a szülővárosát, a rövid pécsi kitérő után pedig még messzebbre, Dorogra igazolt. Ezeket a klubváltásokat kizárólag szakmai szempontok indokolták, vagy volt más is a háttérben? Azért kérdezem ezt, mert a negyvenes évek elején, közepén, a világháború éveiben és közvetlenül utána, gondolom, nem mindig a legjobbnak tűnő döntés volt a legcélravezetőbb.

- Valóban, elég nyomasztó időszak volt, bár a futballnak köszönhetően én azért másként éltem meg azokat az esztendőket. Negyvenhatban vitt el a PVSK, ahol egy évig fociztam, amikor Szabó Péter, Petár bácsi elcsalt Dorogra. Ő Pécsen az edzőm volt, jól ismertük egymást, és bár messzire kerültem Tolnától meg Baranyától, nem bántam meg, hogy igent mondtam. Dorogon mutatkoztam be az NB I-ben, lehúztam háromszázharminc meccset, onnan lettem válogatott, azóta itt élek, a bányának köszönhetően folyamatosan volt munkám, a felvételi iroda vezetője voltam, szeretnek, megbecsülnek, úgyhogy szerintem negyvenhétben jól döntöttem. De tényleg nem csak rajtam múlott, hogy így alakult a pályafutásom eleje. Az első protekcióm akkor volt, amikor a PVSK-nál megtudták, hogy nem vettek fel a budapesti vasúti tiszti tanfolyamra, mert az idősebbek előnyt élveztek. Nekem az a végzettség a dombóvári előre lépésemhez kellett volna. A pécsi igazgatóságon ezt kiszúrták, eljöttek hozzánk, és azt mondták, ha odaigazolok, akkor segítenek, elintézik, hogy felvegyenek. Megtörtént. Túl sokat egyébként azért sem gondolkodtam a válaszon, mert azóta is azt vallom, ha az ember kinövi a cipőjét, akkor újat kell venni. Ezalatt azt értem, hogy ha kihoztad magadból a maximumot, és a csapattal együtt már nem tudsz tovább fejlődni, akkor feljebb kell lépni. Ezt a logikát követve egyre magasabb szinten játszottam. Amit a mai napig nem értek, hogy Pécsett miért bocsájtottak el a vasúttól. Az indok az volt, hogy politikailag megbízhatatlan vagyok. Hát ki a túrót érdekelt akkor a politika? Engem biztosan nem. Valószínű, az lehetett a háttérben, hogy amikor jöttek az oroszok, a leventéket felöltöztették, különvonattal elszállították Németországba, én pedig mint szolgálatvezető azt mondtam a helyettesemnek, hogy nem megyek. Így is történt, itthon maradtam, de nem dolgozhattam. A focitól szerencsére nem tiltottak el, a vasutas szakmának viszont búcsút inthettem. És ekkor üzent Petár bácsi Dorogról...

- Ahonnan aztán három év múlva a válogatottban is bemutatkozhatott - jobbhátvédként. Miért került két sorral hátrébb? Nem ment a góllövés?

