Taktikai Zóna

Edzőnek nem lehet születni - beszélgetés Sisa Tiborral

  • Kele János
megosztom

Nem nyilatkozik harsányan, még Kaposvárról távozóban sem. Csak dolgozik, tanul, alázattal. Interjú Sisa Tiborral.

 

Sisa Tibor talán épp a jövőjén mereng

Európa-bajnoki bronzéremig vezette a magyar U19-es válogatottat, tavaly kis híján bajnoki harmadik lett a Kaposvárral, felfedezte az európai élfocinak Dorge Kouemahát, most pedig az egyik vezető európai futballszaklap címlapjáról kacsint vissza ránk. Sisa Tibornak sikerült az, ami a magyar edzők közül szinte senkinek, felkeltette Nyugat-Európa érdeklődését, és azokon a hasábokon mesélhetett módszereiről, filozófiájáról, amelyeken korábban Arséne Wenger, Carlos Dunga, Fred Rutten vagy Frank de Boer. Interjúnkban elsősorban erről a szakmai megtiszteltetésről kérdezzük a Kaposvári Rákóczitól a szezon végén elköszönő trénert, de szóba kerül a hazai edzőképzés, a stílusközpontúság és a hamarosan kezdődő Eb is.

Alig hittem a szememnek, amikor a minap megláttam a tekintélyes holland szaklap, a Soccer Coaching International címlapját: Sisa Tibor mosolygott vissza rám, mint az első negyedéves szám központi figurája és vezető sztorijának főszereplője. Hogyan sikerülhetett egy magyar edzőnek az, ami korábban csak a szakma legnagyobbjainak?

Magam is nagyon meg voltam lepődve a felkérésen, mondanom sem kell talán, hatalmas megtiszteltetésnek vettem a hollandiai megkeresést. Eleinte ódzkodtam is elvállalni a riportot, mondván, ugyan mit tudhatok én, egyszerű ludányhalászi tanárember, de aztán végülis úgy döntöttem, hogy egy ilyen patinás újság felkérését nem lehet visszautasítani. Hogy minek köszönhető a megkeresés? Talán annak a rengeteg kapcsolatnak, amit külföldi útjaim során kiépítettem, talán kicsit az eredményeimnek is, nem tudom pontosan. 1989 és 1995 között háromszor jártam utánpótlás Európa-bajnokságon különböző korosztályokkal, de említhetném 2008-at is, amikor a Koman-, Németh-, Gulácsi-féle korosztállyal jártuk meg a kontinenstorna döntőjét. Sokfelé vannak ismerőseim, az utánpótlás eseményeken ráadásul nagyon sok szaklap újságírói megjelennek. Most az egyikük úgy gondolta, érdemes lenne bemutatni egy kelet-európai szakember világlátását, filozófiáját, módszereit, hogy én lehettem az alany, csak hab a tortán.

Igazi nagyágyúk között - Fotó: sport1tv.hu
 

Nem sok hazai szakemberrel esett meg idehaza az utóbbi húsz-huszonöt évben, hogy Nyugat-Európa figyelmét is sikerült magára vonnia. Lát ezen a téren bármiféle változást? Úgy értem, toporognak már Önök mögött a jövő kiváló magyar edzői?

Ez egy nehéz kérdés, nincs is rá egyértelmű válasz. Ami viszont biztos, hogy az edzőképzés sikeres, egyre többen szereznek licenszet, egyre több fiatal, egyre több volt válogatott, NBI-es játékos érzi fontosnak, hogy megszerezze a szükséges képesítéseket, hogy tanuljon, hogy tapasztalatot és tudást szerezzen. Persze fontos a fokozatosság. Én magam is lehúztam jónéhány évet az utánpótlásban, voltam szövetségi kapitány, edző, nevelőedző, és azt kell mondjam, ez az egyik legjobb iskola. Edzőnek ugyanis nem lehet születni. Ez egy olyan szakma (mert az, nem is könnyű), ahol folyamatosan tanulni, képeznie kell magát az embernek, különben a világ elrohan mellette. Én ebben hiszek, ez a módszerem, nekem így sikerült elérnem az eredményeimet. Több mint egy évtizednyi tanulást öltem bele abba, hogy edző legyek. Megszereztem az összes licenszet, de persze csak azután, hogy végigjártam a TF ranglétráját: előbb segédedzői, aztán középfokú edzői, majd végül szakedzői diplomát szereztem. Nem győzöm hangsúlyozni ennek a fontosságát. Nekem a TF olyan tudást, olyan alapot adott, ami semmivel sem helyettesíthető.

