Focitörténelem

Hogyan született a szambatrikó? - Brazília és a mezmizéria

  • Kele János

Hazai pályán elbukott vb-döntő, öngyilkos szurkolók és egy félig uruguayi tinédzser is kellett ahhoz, hogy a brazilok sárga szambameze legendássá váljon - ennek a históriának jártunk utána.

Messze laknak, sok kávét exportálnak, és rengeteg gagyi sorozatot készítenek – valahogy így nézhet ki Brazília ismertetése az általános iskolai földrajzórán. Feltéve, ha közben nem libben be egy rongylabdával a hóna alatt Pistike, mert akkor tutira előkerül Ronaldinho, Neymar és a nyuszifogú Ronaldo, temérdek győztes meccs és parádés gól, a legendás brazil nyolcas, no meg az elengedhetetlen sárga mez is. Igen bizony, a sárga mez, amely évek és mérkőzések hosszú sora alatt mára a szambafutball egyetemes szimbóluma lett, olyan jelkép, amire minden magára valamit is adó futball-szurkolónak pavlovi kutya módjára indul be a nyálelválasztása.

Pedig nem volt ez mindig így, Brazília a futballvilág ébredésének pillanatában még a fehér-kék kombinációra esküdött, és eszébe sem jutott legjobbjait holmi cirkuszi kanáriknak öltöztetni. Hasonló konzervatív szellemben készültek tehát az 1950-es, hazai rendezésű vb-re is, ami viszont aztán örökre átírta a szambafutball krónikáit.

A brazilok ugyanis csökönyös emberek, ami persze önmagában még nem lenne baj, de mellé javíthatatlan álmodozók is, a kettő együttesénél pedig nehezen lehetne szerencsétlenebb párosítást elképzelni. Lényeg a lényeg, még útjára sem indult a bogyó, a brazilok már jól elkönyvelték magukban, hogy ez a vb bizony az övék lesz, más nem rúg labdába. A megnyitó gyakorlatilag karneválba csúszott át, önjelölt költők és százas nagyságrendben fellépő rezesbandák énekelték meg előre a Selecao holtbiztos sikerét –és akkor a 21 játékos tiszteletére leadott 21 díszlövésről, vagy az ötezer szabadjára engedett galambról még nem is beszéltünk.

Egy szó, mint száz, a brazilok előre ittak a medve bőrére, a világbajnokság mérkőzéseit pedig olyasféleképpen szemlélték, mint valami protokolláris hacacárét: le kell játszani ugyan, de hát minek, itt más egyszerűen nem nyerhet. Olyan apróságok, hogy nem az övék a legjobb csapat, vagy, hogy nem náluk játszanak a torna legjobb játékosai, nem zavarhatták meg az idilli pszichózist.

Pedig tulajdonképpen erről volt szó, a brazil csapat egyáltalán nem számított toronymagas esélyesnek, sőt, már a csoportban is komolyabbat kellett izzadnia. Azaz csak kellett volna, mert bár a svájciak kihúzták egy iksszel a tusakodást, a zseniális (két év múlva olimpiai ezüstérmes, többek között a kapuslegenda Bearával támadó) jugoszlávok elleni meccsüket már nem bízták a véletlenre: hiába verte be a fejét közvetlenül a kezdő sípszót megelőzően egy gerendába a plávik legjobbja, a csatársztár Rajko Mitics, a walesi spori 140 ezer néző nyomására simán elkezdte nélküle a meccset – a jugoszlávok pedig maradtak tíz emberrel, és a végén 2-0-ra kikaptak.

Ekkor nagyon úgy tűnt, innen már menni fog minden magától, a rendhagyó módon körbejátszással lebonyolított éremcsatákban ugyanis a Selecaót nem lehetett megállítani: előbb a svédeknek gurítottak egy hetest, majd a spanyoloknak egy hatost, és tessék, láss csodát, tényleg ott álltak a hőn áhított aranyérem kapujában.

Mondanunk sem kell talán, a nemzet szemében a tulajdonképpen véletlenül világbajnoki döntővé nemesedő Uruguay-jal szembeni találkozó is formalitás volt csupán, pláne, hogy a kis szomszéd korábban igencsak nyögvenyelősen aprította fel az európai ellenlábasokat. A sajtó, meg sem várva magát a finálét, már a nemzeti hősök eposzát fogalmazta, az aranyérmekre előre rávésték a brazil játékosok nevét, a helyszínen tartózkodó külföldi újságírók pedig csakis a gólarányon voltak hajlandóak vitatkozni – abban ugyanis, hogy a világbajnok Brazília lesz, senki egy szemernyit sem kételkedett.

Kivéve az uruguayiak csapatkapitányát, Obdulio Varelát, aki egyrészt a háta közepére sem kívánta az össznépi, folyamatos karneválozást, másrészt meg rettentően felpiszkálta őt az a fajta lekicsinylés, amivel a brazilok viseltettek csapata irányába. Ha hinni lehet a mende-mondáknak, a döntő előtti csapatértekezleten magát az erőteljes bekkelést ajánló szövetségi kapitányát küldte el a búbánatba, mondván, asszisztáljon a brazilok nemzeti ünnepéhez az, akinek hat anyja van, ő bizony kimegy, és focizni fog. Menjen minden, ami csak a csövön kifér, taktika, meg egyéb okoskodás ezúttal nem játszik.

Ennek ellenére a gól nélküli első félidőt követően mégis hamar megszerezték a vezetést a brazilok – Varela viszont nem az a fajta játékos volt, aki hagyta magát olyan apróságok által befolyásolni, mint egy gól, így aztán tovább fokozta különszámát. Előbb a bírót kapta le a tíz körméről, mondván (mit mondván, tíz centiről az arcába üvöltvén) a házigazdák gólja lesről született, majd a csapattársaihoz viharzott, ide veled régi kardunk-at kiáltott, és a létező összes szentre megesküdött, hogy megfordítják a meccset. Igaza lett.

