Taktikai Zóna

Itt a tízes, hol a tízes - az irányítók körül forog az Eb

megosztom

Az irányítók átalakulása határozza meg eddig a torna képét, a döntő után valószínűleg mindenki megtanulja mi is az a central winger.

Az Eb-t felvezető elemzésünkben már elmélkedtünk arról, hogy mik lehetnek a torna legjellemzőbb trendjei, ám akkor még csak a felszínt karcolgattuk, míg a csoportkör végéhez közeledve immáron gyakorlati tapasztalataink is vannak. Kicsit korai talán még mérleget vonni, de az jól látszik, hogy a kezdeti pesszimizmushoz képest óriási pozitív csalódás eddig az Eb, hármas meccsenkénti gólátlag, jó meccsek, nagy drámák, tengernyi taktikai érdekesség forog az éterben, az ember hiába nyálazza ízekre a világsajtót egy-egy nap után, nem tud betelni a torna itthonról is érezhető fantasztikus hangulatával. Mai Taktikai Zónánkban tehát elmerengünk az eddigieken, és némi támpontot is igyekszünk adni a továbbiakhoz.

Rengetegszer értekeztünk már arról, hogy mi mozgatja a világ labdarúgásának fejlődését, mik a nyilvánvaló tendenciák, és hová is vezethet a javarészt a Barcelona megfellebbezhetetlen fölénye miatt kialakult taktikai forradalom. A változás azonban sosem egyértelmű: egy folyamat közepén nagyon nehéz pontosan megfogalmazni az okokat és az elméleti mozgatórugókat, nem látszanak mindig világosan az érdekek és a célok, külső szemlélő számára pedig jó darabig nem is világos, hogy akkor most csupán elszigetelt esetet lát, vagy ez már egy átalakulási trend kezdete.

A modern futball taktikai fejlődését jelen pillanatban két alapvető kérdéskör köré lehet csoportosítani: a labdabirtokló és az alakzattartó filozófia örök harcának újabb felvonása az egyik, a hajdanán volt klasszikus tízesek szerepének újraértelmezése a másik sarokkő az építkezésben. Utóbbira a jelenleg zajló Eb máris kiváló példákkal szolgál, ezért ezzel foglalkozunk először részleteiben, de várható, hogy újra előkerül a labdabirtoklás kérdése is – főleg, mivel a görögök továbbjutása, vagy az angolok és az olaszok eddig mutatott, igencsak biztató játéka a későbbiekben sok érdekes kérdést vethet fel.

Érdekes módon az irányítók átalakulása is két, jól elkülöníthető részegységre tagolódik. Egyrészt ott van a Pirlo-féle, mélységi irányítók, vagy beszédesebb nevükön deep lying playmakerek megjelenése, akik a két védekező középpályás miatt ugyan hátrébb szorultak kicsit a taktikai hadrendben, de feladatkörük alapvetően nem változott: a labda pontos és gyors megjátszása, a tempó diktálása, kulcspasszok kiosztása, a játék adekvát irányainak meghatározása. Mivel azonban távol kerültek a kaputól, esetleges elszigetelésük is érzékenyebben érintette csapataikat, egy kikapcsolt Pirlo például gyakorlatilag nettó emberhátrány, nélküle bedöglik a passzjáték, sablonossá válik a labdakihozatal, mindennek a tetejébe pedig pozíciójából fakadóan még egy klasszikus labdaszerző elől is elveszi a helyet a csapatban. A probléma gyökere tehát az egysíkúságban rejlett, nem is volt meglepő, hogy a folyamat mellékvágányaként rögvest meg is jelentek a piacon a védekezésben és támadásban egyaránt használható, ún. box-to-box középpályások.

Andrea Pirlo szabadrúgásgólja pontot ért az olaszoknak a horvátok ellen az EURO 2012 csoportkörében - Fotó: AFP (Giuseppe Cacace)

Mivel ezek természetesen nem egymástól elszigetelten zajló folyamatok, a Gerrard-Lampard tandem és Pirlo tündöklése gyakorlatilag ugyanarra az időszakra esett, sőt, nem egyszer előfordult az is, hogy egy pályán, egymás ellen kellett felvenniük a harcot. A XXI. század multikulturalitása és információs társadalma mellett ma már elképzelhetetlen, hogy a különböző trendek ne hassanak egymásra, nincs ez másképp a taktika világában sem: a két, alapvetően eltérő gyökerekből táplálkozó filozófia a 2010-es évekre találkozott, és ma már nagyjából látszik, hogy mi lehet az elkövetkezendő évek trendje középpályás fronton.

