Taktikai Zóna

Ki kockáztat igazán? - meccselemzés, Spanyolország-Franciaország

megosztom

Még egy gyenge Torres is aranyat érhet a spanyoloknak, del Bosque viszont nem látja a fától az erdőt. Blanc kisebbeket hibázott, mégis veszített. Elemzés.

 

Finoman szólva sem volt a foci ünnepe a spanyol-francia negyeddöntő, és ezen az sem változtat, hogy az MTV kommentátora három percenként alélt el a spanyolok mindennemű kezdeményezőkészséget nélkülöző labdatologatásától. Del Bosque ismét a forradalminak beharangozott, de tulajdonképpen a végletekig kiszámítható csatár nélküli játékra szavazott, és csak azért nem fázott rá, mert a francia csapat Ribéry kivételével még ahhoz is gyenge volt, hogy legalább a látszat kedvéért megpróbálja elrontani a hispánok játékát. Mai Taktikai Zónánkban nem a dicséreté a főszerep, hiszen nem csak az antipatikus veszteseknek, hanem del Bosquénak is jut a vizes lepedőből.

Itt van mindjárt a csatár nélküli játék, ami elméletileg tökéletes ahhoz, hogy a spanyolok szinte minden helyzetben meg tudják tartani a labdát, ráadásul arra is lehetőséget ad, hogy a középpályán konstans és masszív emberfölényben futballozzanak. Vertikálisan ugyanakkor nagyon kevés lehetőséget kínál, főleg úgy, hogy a spanyolok ellenfelei többnyire mélyen, a kapujuk 20-25 méteres zónájában húzzák fel kettős védelmi vonalukat. Az ilyet csatár nélkül maximum kézilabdás módra körbepasszolni lehet, feltörni aligha, vagy csak nagyon ritkán.

A spanyolok persze kivételezett helyzetben vannak, hiszen olyan minőséget tudnak állítani a 4-3-3-0 első hatosába, amely az egész világon párját ritkítja, nem nehéz belátni, hogy ahol Iniesta fúrja a csempészalagutakat és Xavi kezében van a karmesteri pálca, ott előbb vagy utóbb sikerül a védelem mögé kerülni. A kérdés csupán az, hogy hol és mikor, itt pedig el is érkeztünk a játékrendszer legnyilvánvalóbb hátulütőjéhez, a kiszámíthatósághoz.

A világbajnoki győzelem óta többször is szaladt már bele a késbe del Bosque csapata (másfél éve például a portugálok egy sima négyest gurítottak nekik válasz nélkül), ezekben a vereségekben pedig egy közös vonás akadt: a spanyol válogatott túlságosan középre szorult, a széleken nem tudta megbontani ellenfele védelmét, és mivel játéka a végletekig kiszámíthatóvá vált, nem okozott gondot a levédekezésük. Erre láttunk remek példát az olaszok elleni nyitómeccsükön is, ott például Navas és Torres beállása kellett ahhoz, hogy igazi gólveszélyt jelentsen a kapura a Fúria Roja.

Nyilván nem a legjobb példa, de nagyon adja magát a hasonlat az NFL-lel. Ott a csapatok csakis kétféleképpen támadhatnak, vagy passzolnak, vagy futnak, a kettő egyszerre nem fér meg, az irányítónak kell kiválasztania közülük azt, amelyik adott helyzetben a legmegfelelőbbnek tűnik. Vannak csapatok, amelyek futásban erősek, megint mások egy jó kezű irányító miatt akkor is passzolnak, ha ég a földdel egybeszakad. Mégis, a játékhívásaik bizonyos százalékban változatosak, nincs olyan, hogy valaki egész meccsen csak passzol, vagy fut, mert az ellenfél kiismeri, felkészül rá, a végén pedig nemes egyszerűséggel megfojtja. A kiszámíthatóság és az egysíkúság a csapatjáték halálát jelenti.