- Gondolhatja, hogy nem én kértem. Februárban igazoltam Dorogra, és tavasszal még összekötőként tíz gólt lőttem. Csakhogy közben kiöregedtek a hátvédek, a Debrecen ellen ráadásul az egyik megbetegedett, engem küldtek a helyére. Kettő-kettőt játszottunk, és mivel állítólag elég jól muzsikáltam azon a poszton, azt mondta az edzőm, maradjak ott, én leszek a jobbhátvéd. Csak nyeltem nagyokat, hiszen a futballban a gólszerzés a legszebb dolog, de hát akkor az edzőkkel nem lehetett vitatkozni. Így utólag persze elmondható, hogy ha nincs ez a döntés, talán soha nem leszek tagja az Aranycsapatnak. Azaz először a szakszervezeti válogatottnak, amelyről szintén van egy érdekes történetem. Ezerkilencszázötven márciusában Albániában játszottunk, nyertünk, Király Tivadar, aki akkoriban az MLSZ-ben az utánpótlással foglalkozott, gratulált és azt mondta, én voltam a mezőny legjobbja, ha hazamegyünk, ajánlani fog a Sebesnek. Még díjat is kaptam, az országos szakszervezet elnöke fogadott minket, adott egy könyvet, Vaszilij Azsajev írta, és Távol Moszkvától volt a címe. Na, ez nem csak Moszkvától, hanem tőlem is távol állt, olyannyira, hogy a mai napig nem olvastam el. Odaadtam a könyvtárnak. Az ajánlás megtörtént, ősszel az osztrákok ellen kerettag voltam, de ez volt pályafutásom egyetlen meccse, amelyik előtt azért imádkoztam, hogy ne kelljen focizni. A balszélsőjük ugyanis az az Aurednik volt, akit akkor a posztján Európa egyik legjobbjának tartottak. Az ember nem ilyen bemutatkozást kíván magának a válogatottban, főleg itthon. Ha ugyanis nem jól játszom, joggal kérdezhették volna a szurkolók, hogy ez a vidéki parasztgyerek mit keres itt. Nem léptem pályára, a következő meccsen, Bulgáriában viszont átestem a tűzkeresztségen. De hogy? Ha rágondolok, ma is kiver a víz. Már kint voltunk, amikor az újságban megjelent, hogy az MTK-s Kovács II lesz a jobbhátvéd, én meg csere. A taktikai értekezleten is ez volt a szereposztás. Mi, akik kimaradtunk a kezdőcsapatból, néztük az előmeccset, mire üzentek, hogy menjek be azonnal az öltözőbe. Fogalmam sem volt, miért hívnak, Sebes aztán csak annyit mondott, hogy nem a Kovács játszik, hanem te, ha figyeltél a délelőtti megbeszélésen, amit akkor neki mondtam, azt vedd úgy, hogy neked címeztem. Meglepődni sem volt időm. A folytatás aztán még drámaibban alakult, a bolgárok már a második percben vezettek, és ki rúgta a góljukat? Hát persze, hogy a balszélsőjük. Szerintem lesről, de kínomban azért megkérdeztem a Grosicstól, hogy mi a francnak vagy te a kapuban? Elsötétült előttem a világ, szerencsére gyorsan egyenlítettünk, és 1-1 maradt a vége. A cserekapussal, Henni Gézával laktam egy szobában, ő volt az egyetlen, aki gratulált a meccs után, aki egyáltalán szólt valamit hozzám. Vonattal jöttünk haza, Lökösházán a határőrtiszt azt kérdezte, melyik az a Buzánszky? Mondtam, én vagyok, odajött hozzám, gratulált, majd hozzátette, sikerült a bemutatkozásom. Az újságból olvasta. Elkértem tőle a lapot, és valóban, három név volt kiemelve: Grosics, Bozsik, Buzánszky. Akkor némiképp megnyugodtam, majd miután Sebes behívott a fülkéjébe, és közölte velem, hogy elégedett volt a játékommal, már mosolyogtam is. Végül megjegyezte, ha rendes leszek meg jól focizok, akkor kikerülhetek az olimpiára. Szót fogadtam neki...

- Az első világraszóló sikert Helsinkiben érte el a csapat, az olaszok és a törökök elleni kiütéses győzelem után a címvédő svédek egy hatost kaptak. A döntő viszont nem volt ennyire sima. Miért?

