Furcsa egy szerzet az angol válogatott, az már egyszer biztos. Egyrészről ugye nekik köszönhetünk mindent, ami futball, másrészt viszont az egy szem világbajnoki címüktől (1966, természetesen hazai pályán) eltekintve tulajdonképpen mindig is a nyalóka rosszabbik végén álltak: hébe-hóba ugyan bejutottak egy nagy torna legjobb négy csapata közé, de összességében kevés méretesebb lúzere akadt náluk a focitörténelemnek. Az átlagember nagyjából annyit tud róluk, hogy 4-4-2, meg kick&rush, pedig ennél azért jóval bonyolultabb lelki világgal rendelkeznek, az ötvenes-hatvanas évek fordulóján például szinte párját ritkító taktikai forradalom zajlott a házuk táján. A közelgő Európa-bajnokság jegyében most ennek, illetve a sikerkovács Alf Ramsey életútjának jártunk utána, de ha már belemerültünk, önző okokból a hathármat sem hagytuk ki.

Az egész ugyanis azzal kezdődött, hogy az Aranycsapat elutazott Londonba, bemelegített, kifutott a Wembley szent gyepére, majd kiosztotta a focitörténelem addigi legnagyobb sallerét – igen, egyenesen a tanítóknak. A hathárom után a világ szinte azonnal megváltozott, az angolok viszont szokásukhoz híven ebbe nem törődtek bele egykönnyen, kellett nekik a visszavágó is, vesztükre. A 7-1 tulajdonképpen lezárt egy korszakot, az angol futball vitathatatlan felsőbbrendűségének időszakát – a szigetország addig fényes elszigeteltségbe burkolózó futball-társadalmának végleg be kellett látnia, hogy elszaladt mellette a világ.

Az angolok alapos emberek, szeretik összefüggéseiben látni, hogy mi és miért történik, nem véletlen tehát, hogy a totális katasztrófának számító kettős vereség utáni években könyvek és cikkek tucatjai jelentek meg a futball jövőjéről polemizálva. Az általános vélekedés az volt, hogy meg kell próbálni utolérni a Dunamenti iskolát, adoptálni bizonyos stílus-jellemzőket, ám úgy, hogy közben az angol hagyományok se vesszenek el teljesen. Tiszta sor, bár némiképp nehezítette a helyzetet, hogy a hagyományos szigetországi „baszdelőre” futball olyan messze volt a sokmozgásos, helycserés magyar iskolától, mint Makó Jeruzsálemtől.

A forradalminak szánt megújhodás tehát nem ment, nem is mehetett egyik napról a másikra, igaz, voltak olyan együttesek, amelyek viszonylag hamar felismerték, hogy az Aranycsapat játékának mely elemeit lehet gyorsan, és viszonylag könnyedén átörökíteni a zátonyon túl. A Manchester City például már az 1953/54-es szezon második felében próbálgatta a visszavont centerjátékot (a’la Hidegkuti), ám az igazi áttörés csak egy évre rá jött el, amikor Johnny Williamsont a zseniális Don Revie váltotta a klasszikus kilences trikójában.

Az addig jobbára csak szimpatikus kiscsapatnak számító City a kezdeti nehézségek (5-0-s vereség Prestonban a bajnokság nyitófordulójában) után masszívan belelendült, és annak ellenére is a hetedik helyen végzett a bajnokságban, hogy a téli pálya-állapotok finoman szólva sem kedveztek sokpasszos, magyaros játékstílusuknak. Ennél is nagyobb truváj volt viszont, hogy történetük során először bejutottak az FA-kupa fináléjába, Don Revie-t pedig, mit ad Isten, a visszavont center pozíciójából választották meg az Év Játékosának.

A mágikus City története azonban itt véget is ért, Revie a kupadöntő után egy előre nem egyeztetett családi nyaralás miatt ugyanis összerúgta a port a manchesteri vezetőkkel, és a következő évadot már a Sunderland színeiben kezdte meg. Az észak-keleti klubnál azonban magasról tojtak a Dunamenti iskolára, csak klasszikus W-M-szisztémában tudtak gondolkodni, és ezen az sem változtatott, hogy akkor szokatlan módon, idény közben váltottak edzőt. A pénzügyi balhéba is keveredő Sunderland a szezon végén kiesett, mint a tejfog, Revie-t pedig gyakorlatilag végleg leírták.