Egyrészt megjelennek és felértékelődnek a klasszikus tízes helyén, de egészen más szereposztás szerint játszó, komplex és sokoldalú középpályások – ez egyébként a Barcelona-féle totális labdabirtoklásra építő koncepció törvényszerű következménye is. Egy Schweinsteiger, egy Kroos, egy Sahin (érdekes megfigyelni a németországi doppelsechs szerepét a változásban), de még egy Fabregas is képes akár már az ellenfél térfelén labdát szerezni, majd pontosan megjátszva azt, közvetlen gólhelyzeteket kialakítani. Mindegyiküknek a gyors és következetes döntéshozatal számít a legnagyobb erényének, gyakorlatilag üvölt róluk, hogy aktív szerepkörbe kell tenni őket, oda, ahol nem alkalmazkodnak a játék ritmusához, hanem alakítják azt. Minél többször kerül hozzájuk a labda, annál jobb, minél közelebb a kapuhoz annál jobb, minél nagyobb terület van előttük, annál jobb. Annyiban különböznek a klasszikus tízesektől, hogy már nem feltétlenül kell melléjük/mögéjük egy bárdolatlan egyszerűségű verőlegény (Zidane-Makelele, vagy Rui Costa-Gattuso, hogy a legkézenfekvőbb példákat említsem), hiszen ők maguk is meg tudják szerezni a labdát: legnagyobb erényük a sokoldalúságuk.

Az érem másik oldalát természetesen a 4-2-3-1, és az ebben a formációban megjelenő, Sneijder-féle metronóm jelenti, aki az ellenfél védelme és középpályája közötti zseb közepén, a megboldogult klasszikus tízesek legkedveltebb vadászterületén foglal helyet. Látszólag teljes az önellentmondás, hiszen a 4-2-3-1 megjelenésének éppen a Totti, Rui Costa, Bergkamp, Zidane-féle karmesterek kihalása volt a következménye, de ha jobban belegondolunk, átlátható a szituáció, sőt, rövid úton eljuthatunk az irányítók újraértelmezett szerepének másik aspektusához is. 

Sebastian Schweinsteiger, a német válogatott középpályása a Hollandia elleni Eb meccsen

A 4-2-3-1 a korábbi centrális alapséma helyett a szélek mellé hívta a támadójátékot. Megjelentek az ellentétes lábú, ún. inverted wingerek, az atletikus gólgépek, a befelé húzva hosszút célzó sorozatlövők, de ilyenekből azért nem sok igazán minőségit tudunk felsorolni (rosszabb napjain Robben is egy ekevas egyszerűségével suhogtat), így aztán rengeteg csapatnál került elő opcióként, hogy az eltolódott hangsúlyok miatt a gárda klasszikus tízesekre leginkább hajazó, irányító-vénával megáldott játékosát kell kivezényelni a vonal mellé, minőségi szélsők hiányában. A dolog persze vice-versa is működött, Wesley Sneijder a Realban még rengeteget játszott a szélen, de Özil is a vonal mellett kezdte a Werderben (Schalkéban), hogy aztán mára mindenki a 4-2-3-1 hármasának középső embereként tekintsen rá.

Az elmúlt néhány év javarészt ezen két szerepkör színfalak mögötti csatározásával telt, ám a most zajló Eb azt mutatja, az edzők, és a természetes szelekció döntött: végképp létjogosultságot nyert az ún. central wingerek szerepköre, akik a klasszikus tízesek szerepét a vonal mellé kihúzódva is tökéletes hitelességgel alakítják.

A kezdő lökést Özil portugálok elleni tanári játéka jelentette: a németek kvázi irányítója támadásban szinte alig mozgott középen, ahogy csapat megszerezte a labdát, már viharzott is ki a jobbszélre, az esetek többségében pedig az őrzőjéül kijelölt Veloso is követte. A dominó-elv innen már remekül érvényesült: a helyére felléphetett a doppelsechs támadóbb felfogású tagja (Schweinsteiger), ráadásul a kiürített középpályának köszönhetően terület is maradt előtte bőséggel. Özil eközben a vonal melletti keresztbemozgásaival megfúrta a maga kis csempészalagútjait, a baj pedig – portugál szemszögből – rögvest kész is volt.


Özil a portugálok ellen is sokat mozgott a szélek felé - elsősorban a jobb oldalon.


Özil szinte csak a szélen kapott passzt a támadóharmadban.

 

Hasonlót láttunk jóval összeszedettebben előadva a hollandok ellen is, ott van Bommel és De Jong ette meg felváltva Özil kimozgásait, de olyannyira, hogy a fellépő Schweinsteiger két gólpasszt is kiosztott a tízes megüresedett helyéről. Az igazán nagy truváj viszont nem ez volt, hanem, hogy Özil védekezésben csökönyösen ragaszkodott a pálya közepéhez, zavaró repüléseivel nehezítette a hollandok labdakihozatalait, sőt, labdaszerzés esetén is azonnal megjátszható helyén tűnt fel a pályának.