- Mert, ha mi nem vagyunk, akkor Európa legjobb válogatottja a jugoszlávoké lett volna, és ezt nem csak az ellenünk nyújtott játékuk alapján állítom. Sokáig null-nullra állt a meccs, Puskás a hetvenedik percben szerzett gólt, de a jugókat ez sem törte meg. Két perc volt hátra, mi már az órát figyeltük, amikor Cziborhoz került a labda. A Zoli ment keresztül-kasul, csetlett-botlott, kiabáltuk neki, hogy rúgd már el a francba, mire visszahozzák, azzal is megy az idő. Ellőtte, a labda a jobb alsó sarokban kötött ki. Futott visszafelé, és amíg mi önfeledten örültünk, rajta nem látszott semmi érzelem. Legyintett egyet, és a rá jellemző cinkos mosollyal azt kiabálta felénk, áh, ma nem sikerül semmi, nem tudtam kirúgni a labdát.

- Egy évvel később, a londoni 6:3 után, ha addig kételkedett volna benne valaki, az is kénytelen volt elismerni, hogy a magyar válogatott Európa legjobbja, egyúttal az '54-es világbajnokság nagy esélyese. Önök is így gondolták?

- Az egy dolog, hogy mi mit gondoltunk, de az angoloknak biztos nem ez volt a véleménye. Az évszázad mérkőzésére hívtak meg minket, az is lett belőle, csak nem úgy, ahogyan azt ők várták. Pedig a főpróba nem igazán jól sikerült a számunkra. Tíz nappal előtte a svédeket fogadtuk, az volt az első válogatott meccs a Népstadionban, kapufákat rúgtunk, Puskás tizenegyest hibázott, egy nyögvenyelős 2-2 lett a vége. Az ellenfél szövetségi kapitánya a mérkőzés után azt nyilatkozta, hogy nem kell megijedni a magyaroktól, az angolok szerinte 3-4 góllal jobbak. Hogy ezt a kijelentést ki, mennyire vette komolyan, nem tudom, nekünk viszont nagyon nem esett jól. Utóbb aztán kiderült, hogy a svéd kapitány nagyon elszámolta magát, erre szoktam mondani, hogy pechje volt, mint sarki nőnek a jámbor élethez. Nem akarok én most belemenni mély szakmai elemzésbe, de azon a meccsen tökéletesen kijött, hogy az angolok egyszerűen nem tudnak mit kezdeni az általunk már egy évvel korábban bevezetett, forradalmi újításnak számító taktikai felállással. Ötvenkettő őszén, Svájcban játszottunk, tíz perc után két góllal vezetett az ellenfél, Palotás volt a középcsatár, és mivel nem tudta megoldani jól a feladatát, fél óra után Sebes beküldte helyette Hidegkutit hátravont centernek. Ez volt a kulcs, igazából akkor indult be a gépezet. A Nándinak több esze volt a focihoz, egy gól, két gólpassz Puskásnak, ezt tudta akkor hirtelenjében felmutatni, nyertünk is 4-2-re. Nagyon leegyszerűsítve, a 6:3 is ide vezethető vissza, az angolok középhátvédje, Johnston azt sem tudta, hol lakik a jó Isten. Ő azt szokta meg, hogy a center ott van előtte, a Nándi viszont hátrébb helyezkedett vagy tíz méterrel. Johnston nem tudta, hogy mit csináljon, nem találta sem a Hidegkutit, sem a labdát. Az angolok egyébként a súlyos vereség ellenére kisiklásnak fogták fel a meccset, és revansot kértek. Szerintem ma is bánják. Ötvennégy májusában egy hétre jöttek és hét-eggyel mentek. De visszatérve a londoni meccshez, erről is van egy Czibor-sztorim. Vele voltam egy szobában, éjjel három lehetett, amikor fölkelt. Mi van, kérdeztem tőle, mire ő visszakérdezett, tudom-e, hogy miért nyertünk? Hát persze, mondtam félálomban, azért mert rúgtatok hatot, a Grosics meg csak hármat kapott. Nem igazán elégíthette ki a válasz, mert azt felelte, hogy nem, azért nyertünk, mert a hátvédhármas úgy állt föl, hogy Budai, Hidegkuti, Czibor. Volt benne valami, még ha nem is komolyan gondolta, tény, hogy ő futott a legtöbbet és sokat segítettek nekünk a védekezésben. Ezt persze nem mondtam neki, csak azt, hogy ezért a hülyeségért keltettél fel? Mire ő szokás szerint elnevette magát, odament a szemetes kosárhoz, előhúzott belőle egy pezsgőt és felbontotta. Utána meg már azért nem tudtunk elaludni...