Spanyolország jelen állapotában egy olyan NFL-csapatra hajaz, amelyik csak futni képes. Ahogyan az amerikai futball-ligában a linebackerek, itt a franciák középső hátvédei léphettek fel egészen közel a középpályásokhoz, így szűkítve a területet, és lehetetlenítve el a gyors támadásszövést. Hiszen nem kötötte őket senki a pozíciójukhoz, nyoma sem volt leshatáron csipkelődő támadónak, így pedig attól sem kellett tartaniuk, hogy egy kósza indítás, vagy bepassz, jó pozícióban találja meg közöttük a csatárt. Mert Spanyolországnak nem volt csatára.

Négy meccs után nagyon úgy tűnik, hogy del Bosquének igazából csak A terve van, és ha az besül, csak nagyon nehezen, és sokára képes változtatni, ráadásul ez a változtatás is kimerül Torres valamint Pedro/Navas becserélésében. A mindenkori ellenfeleknek tehát csak annyi a feladatuk, hogy csírájában elfojtsák Fabregas-Silva-Iniesta támadóhármas személyében megtestesülő A tervet. Ha ez sikerül, akkor tulajdonképpen nem is olyan nehéz kapott gól nélkül lehozni egy spanyolok elleni meccset.

Spanyol passzok és kapuralövések - nem a hatékonyság a legjobb szó...

Még mielőtt azt gondolnánk, hogy a szombat esti mérkőzés cáfolja a fent levezetett gondolatmenetet, gondoljuk végig még egyszer: a spanyolok egyetlen akciógóljukat (amivel tulajdonképpen megnyerték a meccset) gyakorlatilag egyetlen védelem mögé betett labdájukból szerezték. Az első félidőben ezen kívül egyszer sem jutottak beadásig, vagy nagyobb helyzetig, sőt, még kapuralövésig is alig. Iniesta azonban egyszer megtalálta Debuchy mögött Albát, aki az elcsúszó francia bekk mellől középre tudott adni, ahol Malouda pökhendisége miatt Xabi Alonso teljesen üresen érkezett. A baj kész volt, hiába kezdett két jobbhátvéddel a hasonló szituációk elkerülése végett Blanc, a huszadik percre eljutott oda, ahol a part szakad.

Jordi Alba: egy helyzet, egy gólpassz.

Elcsépelt közhely, hogy a gól alapjaiban változtatta meg a mérkőzést, ezért nem is sütjük el, pláne, mivel ezúttal nem is teljesen igaz: a franciák nem tudtak/nem akartak váltani, a spanyolok viszont kicsit sem álltak visszább, az ezt követő hetven percben mutatott teljesen impotens játékuk kicsit sem különbözött az első húsz perc céltalan és egysíkú labdatologatásától. Jól jellemzi a helyzetet, hogy hiába lőttek első védelem mögé kerülésükből gólt, a hatvanötödik percig meg sem próbálták megismételni a szituációt egy-egy belöbbölt labdával, vagy kulcspasszal. Holott kristálytisztán és világosan látszott, hogy a francia védelem ezekkel nem tud mit kezdeni, a lassú és körülményes keresztbepasszolgatást viszont kitűnően hatástalanítja.

Del Bosque a 65. percben lépte meg Torres régóta érő becserélését, és bár nem mondhatjuk, hogy a Chelsea támadója különösebben jól játszott volna a meccsen (sőt, Fabregas a játék minden elemében felülmúlta őt), már puszta jelenlétével új helyzetet teremtett. Egy gyors, a játékot többnyire jól olvasó csatárral a hátuk mögött ugyanis a francia középhátvédek nem léphettek fel zavartalanul a középpályára, így pedig nyilvánvalóan a védelem és a fedezetsor közötti terület is tágabbra nyílt, ergo, Iniestának és Xavinak több hely állt rendelkezésre a zavartalan szervezéshez. Hogy újból NFL-nyelven fogalmazzunk: hiába botrányosan gyenge a running-backed, az ellenfél védelme mégsem hagyhatja őt teljesen figyelmen kívül. Arra pedig éppen elég egyetlen ember figyelme is, hogy a társak előtt terület nyíljon – elterelő hadművelet mesterfokon.

