Malajziai Nagydíj

Érdekellentétek - futamértékelő

  • P. Kele János

Ha a csapat, amelyik pénzel, amelyik autót, sőt, mi több, jó autót tesz a fenekem alá, azt mondja, hogy lassítsak, akkor lassítok. Vagy ha mégsem, akkor semmi jogom csodálkozni azon, hogy a következő futamon már egy fizetős kínai díszbohóc ugrál az overallomban.

A Forma-1 – nagyjából mióta világ a világ – érdekellentétekre épül. Gondoljunk csak bele: annak ellenére, hogy pontosan tudjuk, csapatsportról beszélünk, nagyon is hajlamosak vagyunk pusztán pilóták versengésévé degradálni ezt a nagyon is összetett sportágat. Persze, így egyszerűbb minden, és egyébként is, a show-t valóban javarészt a versenyző csinálja – az egyszeri néző pedig, legyen bármekkora szakbarbár is, alapvetően azért mégis szórakozni ül le a TV elé. Nem csoda, ha úgy gondoljuk hát, hogy a csapatutasításokkal éppen a sportág sava-borsa, az izgalom, a spontaneitás és a küzdelem vész el. Még sincs igazunk.

Az ember gyarló. Mi, nézők, éppen úgy abba a hitbe szeretnénk ringatni magunkat, hogy a pályán valódi verseny folyik valódi indulatokkal, mint ahogyan a pilóták is hajlamosak csupán a győzelemre és a dicsőségre gondolni. Egyszerű, természetes, de valójában leküzdhetetlen ellentmondás ez, melyben önös érdekeink állnak szemben a puszta józan ésszel. Igen, a józan eszünkkel, azzal, amelyik pontosan tudja, hogy ez a sportág nem az őszinteségről szól. Hisz sosem szólt arról.

A Forma-1-ben éppen ez a különleges. Nem mindig a legjobb győz, nem mindig a leggyorsabb, nem mindig a legszerencsésebb. Annyira komplex és annyira sokváltozós az egyenlet, hogy sokszor még maguk a szereplők sem látják át teljesen – pedig hol vannak már a hőskorra jellemző autócserék, balesetek, vagy épp csapatutasítások. Tény, ma már más világot élünk, ám vannak alapvetések, amelyek sosem változnak: és a Forma-1 éppen attól Forma-1, hogy ezek az alapvetések továbbra is élőek, elevenek és megmásíthatatlanok.

El kell fogadnunk, ebben a sportban a versenyző csupán egy fogaskerék. Csavar a nagy gépezetben, melynek célja a győzelem, s a pilótát, mint eszközt, pusztán felhasználja ennek érdekében. Lehetne vitatkozni arról, hogy manapság mekkora szerepe is van a sikerben a versenyzőnek, de az igazság az, hogy a végeredmény tökéletesen lényegtelen: a csapat már akkor is nagyobb volt a pilótánál, amikor még azt sem tudtuk, mi fán terem a konstruktőrök világbajnoksága.

Régi, közhelyes igazság, de ma is érvényes: jó autó nélkül a legjobb pilóta is félkarú kerti törpe csupán. Jó autót viszont csak jó csapat tud építeni, olyan vezető, akinek sok pénz áll a rendelkezésére, és ezt a sok pénzt képes hatékonyan felhasználni. A jó csapat egy pilóta számára ajándék, s mint ilyen lónak, nem illik túlzottan hosszan és vizslatóan nézni a fogát. Ha a csapat, amelyik pénzel, amelyik autót, sőt, mi több, jó autót tesz a fenekem alá, azt mondja, hogy lassítsak, akkor lassítok. Vagy ha mégsem, akkor semmi jogom csodálkozni azon, hogy a következő futamon már egy fizetős kínai díszbohóc ugrál az overallomban.

Bernie Ecclestone mondta valamikor: ameddig én fizetem a zenészt, addig ezek a fiúk (értsd: versenyzők), akkor, ott és úgy táncolnak, ahogy én fütyülök. Aláírom, nem a legszemléletesebb a képzavar, de a lényeg minden bizonnyal átjön – aki a cehhet fizeti, az rendeli a kaját, és még véletlenül sem fordítva.

"A jó csapat egy pilóta számára ajándék, s mint ilyen lónak, nem illik túlzottan hosszan és vizslatóan nézni a fogát."