Az uruk úgy kaptak szárnyra, mint akikkel vért itattak, Schiaffino előbb egyenlített, majd a sokktól még kóválygó (de döntetlennel világbajnok) brazilok asszisztálása mellett Ghiggia a győztes gólt is megszerezte. Korabeli beszámolók szerint a lefújás pillanatában egy gombostű elejtését is meg lehetett volna hallani a stadionban, olyan temetői csöndben vették tudomásul a szurkolók, hogy Brazíliából mégsem lett világbajnok. Egyesek néma zokogásban törtek ki, mások a Maracana tetejéről vetették magukat a mélybe, a hangulat olyan síri volt, hogy még az életük legnagyobb sikerét arató uruk sem mertek hangosakat kurjongatva örülni – félő volt ugyanis, hogy valamelyik túlbuzgó fanatikus azonmód lelövi őket.

Mondani sem kell talán, hogy a brazil csapatot annak rendje és módja szerint szétkergették, a veszteseknek írmagja sem maradt, szegény kapust például konkrétan a társadalomból is kivetették. Elterjedt a nézet, hogy a Selecao azért vesztett, mert olyan mezben játszott, amelynek nincsen köze a nemzeti színekhez, így pedig hiába várják a játékostól, hogy erejét megfeszítve küzdjön a hazáért, nem sikerülhet neki. Nem kellett sok időnek eltelnie, és a brazil nemzet egy emberként vallotta, hogy az össze-vissza fütyülő bíró és a hülye kapus mellett csakis a rosszul megválasztott mez okolható az ország történetének addigi legnagyobb tragédiájáért.

A hisztériára jellemző, hogy három évvel az elbukott világbajnoki finálét követően az egyik legnagyobb országos napilap pályázatot írt ki a selecao új szerelésének megtervezésére. Özönlöttek a pályaművek a hatalmas ország minden pontjáról, volt, aki színtiszta zöldbe, más pirossal vegyített kékbe öltöztette volna a nép aranylábú gyermekeit, a végén mégis egy 19 éves suhanc, bizonyos Aldyr Garcia Schlee tervei nyerték el a zsűriző bizottság támogatását. Ő volt az, aki megalkotta a ma is használatos sárga felső, zöld szegélyek, kék nadrág, fehér sportszár kombinációt, s mint ilyen, végső soron hozzájárult egy legenda születéséhez – a többi pedig már ismert.

Az mondjuk kevésbé, hogy Schlee finoman szólva sem volt az a nagy nemzeti buzgalomban nevelkedett brazil lokálpatrióta, eleve az uruguayi határ melletti kis falucskában élt, ezt pedig azzal tetézte, hogy valójában nem is a selecaóért dobogott a szíve. A kocka azonban el volt vetve, a Chile elleni vb-selejtezőn a jónevű Baltazar már sárga felsőben rúgott győztes gólt, majd ugyanő szerezte az új mez első gólját a világbajnokságokon is – az 1954-es torna első körében, egy Mexikó elleni 5-0-ás vérengzés alkalmával.

A sors furcsa trükkjei azonban ezzel még nem értek véget, Brazília ugyanis új mez ide vagy oda, az 1954-es vb-n is elbukott (a mieinkkel vívott, könyörtelen rugdosódást hozó negyeddöntő külön cikket érdemelne). Az új seprű tehát nem sepert jól, a szurkolók türelme pedig egyre fogyott: állítólag 1958. és Svédország volt az utolsó határidő, a brazil sárgának pedig ha tetszik, ha nem, révbe kellett érnie.

Az indulás megint jól sikerült, a csoportot simán leverték, majd a mieinket kiejtő Wales ellen is sikerült bepasszírozniuk egy gólt, így a franciák elleni 5-2-es siker azt jelentette, hogy ismét döntőzhetnek. Ott viszont az a svéd válogatott várt rájuk, amelyik emberemlékezet óta sárga mezben játszotta a meccseit – nyilván nem a hazai vb-fináléban akartak elkezdeni variálni. Egyértelmű volt tehát, hogy a braziloknak kell váltania.

Ez persze 1958-ban még nem volt olyan egyszerű, mint manapság, a brazil csapat vezetőinek sebes kufárkodásba kellett kezdeniük, hogy valamilyen úton-módon vendégmezt szerezzenek Stockholmban. Végül egy férfidivat-üzletben vettek egy csapatra való pólót, rohammunkában belehímeztették a számokat, sőt, még arra is volt idejük, hogy saját, hagyományos (tehát sárga) dresszeikről aprólékos figyelmességgel levágják a címert, és átvarrassák a frissen vásárolt garnitúrára.

Egy baj volt csak, hogy így aztán kénytelenek voltak ismét kékben kifutni egy vb-döntőre.

Ráadásul úgy tűnt, tényleg fog az átok, hiszen Liedholm már a negyedik percben vezetéshez juttatta a háromkoronásokat, sőt eztán is jobbára svéd helyzetek következtek - mígnem egy kósza kontrából Vava egalizált. Fél óra elteltével aztán megint ő köszönt be, a brazilok pedig hirtelenjében elfelejtették az átkot, és elkezdtek focizni – pont úgy, ahogy nyolc évvel korábban Varela és az uruguayiak tették. Zagallo és Pelé góljai már csak a habot jelentették a selecao tortáján, Feola és a 4-2-4 a csúcsra ért.

Brazília, kék mezben ugyan, de csak világbajnok lett.

Aztán persze babona ide, babona oda, mégiscsak maradt a sárgánál… A többi pedig már legenda.