Persze ehhez nagyon is komolyan kellett venni a tanulást.

Nálam ez sohasem volt kérdés. Ha belekezdek valamibe, azt csakis tökéletes odaadással, teljes koncentrációval tudom végezni. Mikor eldöntöttem, hogy edző leszek, számomra evidens volt, hogy mindent megtanulok, amit csak lehet, legyen szó játékelméletről, pszichológiáról, anatómiáról, vagy bármi másról. Négy vörösdiplomám van, mellette három nyelvvizsgával is rendelkezem, úgyhogy talán mondhatom, sikerült, amit elterveztem.

Hogy érzi, a fiatalok kíváncsiak az Önhöz hasonló, tapasztalt, világlátott szakemberek tanácsaira?

Ebből a szempontból csak jó tapasztalataim vannak. Gyakran hívnak előadásokat tartani, vagy csak szimplán beszélgetni, de vizsgáztatok is – ezek pedig a legjobb alkalmak arra, hogy az ember átadjon valamit a saját szemléletéből, a saját világlátásából. Apropó világlátás: hiszem és vallom, hogy rengeteget köszönhetek annak, hogy dolgoztam külföldön, hogy csapataimmal, a válogatottaimmal eljutottam külföldre. Szereztem ismerősöket, barátokat, szakmai beszélgetéseket, vitákat folytathattam, ami jelentősen szélesítette az ismereteimet. Jó pap holtig tanul.

Ki volt Önre a legnagyobb hatással a külföldi ismerősök, barátok közül?

Bár barátomnak és igazán ismerősömnek sem mondhattam, de egyértelmű, hogy Valerij Lobanovszkijt kell megemlítenem. Ő is akkor dolgozott Kuvaitban, amikor én, így kerültem kapcsolatba vele. Hogy miben hatott rám? Mindenben. Elég csak annyit mondanom, hogy szinte minden edzésén ott ültem a lelátón, figyeltem, tanultam, és tátottam a szám. Amit ő nem tudott a fociról, azt nem is volt érdemes. Nem volt már fiatal, de a legkorszerűbb, a legmodernebb módszereket alkalmazta, egészen elképesztő fizikai erőnlétet adott a játékosainak, akik rajongva tisztelték őt. Ahogyan én is.

Mágnestáblával a kézben - Fotó: borsonline

Arrigo Sacchi mondta egykoron, hogy a „Futballban minden a mágnestábláról szól, a többi csak mellébeszélés, félrevezetés”. Nem véletlenül ez a mondat rovatunk mottója, de vajon Ön, mint gyakoroló edző, hogyan vélekedik erről?

Fontos, persze, hogy az, meg hát mégis a Sacchi mondta, ő azért tud egy-két dolgot a témában (nevet). Azt viszont nem mondanám, hogy a többi mellébeszélés, főleg nem itt Magyarországon. Rengeteget beszélek én is a mágnestábla mellett, egyénekre lebontva adom meg a feladatokat egy-egy mérkőzés előtt, de felkészülési időszakban legalább ilyen hangsúlyt fektetek a fizikalitásra is. Nem elég, ha egy játékos tökéletesen képzett taktikailag és technikailag, bírnia kell az iramot is, hiszen minél nagyobb az oxigén-adósság, annál gyakrabban hoz rossz döntéseket, annál több hiba csúszik a technikai kivitelezésbe, annál többször tér el a megadott feladattól. Közhely egyébként, de a magyar játékosnak emellett a lelkét is ápolni kell. Nálunk ezek nem olyan egyértelmű dolgok, mint Nyugaton, vagy másutt a világban. El kell fogadni, hogy ez egy speciális, kevésbé profi közeg - és profi alatt elsősorban a gondolkodást értem. Változtatni kellene rajta, persze, de amíg ez a helyzet, addig el kell fogadni, és meg kell próbálni alkalmazkodni hozzá. A fontos az, hogy a játékos érezze azt, hogy fejlődik, hogy tanul ez ember keze alatt. Mind taktikailag, mind pszichésen, mind mentálisan. Ez pedagógia, és nekem, mint tanárembernek, érthetően fontos.