Özil a hollandok ellen épp a vonal mellé húzódik - A kép forrása: Szabó Csaba elemzése, index.hu


Védekezésben már a pálya közepét tapossa a török származású játékmester - A kép forrása: Szabó Csaba elemzése, index.hu

A franciák ukránok elleni feltámadása is hasonló alapokon nyugodott, az angolok elleni meccsen még az inverted winger szótári definícióját felmondó Nasri pozíciócseréje ugyanis javarészt egy Özilhez hasonló szerepkör felvétele érdekében történt. A Manchester City középpályása csupán annyit változtatott a németek alapvetésén, hogy Ribéry miatt nem az ukrán védelem bal-, hanem a jobb oldala felé húzódott ki - pont úgy, mint Benzema. A váltás következtében Cabaye előtt tárva nyitva maradtak az üres területek, az első félidőben még kiválóan játszó Timoscsuk elfáradt, a Ribéryvel birkózó Huszev pedig végül megroppant a teher súlya alatt. Az sem véletlen, hogy az akciók nagy többsége a jobbszélső Ménezre jött ki végül, a franciák olyan szinten jobbra húzták az ukrán védelem súlypontját, hogy törvényszerű volt a lecsúszás néhány keresztpasszról.


Nasri az angolok ellen annak ellenére középen kapott labdát, hogy elvileg szélen játszott - az ukránok ellen már fordult a kép, középső középpályásként mozgott ki rendszeresen a vonalak mellé. Central winger?

A dánok ellen nagyon hasonló szerepben tündökölt Wesley Sneijder is, ő a baloldalon kapta labdáinak legnagyobb részét. Hogy mennyire jól ált neki a szerep, azt kiválóan mutatta a tény, miszerint a németek elleni második félidőben már gyakorlatilag bal oldali középpályásként számított rá Marwijk egy olyan rendszerben, amelyben egyszerre szereplehetett Huntelaar és van Persie is - ki tudja, ha a kapitány hamarabb eszmél, lehet, hogy most nem első pontjaik begyűjtésére kellene készülődniük.


Sneijder passztérképe a dánok ellen: nem lehet nem észrevenni az aktivitást a baloldalon

Nem klasszikus példa a jelenségre, de mindenképp érdemel egy kis figyelmet Iniesta szerepköre a spanyoloknál, annál is inkább, mivel ő a Barcelonában is hasonlóval próbálkozik: feltámasztani a hőskor balösszekötőjének szerepkörét, persze modern feldolgozásban.


Iniesta kontra Xavi - a különbség a passzjátékban szemmel látható.

Eleve rengeteg labdát kap, ami mondjuk egyrészt a spanyolok hihetetlen labdabirtoklási fölényéből fakad, másrészt viszont jelzi azt is, hogy nem a vonal melletti passzív ácsorgás szerepe az övé, hanem sokkal több annál. A kapott labdákat viszont többnyire röviden játssza meg, és befelé indul velük – viszont keveset lő, tehát semmiképpen sem tekinthető inverted wingernek. Mivel ördögien kétlábas, nem okoz neki gondot forgatni a játék irányát, mindig arra fordul, mindig oda passzol, ahol az aktuális lehetőséget látja, nem kötik gúzsba technikai és képzettségbeli akadályok. Feltűnő, hogy Xavihoz képest sokkal nagyobb arányban passzol a kapu irányába, ez viszont jelzi, hogy a közvetlen támadójátékhoz van köze, vagyis nem hagyományos irányító. Rá is állhat a central winger kifejezés, igaz, ő egy magasabb minőségben és más koncepcióban látja el azt, mint Özilék.

Összegzés

Nem vitás, hogy a klasszikus irányítók halottak, a Zidane-, vagy Platini-féle szabadon komponáló mesterek ideje lejárt, a végletekig felgyorsult és uniformizált játékvezérlés ma már más erényeknek kedvez. A játékhívások iránya a szélek felé tolódik, ezzel egyidőben viszont sokoldalú játékosok egymást kiegészítő tulajdonságai jelentik a győzelem kulcsát. Irányítói gének azonban még mindig léteznek, már csak az a kérdés, milyen pozícióba állítjuk és milyen feladattal bízzuk meg az ilyenekkel rendelkező játékost. Alapvetően két fejlődési trend figyelhető meg: megjelennek a klasszikus tízes pozíciójában, de eltérő, komplexebb szerepkörben játszó, univerzális középpályások, mellettük pedig ott vannak a klasszikus tízesek szerepét egy másik pozícióban alakító irányítók. Mivel előbbire Schweinsteiger, utóbbira pedig Özil a legkézenfekvőbb példa, nem nagy meglepetés, hogy egyelőre a németek játékában és csapatszerkezetében látjuk a legtöbb kraftot, de nem árt figyelni az Inestával támadó spanyolokra sem, főleg, mivel a klasszikus tízesek átalakulási metamorfózisának harmadik útját, a „hamis kilencest” is csatasorba állítják.

Játékelméleti szempontból tehát egyértelműen egy spanyol-német döntő hozná a legnagyobb durranást, ez a két csapat alakítja most a válogatott futball fejlődési irányát és ívét, hatalmas meglepetés lenne, ha nem köztük dőlne el a trófea sorsa. A válogatott foci azonban pont attól szép, hogy a rövid felkészülési és versenyeztetési periódus miatt a szokottnál is nagyobb szerephez jut benne a szerencse és a véletlen, és mint az orosz válogatott kipottyanása is mutatja, ami elsőre elképzelhetetlennek tűnik, valójában az is csak egy kevésbé esélyes, de reális forgatókönyv.

megosztom