„Csak egyféleképpen tud játszani, az pedig teljesen idegen a mi stílusunktól. Lehet, hogy ez Manchesterben elég volt, de mire hozzánk érkezett, már mindenki kiismerte. Don jó játékos, de képtelen változni, így pedig nem lehet futballozni”  – mondta a sunderlandi csapattárs, Charlie Fleming, miközben meg sem fordult a fejében, hogy esetleg a többi angol játékosnak kellett volna magára szednie valamit a modern idők futballjából.

Az idő viszont öles léptekkel haladt, a 3-6 és az 1-7 lidérces emléke egyre halványabb színben tűnt már csak fel, főleg, mivel a brit csapatok az időközben elinduló európai kupákban viszonylag sikeresen szerepeltek. Csakhogy ezekben a sikerekben nyoma sem volt az innovációnak és a fejlődésnek, az angolok ugyanúgy fociztak, mint tíz, vagy húsz évvel korábban: sok csapatnál visszatért a réges-rég lejárt lemeznek számító 2-3-5, de még a WM-mel operáló, Sir Matt Busby vezette Manchester United is elsősorban a hosszú indításokra esküdött. Igaz, a többiekkel ellentétben ők legalább már nem valami alantas dologként tekintettek a labdabirtoklásra, és időnként éltek is a rövid, biztonsági passzok lehetőségével; az uralkodó szemlélet azonban mégiscsak az maradt, hogy a több átadás nagyobb hibalehetőséget rejt magában, ezért aztán amilyen gyorsan csak lehet, át kell juttatni a bogyót az ellenfél térfelére.

Ilyen szempontból valóságos államnak számított az államban a Tottenham Hotspur, ahol már a vízválasztó 1953-as esztendő előtt is elültette magját a magyaros gondolkodás. Sőt, a Spurs már a húszas-harmincas években is meglehetősen speciális szellemi műhelynek számított a maga rövidpasszos játékstílusával – elsősorban a skót kapcsolatoknak, és Peter McWilliam áldásos tevékenységének köszönhetően. Ennek a csapatnak volt a centerhalf-ja egy bizonyos Arthur Rowe, aki maga is inkább a rövid passzokra, a földön tartott labdára esküdött, és ez az elgondolás csak erősebbé vált benne, amikor a ’40-es években Magyarországra is eljutott. Mire 1949-ben kinevezték az akkor épp a másodosztályban porosodó Spurs edzőjévé, már teljesen bizonyos volt abban, hogy a jövő útja a magyaros stílus, a rövid passz, és a sokmozgásos, helycserés támadójáték. Nem véletlenül hangoztatta úton-útfélen alapvető tételét: „csináld egyszerűen, csináld gyorsan” A kocka el volt vetve.

Londonba érkezvén első dolga volt, hogy leigazolja a Southampton akkor még kevesek által ismert jobbhátvédjét, Alf Ramsey-t. Azt a Ramsey-t, aki később válogatott lett, játszott az Évszázad Mérkőzésén (sőt, ő alakította ki a végeredményt, büntetőből), és az egyik első prototípusa volt a felfutó bekkeknek. Rowe tudta, látta, hogy ebből meccseket eldöntő fegyver lehet, de tisztában volt azzal is, hogy a Ramsey-ben rejlő lehetőségek kiaknázásához le kell szoktatnia őt a hosszú, céltalanul előrebikázott labdákról. A Spurs játéka rövidesen etalonná vált Angliában, a sarokkő pedig nem volt más, mint a labdát röviden megjátszó Alf Ramsey, aki ráadásul a jobbösszekötő visszalépése után az ellenfél térfelére sem volt rest átinalni, sőt, teljes zűrzavart okozva a szemközt állók soraiban, a kaput is szemrebbenés nélkül vette célba.

„Sosem gondoltam, hogy van egy határ, amin túl egy védő már nem merészkedhet” – magyarázta Rowe. „Ha ott a lehetőség, és a hely, igenis ki kell használnia. Nem is értem, miért gondolják egyesek, hogy a védő nem próbálhat gólt szerezni”

A Tottenham az 1950/51-es évadban már az első osztályban szerepelt, méghozzá nem is akárhogyan: újoncként nyomban bajnok lett, közte olyan győzelmekkel, mint a Newcastle 7-0-s kiütése. A tekintélyes The Telegraph terjedelmes cikkben mutatta be Rowe új rendszerét, amely „egyszerű, gyors és kíméletlen” módot kínál a győzelemre.

Valójában arról volt szó, hogy Rowe az angol futball legalapvetőbb tartozékát, a levegőben szálló, hosszú indítást iktatta ki a játékból. A Spurs sem foglalkozott különösebben a labdabirtoklással, viszont amondó volt, hogy a labdát mindenképp a földön kell tartani: a levegőben hosszú ideig szálló játékszerre ugyanis a védők fel tudnak készülni, viszont, ha nem csak a labda, hanem a játékosok is mozognak egyszerre, ráadásul a földön, már jóval bajosabb a megfelelő helyezkedés.