Van olyan játékos, akinél ez a bizonyos tanító-nevelő célzat nagyon hamar és nagyon jó hatásfokkal célba ért?

Remélem nagyon sok (nevet)… De, ha egy közeli és konkrét példát kellene mondanom, akkor Korhut Misit említeném. Amikor hozzánk érkezett Kaposvárra, még csak egy ifjúsági játékos volt, tele kérdőjelekkel, tele rutintalansággal. Egy évet játszott nálunk, rengeteget fejlődött, érettebb, tapasztaltabb lett (hiszem, hogy az alkalmazott módszereknek köszönhetően is), majd visszament Debrecenbe, és a veretlen bajnokcsapat alapembere lett. Sokan a válogatottba is követelik már.

Ferenczi Attila szerint a magyar futball elvesztette stílusát, és ezért beteg. Ön hogyan látja ezt? Egyáltalán, Sisa Tibor stílusedzőnek tartja magát?

Egy biztos, annak, aki a magyar futball tradícióira hivatkozik, és azt mondja, hogy az évtizedekkel ezelőtti alapokhoz kell visszatérnünk, igaza van. Hogy ez a stílusban gyökerezett, az is egyértelmű véleményem szerint, éppen ezért az idős, tapasztalt edzőket bűn elfelejteni, és elhanyagolni. Megint csak a tanulásra tudok visszatérni: ki kell használni, hogy itt vannak közöttünk, hogy megoszthatják tapasztalataikat, világlátásukat. Ezt nekünk, gyakorló, fiatal edzőknek fel kell használnunk, és egybe kell gyúrnunk a globalizálódó világ modern trendjeivel, azokkal, amikben az iskola, az edzőképző, a TF nyújthat kapaszkodót. Ki kell alakítanunk egy saját stílust, és egy saját képet a csapatunkról, ez az első lépés. Kuvaiti tapasztalataim ebből a szempontból is rengeteget segítettek, hiszen a már említett zseniális Lobanovszkij mellett arab, portugál és brazil edzők is voltak szép számmal a ligában, akik mind-mind más stílust, más játékot hoztak magukkal az országba. A bajnokság gyakorlatilag stílusok csatája volt, az ember óhatatlanul is nagyon sok tudásra, tapasztalatra tett szert. Talán ezért is mondhatom ki – hangozzék bár szerénytelenül – , hogy igenis van Sisa-stílus.

Mi jellemzi ezt a bizonyos Sisa-stílust?

Felkészültség, fegyelmezettség, alázat, koncentráció – én legalábbis ezekre helyezem a legnagyobb hangsúlyt, remélem azért látszik valami ebből a pályán is (mosolyog). Nagyon fontos, hogy van egy saját felmérési rendszerem, ami alapján mind fizikailag, mind mentálisan el tudom helyezni magamban a játékosokat. Sok olyan csapatnál dolgoztam, ahol nagyon gyorsan cserélődött a keret, számomra teljesen ismeretlen futballisták jöttek, akiket gyorsan be kellett építenem a csapatba. Ehhez elengedhetetlen, hogy egy felmérési rendszer segítségével megismerjem őket, és tudjam, mire számíthatok tőlük. Ez az alapja mindennek. Alapelvem, hogy a csapat bármelyik tagja is csak ugyanazt engedheti meg magának, amit én. Nincs kettős mérce, viszont az sem működik, hogy a játékosok lazsáljanak, lezserül álljanak a dolgokhoz, miközben én, és a segítőim keményen és alázatosan dolgozunk. Egyszerűek a szabályok, és könnyű is megjegyezni őket, hiszen mindenkire ugyanaz vonatkozik. Ami a szakmai részt illeti, nagyon fontos a futás. Szokták mondani a Sisa-gárdákra, hogy futós csapatok, és mi tagadás, ez így is van. Nézhető, szerethető focit próbálunk meg játszani, sok futófigurával, ritmusváltásokkal. Gyorsan szeretnénk átmenni védekezésből támadásba, kevés labdaérintéssel, direkten a kaput támadva. A tudatosságra törekszünk, kell nekünk a labda, hiszen a támadófocit preferáljuk, nem a kétségbeesett bekkelést.

Ben Johnsonnal nevetgélve - a nyelvtudás nem akadály...
 