Tény, a hozzáállás maga nem feltétlenül szimpatikus. Tény, a hozzáállás maga köszönőviszonyban sincs a fair play-jel. Tény viszont az is, hogy a Forma-1 sohasem funkcionált a Grál-lovagok évenkénti gyűléséül, sőt, még csak azt sem mondhatni, hogy az olimpiai eszme jegyében született volna. Ebben a sportban sosem voltak egyenlő erőviszonyok, ez a sport sosem szólt sem a méltányosságról sem az igazságosságról – ez a sport kegyetlen, őszintétlen és képmutató. Mindig is az volt. Az autók, a csapatok, a fejek felett meghozott döntések éppen úgy részei a cirkusznak, mint azok a versenyzők, akik hétről hétre bepattannak a volán mögé, és tetszik vagy sem, de kockáztatják az életüket. A csapatért, a győzelemért, értünk, szurkolókért.

Nem győzöm hangsúlyozni: nem feltétlenül van ez így jól. De így van, éppen ezért csapatrádiós utasításokon meglepődni meglehetős tájékozatlanságra vall, még úgy is, hogy Schumacher, Barrichello és a Ferrari nevezetes 2002-es esetétől egészen 2011-ig valóban tilos volt közvetlenül utasítani a pilótákat a verseny végeredményének befolyásolására. Ami viszont évtizedek óta a sportág része, azt egy következetlen és rosszul megfogalmazott szabály nem tudja eltörölni, főleg nem úgy, ha közben azt látjuk, hogy egyre másra kezdenek kamuzni a csapatvezetők, elég csak  a „kíméld a gumikat, vigyázz a benzinre, jaj, nagyon lassulsz, inkább engedd el”,  című örökbecsűekre és társaikra gondolni. Kilógott a lóláb, de nagyon, így hát nem volt más választás, ki kellett mondani: utasítani a pilótákat lehet és szabad, már amennyiben persze eközben a sport érdekei sértetlenek maradnak. A sport érdekei, ja, persze, amiket úgyis mindenki fejből bifláz – vagy nem.

Mert vajon mi sérti jobban a sportszerűséget? Az, amikor Sebastian Vettel a csapatfőnöki figyelmeztetés és tiltás ellenére, a sportág évtizedes íratlan szabályaira fittyet hányva megtámadja a győzelem felé száguldó csapattársát, vagy az, amikor Ross Brawn rádión adja Nico Rosberg tudomására, hogy hiába gyorsabb, jobban teszi, ha marad a fenekén, és nem bolygatja Lewis Hamilton lelki egyensúlyát?

"A versenyző halhatatlanná akar válni, a csapat inkább elpusztíthatatlan maradna."

Segítek: nincs helyes válasz. Az érdekek ugyanis ütköznek. Minden esetben. A versenyző győzni akar, de nem a csapat miatt, pusztán azért, mert önző, dicsvágyó és ambiciózus. A csapat szintén győzni akar, de nem valamelyik pilótája miatt, hanem mert a győzelem pénzt, a pénz pedig újabb sikereket és újabb szponzorokat jelenthet. A csapat mindig hosszabb távra tervez, ezért a biztosat keresi: nem hagyja el a járt utat holmi járatlanokért, és a pilótáit is arra biztatja, hogy izgalmak nélkül, nyugodt tempóban evickéljenek be a célba, lehetőleg egymás mögött, az első és a második helyen. A versenyzőt ezzel szemben az adrenalin hajtja, a bizonyítás vágya, a siker szaga, ami lehetővé teszi, hogy tehetségét és erejét a külvilágnak is megmutassa. Nem érdekli a pénz, nem érdeklik a racionális érvek, csak a győzelem, a siker és az elismerés. A versenyző halhatatlanná akar válni, a csapat inkább elpusztíthatatlan maradna.

Nagy különbség. A halhatatlanságért ugyanis kockáztatni kell, míg az elpusztíthatatlanok közös ismérve a kockázatkerülés.

Nincs helyes válaszunk, mert a Forma-1 lényege az állandó érdekellentét. A szurkolók versenyt akarnak látni, késhegyre menő csatát, öldöklést, küzdelmet. A csapatok sikert, pontokat, pénzt. Unalmas, de sima győzelmeket. Ki tenne másképp a helyükben?

Az igazság sosem fekete és fehér. Jobbára szürke, és bár hajlamos felvenni valamilyen árnyalatot, igazán jó szeme ezekhez csak keveseknek van.

Addig is, amíg megjavul a látásunk, nézzük a lényeget, tőmondatban: Mark Webbertől a csapattársa győzelmet Vettel. Minden más csak vélt érveken alapuló oktondi igazságkeresés. Ha úgy tetszik, mellébeszélés.

Hisz végül úgyis csak az a fránya a ponttábla számít majd.

Vettel vs Webber a Malajziai Nagydíjon