Terítéken az Aranycsapat

Az Aranycsapatot sokan sokféleképpen értékelték már. A leghitelesebb közülük minden bizonnyal az az ember, aki hat éven át tagja volt a labdarúgás történetének egyik leglátványosabban futballozó együttesének, aki a legjobban átláthatta, mi történik a pályán. Buzánszky Jenőt arra kértük, osztályozza, és röviden értékelje társait. A legendás jobbhátvéd szívesen vállalkozott a feladatra.

Grosics Gyula (10)
A kapusokon nagyon sok múlik a futballban. Abban a korszakban világviszonylatban is posztjának egyik legjobbja volt, jó felépítésű, nem véletlen kapta a Fekete Párduc nevet. Az Öcsi sokszor zrikálta, hogy ne járjon a szád, te csak kapus vagy. Erre ő csak annyit mondott neki, egy csapat akkor is tud játszani, ha nincs balösszekötője, de kapus nélkül el sem kezdődhet a meccs.

Lóránt Gyula (8)
Az 1952-es olimpiai előtt került be a csapatba, azért, mert a Börzsei Jancsi túl technikás volt. A Gyula viszont kemény is. Nagyon kellett ott hátul egy ilyen típusú játékos is, óriási ambícióval védekezett. Sokszor volt úgy, hogy már a játékoskijáróban megtalálta az ellenfél 10-esét, aki általában az ő embere volt, és merő véletlenségből rálépett a lábára, majd rögtön hozzátette, hogy pardon...Leadta a névjegyét, csak úgy, miheztartás végett.

Lantos Mihály  (8)
Se tupírozni, se degradálni nem szeretném. Nem tartozott a túl gyors játékosok közé, de a jó helyezkedésével kompenzálta a relatív lassúságát.

Bozsik József (10)
Csak a legjobbakat tudom mondani róla. Annyira jó volt vele játszani! Éreztem, tudtam, hogy ha például felugrik és behúzza a nyakát, akkor hátrafelé fejel, nem érhetett meglepetés. Nagyon jó kapcsolatban voltunk a pályán, tudtam, hogy az ő helyére, az ő emberére is vigyáznom kell.

Zakariás József (7)
Neki tulajdonképpen az volt a fő feladata, hogy akadályozza meg az ellenfél jobb oldali támadásait, ne engedje, hogy azon a területen megfuttassanak minket. Ezt általában remekül megoldotta, a legtöbbet egyébként a Lantosnak segített ezzel.

Budai II László (7)
Neki egyetlen dolga volt, elmenni a jobbszélen és beadni a labdát. Nem kellett cselezgetnie meg cifrázni a játékot, amikor a Kocsis kipörgette neki a labdát, tudta, hogy most ő következik. Nagyon jól összeszokott jobbszárnyunk volt, amelyben Budainak jutott a felvezetés és a beadás.

Kocsis Sándor (9)
A feje aranyat ért, ha a kapu előtt felugrott, mi már készültünk a középkezdéshez. Olyan kemény homloka volt, hogy a labda ágyúgolyóként vágódott róla a hálóba.

Hidegkuti Nándor (10)
Nándi volt az ész, abból a szempontból, hogy mivel kissé hátravontan játszott, mindig meglátta, kit lehet indítani, ki van jobb helyzetben. Kitűnő irányító középcsatár volt.

Puskás Ferenc (10)
Egy pillanatig nem vitás, hogy a legmagasabb minősítés jár neki. Sokan mondják, hogy egyéni játékos volt, de ez csak abból a szempontból igaz, hogy ha ő ki tudott ugrani, képtelenek voltak vele mit kezdeni. Gyors is volt, és úgy vezette a labdát, hogy az közben nem távolodott el tőle tíz-húsz centinél messzebbre. Tolta a labdát robogva. Ezt csak nagyon kevesen tudják, nem véletlen, hogy a világ legnagyobbjai között tartják őt számon.

