Ezúttal hagyjuk az elemzést, a taktikázást és a kalkulálást arról, hogy a döntetlen eredmény kinek jó, kinek nem. Inkább a résztvevők múltjába pillantunk bele, méghozzá azért, mert az óvatlanabbakat akár meg is zavarhatta volna, hogy éppen kivel vannak. Az utóbbi másfél évtizedben ugyanis városi riválisokhoz már-már méltatlanul sok játékos fordult meg mindkét csapatban. Vasárnap négy ilyen labdarúgó volt a két keretben, és ez ma már egyáltalán nem szokatlan arrafelé.

A hőskorban eleve jóval kevesebbet mozogtak a csapatok között a profi játékosok, de a megélénkült átigazolási piacot számításba véve is elképesztő, hogy milyen sokan tekintették sajátjuknak mindkét csapat öltözőjét a Giuseppe Meazza Stadionban, azaz a San Siróban. Nem véletlen, hogy két néven szoktuk emlegetni a létesítményt, a korábbi kiváló csatártól kölcsönzött hivatalos megnevezés inkább az Interhez, a kerülettől örökölt becenév pedig inkább a Milanhoz köthető. Pedig épp Giuseppe Meazza volt az első igazán nagy név, akibe mindkét klub kapaszkodhatna, igaz, a Milanban már jóval kevesebbet ért el, mint az Inteben. A Nerazzuróknál első körben 13 évet húzott le, a Rossoneróknál ez után töltött el két szezont.

Az első egyébként Luigi Cevenini volt, aki 1912-ben a Milantól az Interhez igazolt - aztán még néhányszor oda-vissza vándorolt a két klub között -, de vele és Meazzával együtt is összesen kilencen játszottak mindkét gárdában 1998-ig. Aztán Massimo Moratti és Silvio Berlusconi beindították a nagyüzemet. Ami évekig tartó, disznófejdobálásokkal és egyéb nyalánkságokkal tarkított botránysorozatot generáló szentségtörés lenne - és volt is többször - Budapest, Róma, Madrid, Barcelona, London és a Ruhr-vidék egyes kerületei, illetve városai között, az már szinte mindennapos Milánóban.

1998-ban Roberto Baggio volt az első nagyon komoly név a listán, majd szépen egymás után felkerült rá Christian Panucci, Taribo West, Cristian Brocchi, Francesco Toldo, Andrea Pirlo, Francesco Coco, Clarence Seedorf, Edgar Davids, Hernán Crespo, Giuseppe Favalli, Patrick Vieira, Ronaldo, Mancini és Zlatan Ibrahimovic, hogy csak a többé-kevésbé neves játékosokat említsük. Meg persze Filkor Attila, aki ugyan csak két Olasz Kupa-meccsen játszott az Interben, a Milanban pedig még nem játszott, de mi nem feledkezhetünk meg róla. A vasárnapi csapatokból pedig Sulley Muntari, Giampaolo Pazzini, Antonio Cassano és Mario Balotelli került az elmúlt bő évben az egyik klubhoz úgy, hogy korábban a másikban szerepelt. Ráadásul csak Balotelli az, aki nem közvetlenül igazolt egyiktől a másikhoz. Ez a névsor nem teljes, de az említett 19 játékos így is jóval több, mint például az a tíz labdarúgó, akik a Lazio és az AS Roma mezét is magukra húzták.

A januárban a Milanhoz érkező Mario Balotelli ugyan nem kapott kedves fogadtatást az Inter-drukkerektől, de ez - sajnos - sokkal inkább szólt a bőrszínének, mint annak, hogy korábban a kék-feketéknél is szerepelt. Egyébként már nem generál különösebb indulatokat a két csapat közötti átigazolás. Igaz, ebben annak is nagy szerepe van, hogy az említett játékosok közül sok igazi vándornak számít, Olaszországban vagy épp Európában egyébként is sok csapatban megfordultak, így igazából nincsenek gyökereik egyik klubnál sem. Akik pedig nem vándormadarak, azok jórészt nem feleltek meg az egyik együttesnél, ezért szerencsét próbáltak a másiknál is. Volt, akinek nagyon bejött (például Pirlónak), volt akinek nem (például Mancininek).

Az utóbbi években nem is egy aktív játékos szerepvállalása keltette a legnagyobb indulatokat, hanem a korábbi világbajnok focistáé, Leonardóé, aki a Milanban volt fontos játékos a kilencvenes évek végén, majd 2010-ben az Inter edzője lett. A ma már a Paris Saint-Germainnél dolgozó szakember egy évvel korábban még a Milannál próbálkozott edzőként, de nem tudott megfelelni Silvio Berlusconi elvárásainak, így különösen fájt a piros-fekete rajongóknak, hogy Massimo Moratti őt szemelte ki az Internél leszerepelt Rafa Benítez utódjának. Leonardo aztán sokkal sikeresebb lett a Nerazzuróknál töltött fél év alatt, mint a város másik felében, fel tudta tüzelni az egy évvel azelőtti BL-, bajnoki és kupagyőzelem után megelégedettnek tűnő játékosokat, és sokáig versenyben tartotta a rosszul álló csapatot minden sorozatban. A Coppa Italiát újra meg is nyerték, de a bajnokság és a BL-tavasz második része már nem sikerült túl jól számukra, így hallgatott a pénz hívó szavára, csomagolt, és Párizsba költözött.

Visszatérve a vasárnapi derbire: igazi főszereplő egyik vándor sem lett - Pazzini pályára sem került - noha Balotellinek lett volna azért esélye eldönteni a derbit. Talán szerencséje, hogy nem sikerült. Súlyosabbat is kaphatott volna, mint a mutogatás miatt rá kirótt pénzbüntetés.