Torres és Fabregas között ég és föld a különbség - utóbbi igazi jelentőségét viszont nem a számok mutatják

Del Bosquének tehát elsősorban arra kell ráeszmélnie, hogy a labdatartás szempontjából teljesen felesleges öt középpályása elé még egy Fabregas, hiszen az ellenfelek többsége (igen, még a németek is) élből lemond a labdáról egy spanyolok elleni mérkőzésen. Sokkal többet nyerhet a csapat a réven még egy gyenge Torres-szel is, hiszen így több területe marad a csapatjáték szempontjából igazán fontos Iniesta-Xavi-Silva háromszögnek.

Blanc ezzel szemben orkántos nagy hibát nem követett el, a kezdőcsapata sem volt egy elvetélt ötlet, arról meg aztán már tényleg nem ő tehet, hogy hiába tett fel két jobb-bekket is Alba felfutásainak kivédése érdekében, éppen egy baloldali beadás után kapta csapata a minden eldöntő gólt. Ha nagyon bele akarunk kötni a francia szövetségi kapitányba, akkor inkább Malouda kezdőbe állítását állítsuk pellengérre – annak még utólag sem sok értelmét látni, nem csoda hát, hogy a kezdő sípszó pillanataiban éppen az állunkat keresgettük valahol a padlón. Nem elég, hogy a Chelsea középpályása borzalmasan passzolt, és alig volt megjátszható, még a védekezéshez sem tett hozzá semmit, elég csak megnézni Xabi Alonso első gólját, és vetni egy pillantást a labdát vesztő, majd a kezdőkörben kezeit széttárva ácsorgó Maloudára.

M'Vila megpróbált, de nem tudott két ember helyett dolgozni - Malouda semmittevése sokba került a franciáknak.

Innentől kezdve pedig mindegy volt, hogy Cabaye, vagy M’Vila bőven túlteljesítette a maga feladatát, a kocka el volt vetve: egy gyenge, de lelkes Ribéry és egy gyenge és nem is különösebben lelkes Benzema láttán nyilvánvaló volt, hogy ez a francia csapat akkor sem rúg gólt, ha a spanyol csapatból ötpercenként le kell jönnie egy játékosnak.

Összegzés

A Del Bosque által újból elővarázsolt 4-3-3-0 ezen az Eb-n nagy zsákutca lehet a hispánoknak, ha nem ismerik fel időben egysíkúságukat, akkor könnyen rajtaveszthetnek. No, nem feltétlenül nyomban a portugálok elleni elődöntőn, hiszen minőségben bőven felülmúlják a luzitán szomszédokat, szoros és hasonlóan meddő csatában onnan is továbbcsoroghatnak még, akár Fabregas-szal is a csapatban. Azt viszont látni kell, hogy del Bosque a látszólag éppen a kockázatkerülésre épített stratégiával rengeteget kockáztat, vagyis újból beigazolódott az ezerszer hangoztatott mondás, miszerint az kockáztat igazán, aki semmit sem kockáztat.

A franciák megint mentálisan buktak nagyot, ez a csapat a svédek elleni vereséggel megszűnt létezni, a klikkek és az érdekek felfalták egymást, nem véletlen, hogy Nasri a kiesés után nyomdafestéket nem tűrő stílusban akadt ki az otthoni zsurnalisztákra. A csoport második helyével belekényszerültek egy nekik a legkevésbé sem kényelmes defenzív és alkalmazkodó szerepbe, amit sem a játékosok, sem Blanc tudott kellő magabiztossággal feldolgozni, így a kiesés tulajdonképp a mérkőzés huszadik percében borítékolható volt.

megosztom