Czibor Zoltán (8)
Univerzális játékos, ballal, jobbal egyaránt tudott rúgni, sokat cselezett befelé, nagyon gyors volt gondolkodásban és futásban is. Többször szerzett döntő gólt. Az sem csökkenti az érdemeit, hogy mindig kritizált mindenkit, akár meccs közben is, volt, amikor igaza volt, de általában mosolyogtunk a beszólásain.- Gondolom, a berni vb-döntő után sem, de egészen más okok miatt...Szokott róla álmodni?

- Sokszor. Minden pillanatára emlékszem.

- És az nem fordult elő, hogy mást álmodott, mint ami történt? Mondjuk azt, hogy a magyar válogatott nyer...

- Azt csak elképzelni lehet. De mit érünk vele? Egyértelmű, hogy tiszta bírói csalás volt. Ami már ott kezdődött, hogy a koreai meccs kivételével a két angol, Griffiths és Ling mindegyik mérkőzésünkön közreműködött, hol az egyik vezetett, hol a másik, vagy éppen lengettek. Ilyenre sem addig, sem azóta nem volt példa. Azt nem mondom, hogy a 6:3 meg a 7:1 kicsinyes bosszúja volt a részükről, de amit a németek elleni két meccsünkön, különösen a döntőn műveltek, az a mai napig felfoghatatlan. A 8:3-as győzelmünknél Puskást hagyták szétrúgni, pedig miután Liebrich helyet cserélt Posipallal, és ráállt az Öcsire, már az első találkozásukkor elkaszálta, majd a következő néhány percben ez még kétszer megismétlődött. Egyértelműen látszott, hogy utazik rá, de ezt Lingék büntetlenül hagyták. Elérték a céljukat, Puskásnak ki kellett állnia, az utolsó félórában emberhátrányban játszottunk, de akkor is jobbak voltunk. A brazilok és az uruguayiak ellen Öcsi nem játszhatott a sérülése miatt, és bár mindkét mérkőzést megnyertük 4-2-re, ha ő is a pályán lett volna, minden bizonnyal könnyebben győzünk, és az urukkal sincs szükség hosszabbításra. A brazilok elleni egyébként életem legdurvább meccse volt, nem csak a pályán, hanem azon kívül is. Két perccel a vége előtt, a negyedik gólunk után odaszóltam a balszélsőjüknek magyarul, ő megértette, és jött felém. Nem voltunk egy súlycsoportban, nem sok hiányzott, hogy kiugorjak a kerítésen. A partjelző állt közénk, így elmaradt a nagyobb balhé, a brazilt kiállította a bíró. Az öltözőfolyosón is ment a bruszt, üdítős üvegeket dobáltak át a mi oldalunkra, a fürdőben meg két rendőr vigyázott arra, nehogy átjöjjenek hozzánk, fallal ugyanis csak a kád volt elválasztva, maga a helyiség nem.

- A döntőre Puskás teljesen felépült, vagy kockázatos volt szerepeltetni?

- Sokan kritizálták Sebest, hogy miért játszatta, de nem volt igazuk. Reggel három orvos jött ki Magyarországról, Öcsit megvizsgálták, a próbarúgások után is, nem volt ok arra, hogy ne lépjen pályára. Rúgott két gólt, a másodikat először megadta Ling, a partjelző azonban belengette a lest. Mindenki tudja, hogy nem volt az, Puskás legalább egy méter hátránnyal indult. Három perc volt hátra, ha a bíró utólag nem érvényteleníti a gólt, és 3-3 a vége, akkor új meccset játszhattunk volna. Számomra egyébként a németek második gólja volt a legborzasztóbb, egyrészt azért, mert csak a bíró nem látta, hogy a szöglet után Grosicsot a nyakánál fogva visszarántották, másrészt Rahn lövése után a gólvonalon álltam és a sípcsontomat érintve került a labda a hálóba. Ma is folyik a víz a hátamon, ha eszembe jut ez az eset.     