Az NB I-et rengeteg kritika érte az utóbbi évtizedekben, részben jogosan, részben jogtalanul. Olybá tűnik, nincsenek karakteres csapatok az élvonalban, kicsit olyan, mintha mindenki sablonfocit játszana. Hol vannak már a régi szép idők, amikor mindenki tudta milyen focira számíthat a Honvédtól, milyenre a Dózsától, és milyenre a Fraditól… Ön szerint mi az oka, hogy eltűntek a különböző stílusok?

A világ globalizálódik, ma már szinte minden meccset meg lehet nézni a televízióban, az interneten, mindenről értesülünk, mindent látunk. Kinyílt a futball, nincsenek titkok, nem szigetelődnek el olyan élesen egymástól a játékrendszerek, a játékstílusok. Nyilván ezek hatása a magyar bajnokságban is érzékelhető, mindenki a nagy nyugati csapatok stílusát, játékkoncepcióját próbálja felvenni, a formációk is javarészt onnan érkeznek hozzánk. Ezzel nincs is semmi baj, hiszen a világ így halad, ez a trend, viszont létfontosságú, hogy a világban látottakat speciális módon a saját képünkre formáljuk. Nem szabad mindent változatlanul átvenni. A hetvenes években erre fáztunk rá, jött a szovjet stílus, a fizikalitás, a Kutas-féle felmérési rendszerek, a futballunk tradíciója pedig szépen lassan kihalt. Saját utat kell találnunk, és én úgy látom, ehhez meg is vannak a megfelelő emberek, nem véletlen, hogy a válogatott egyre jobb, a bajnokságban is van két-három nagyon erős csapat, a többiek között pedig kiegyenlített, hatalmas csata folyik.

Mennyire vevők a játékosok az edzői módszerekre? Nyitottak a tanulás felé? Akarnak fejlődni, tanulni? Rengetegszer éri az a vád a magyar labdarúgókat, hogy lusták, és nincs is meg bennük az akarat a továbblépésre.

Szerintem ez azért messze nem így van. Az én legtöbb játékosom igyekvő, feladatkövető, elfogadja, sőt igényli a tanácsaimat, a meglátásaimat. Vannak persze kivételek, de a többség nem link és nem öntörvényű. Itt is ugyanazt tudom csak elmondani egyébként mind az edzők esetében: a tanulásnál nincs fontosabb. Játékosnak ugyan lehet születni, de ha valaki nem képzi magát, nem akar fejlődni, akkor legyen akármilyen tehetséges, nem fogja sokra vinni. Sajnos sok az ilyen példa a magyar futballban.

Végezetül egy kis kitekintés az Eb-re. Mit vár, és mire figyel a szakedző egy ilyen nagy tornán?

Ezek a viadalok számomra tulajdonképpen világkiállításnak számítanak. Új taktikai elemeket, új koncepciókat, új formációkat ismerhetünk meg, és mivel a meccsek minden rezdülését lehet már követni, szinte semmi sem marad rejtve az avatott szemek elől. Nálam a meccsnézés egyébként is egy furcsa beidegződés, gyakorlatilag képtelen vagyok, csak úgy megnézni egy találkozót. Mindig ott van mellettem a legendás zöld füzetem (Szlovákiában csak umnyij knyigának, vagyis okos könyvnek hívták a játékosaim), amibe azonnal jegyzetelek, rajzolok, ha látok valami újat, valami érdekeset. Ez persze fárasztó és nagy koncentrációt igényel, de nagyon élvezetes, szeretem csinálni. Kaposvárról a minap például tizenkét dossziét hoztam haza – ez két év termése. Minden egyes feljegyzésemet lefűzöm, megtartom, az edzésterveimet éppúgy, mint a meccselemzéseimet, vagy a más mérkőzéseken ellesett fogásokat. Így tudok tervezni, tudom kontrollálni magam és bármit vissza tudok keresni, akár évekre visszamenőleg is.

EURO 2012 Tippliga
8500 dollár összdíjazás!
Részletekért kattints ide!
A főnyeremény, egy 6000 dollár összértékű Manchester United VIP-csomag a következőket tartalmazza: utazás két főre repülőgéppel, szállás két éjszakára egy ötcsillagos szállodában két fő részérere, két darab belépőjegy a Manchester United egyik őszi bajnoki mérkőzésére az Old Trafford VIP-páholyában teljes ellátással. A főnyeremény mellett további értékes pénzdíjak találnak gazdára összesen 2500 dollár értékben. Az első 100 helyezett díjazásban részesül!

 

megosztom