- És amikor azt hallja, hogy a németek doppingoltak?

- Sokan kérdezik ezt azóta tőlem, de most is csak annyit tudok mondani, mi már ott kint hallottuk, hogy állítólag találtak injekciós tűket a vécékagylóban, de akkor senki nem gondolkodott azon, hogy miért kerülhettek oda. Ennyi idő távlatában olyan mindegy, hogy mit szólok hozzá. Csak balhé lehet belőle, az meg nem hiányzik. 1991-től amúgy is partnerkapcsolatban vagyunk a németekkel, még a határnyitás után Kohl kancellár hozta össze a két csapat élő játékosait a bonni rezidenciáján. Mindenki arra volt kíváncsi, milyen pofát vágunk, amikor meglátjuk egymást. Kohl azt mondta, fél órája van, aztán miután látta, hogy megy a süketelés, a duma, a nagy röhögések, másfél óráig maradt. Azóta tart ez a jó, mondhatom baráti viszony, csak sajnos a közös élménybeszámolókon is már egyre kevesebben vagyunk. Horst Eckel a legfiatalabb srác volt annak idején a németeknél, az ő születésnapjára rendszeresen meghívnak. Egyszer voltam vele egy jótékonysági bulin Mainzban, ahol megkértek, én is szólaljak meg. Ami egyébként nálam nem jelent problémát, csak én az ilyen rendezvényeken mindig úgy csinálom, hogy utolsó legyek aki beszél, mert akkor vissza tudok vágni. Akkor is ez történt, Horst elmesélte, hogy nyerték meg a vb-t, majd következtem én. Először is gratuláltam neki, majd hozzátettem, tényleg ti nyertétek meg, de azért ne haragudj, én a 8-3-ra emlékszem jobban. Azon a meccsen miénk volt a két pont, a döntőben a tiétek, de a gólarány az 10-6 lett javunkra. Akkor most melyik válogatott is volt a jobb? Szóval, cukkoljuk egymást, remélem, még sokáig tehetjük.

- A beszélgetés elején említette, hogy a mai napig sok helyre hívják élménybeszámolóra. Ezek között nyilván van olyan is, ahol fiatalok, leendő futballisták hallgatják önt. A kor- és korszakkülönbség ellenére tud nekik olyat mondani, amit később, vagy akár már most is hasznosíthatnak?

- Vevők rá, aztán hogy mennyit fogadnak meg a tanácsaimból, azt úgyis ők döntik el. Egy gondolat azonban biztos, hogy ma is megállja a helyét, ez úgy szól, hogy a tehetség istenadta lehetőség, amivel élni és visszaélni is lehet. Rajtuk múlik, melyik utat választják. Azt is szoktam nekik mondani, hogy edzésre, mérkőzésre egészséges emberként, jó erőben menjenek, nincs előtte csa-csa-csa, tyü-tyü-tyü, diszkó meg dolce vita, mert észre sem veszik, de egy hosszú éjszaka után az izmok nem úgy dolgoznak, ahogyan kellene. Nekem nem okozott soha problémát, ha valamiről le kellett mondani. A mi időnkben pénteken este nyolckor otthon kellett lenni, ezt ellenőrizték is. Csütörtökön lehetett az utolsó házasélet, aztán már csak a meccs után - ha nyertél... Na, abban nem vagyok biztos, hogy ezt ma is szigorúan betartják.

- A világbajnoki aranyérmen kívül van önben hiányérzet? Elérte mindazt az életben, azon belül a futballban, amit annak idején dombóvári kissrácként megálmodott?

- Annál sokkal többet, de azt gondolom, tettem is érte. Természetesen arra vagyok a legbüszkébb, hogy egyetlen vidékiként be tudtam kerülni az Aranycsapatba, stabilan megmaradtam benne, voltam a csapat legjobbja, és a védelem legjobbja. Az életem arra ment, amerre a labda gurult. A foci mellett és után tisztességesen dolgoztam, erkölcsileg és anyagilag akkor is, most is elismernek, volt jó állásom, a nyugdíjamból meg tudok élni. A pénz egyébként nem volt kulcskérdés az életemben, soha nem tudtuk például, hogy mennyiért játszunk. Adtak egy takarékbetét-könyvet, megnéztük, ennyi. Úgysem mehettél panaszra a jó Istenhez sem. De azután is ebben a felfogásban éltem, hogy megöregedtem. Talán én vagyok az egyetlen ember ebben az országban, aki ingyen megy el dumálni élménybeszámolókra. Én nem kérek, akkor sem fogadom el, ha felajánlják. Egyszer Várpalotára hívtak, a szervező hölgy minden áron pénzt akart adni. Hiába mondtam neki, hogy hagyja a francba, ha mentem a vécére, elkísért az ajtóig, hátha ott oda tudja adni. Láttam, hogy neki is kellemetlen a dolog, de számomra még inkább az volt. Hazajöttem, veszem le a zakómat, és egy borítékot találok a zsebében. Akkor kapcsoltam, hát ezért jött állandóan utánam. Tudja mennyi pénz volt benne? Két forint. Csak azért is bebizonyította, hogy ha akar, tud pénzt adni. Persze, nem mindenki olyan, mint én, nemrég például egy korábbi felvidéki játékossal mentünk volna élménybeszámolóra, a név nem érdekes, nehogy sértődés legyen belőle. Felhívtam telefonon, mondom neki, hogy elmegyünk érted, haza is viszünk utána, neked csak beszélni kell, meg enni, inni, ha megkínálnak. Azt  kérdezi tőlem, és mennyi a zsozsó? Semmi. Mire ő, hát ti pusziért jártok. Hirtelen nem tudtam neki mit felelni, csak azt, hogy igen, de cuppanósért. Végül nem jött el, nekem kellett kimosni, mert nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni.

- Lesz még valaha Magyarországnak aranycsapata, Jenő bácsi?

- Mostanában aligha. Nagyon nehéz egy minden szempontból tökéletes társaságot összeverbuválni. A mi időnkben sem volt egyszerű, most meg pláne nem. Úgy látom, nincs meg az az akaraterő, ami a címeres mezhez elengedhetetlen. A maiak java része külföldön játszik, angol, holland, német, vagy éppen orosz bajnokságban, más-más stílusban, taktikával, és ezek nehezen passzolnak egymáshoz. Ráadásul úgy engedi el őket a klubjuk, hogy figyelmezteti, vigyázz, mi tartunk el téged. Akkor mit várhatunk el tőlük? Hogy a szívüket, lelküket beleteszik a játékba? Bárcsak tévednék, és a fiúk megcáfolnák mindezt. Én mindenesetre nagyon drukkolok nekik majd a románok ellen, ha valakiket, azokat tényleg jó lenne végre megverni.

- Az ötvenes évek legendás válogatottjából már csak az 1-es és a 2-es játékos, a kapus és a jobbhátvéd él, reméljük, még sokáig lesz módunk az önök társaságát élvezni, beszélgetni. Milyen gyakran találkoznak egymással?

- Egyre ritkábban. Ennek két magyarázata van, a Gyula (Grosics Gyula - a szerk.) már nem olyan egészségnek örvend, hogy száguldozzon, a másik ok pedig az, hogy én még hál' Istennek tudok száguldozni. Telefonon azért sokat beszélünk, sajnos, valóban már csak ketten vagyunk. Vigyáznunk kell magunkra és egymásra annak érdekében, hogy minél tovább fenn tudjuk tartani az Aranycsapat emlékét. Rajtunk nem múlik...