„A Tottenham játékára nincsen ellenszer. Elképesztő sebességgel játszanak, mindenki a lábához közel viszi a labdát, és pontosan passzol, így aztán hiába lehet előre tudni, hogy minden támadás a jobb oldalon, Ramsey-től indul, a védelemnek esélye sincs. Egyszerűség, gyorsaság, pontosság – nincs ma korszerűbb futball ennél Angliában” – harsogták az újságok.

Annak ellenére, hogy a Spurs tíz esztendőn keresztül a csúcson, vagy a csúcs közelében tudott maradni (1961-ben például dupláztak) a játékstílusuk sohasem terjedt el igazán a zátonyon – ahhoz túl messze feküdt az angol hagyományoktól. Történetünk szempontjából így sokkal inkább az a lényeges, hogy ez a csapat, ez a stílus mennyiben formálta a később az angol futball legnagyobb sikerét elérő Alf Ramsey gondolkodását.

Első menedzseri megbízatását a harmadosztályban pironkodó Ipswich-nél kapta, és mint igazi angol realista, gyorsan belátta, hogy itt aztán nem sok értelme lenne erőltetni a Spursnél számára is oly sok sikert hozó push&run stílust. Ahogy az a legnagyobbak esetében már csak lenni szokott, ő is vereséggel mutatkozott be a kispadon, első nekifutásra a jó nevű Torquay United gyalulta le 2-0-ra csapatát, a játék képéről pedig sokat elmond, hogy még az angol riporterek is csak hüledeztek a sok beadáson és szögleten.

Az eredmények persze később elkezdtek csordogálni, de ennél jóval lényegesebb, hogy Ramsey az Ipswichnél próbálta ki először azt a jelentős újítást, amely jó tíz éves fejlődési folyamat után végeredményben az angol válogatott világbajnoki győzelméhez és a 4-4-2 kialakulásához vezetett.

Jimmy Leadbitter nevét aligha ismeri bárki, ami persze nem csoda, egy jelentéktelen csapat jelentéktelen balösszekötője volt az ötvenes évek közepén-végén. Az Ipswich-hez még akkor igazolt, amikor Ramsey elődje, egy bizonyos Scott Duncan tartotta kezében a marsallbotot, így, ha valaki a háta közepére sem kívánta az új edző érkezését, az éppen ő volt. Decemberig írd és mondd egyetlen meccsen kapott csak szerepet, ám akkor, mintegy varázsütésre, Ramsey bejelentette, mostantól ő a balszélső.

Leadbitter intelligens, technikás játékosnak számított, de ahhoz, hogy a korabeli elveknek megfelelő szélsőjátékot
játsszon, egyszerűen nem volt meg a sebessége. Ezt persze Ramsey is tudta, így esze ágában sem volt klasszikus szélsőként erőltetni – inkább hátrébb húzta kicsit a pályán, a védőit pedig arra kérte, hogy minden labdával Leadbittert keressék először.

„Tudtam, hogy az ellenfél jobbhátvédje megzavarodik majd, és nem tudja, hogy mit csináljon. A pálya közepén mégsem álldogálhat teljesen egyedül, így aztán Jimmy után fog menni, bármi történjen is. Mögötte viszont már ott lesz a folyosó, amibe egy olyan játékos, mint Leadbitter, hihetetlen magabiztossággal rugdalja be a labdákat” – mesélte később a mester.

Az Ipswich 1961-ben jutott fel az első osztályba, majd Rowe Tottenhamjéhez hasonlóan már az első szezonjában bajnok lett – köszönhetően a Leadbitter hátrébb húzásával inkább már 4-3-3-ra hasonlító speciális 4-2-4-nek.

A világot eközben éppen a brazilok állították tótágasra, az 1958-ban, Svédországban taroló 4-2-4 szinte azon nyomban elterjedt, és a latinos futballkultúrákban ez nem is szúrta senki szemét. Angliába viszont nem lehetett csak úgy, en bloc importálni egy alapvetően az egyéni képességeken és az improvizáción nyugvó játékrendszert, így aztán Ramsey kénytelen volt megoldásokat keresni a tökéletlenségek feloldására.

Amikor egy balul sikerült félszezon után 1963-ban Ipswichből a válogatott élére került, már pontosan tudta, mit kell tennie. Abból indult ki, hogy a braziloknál sem volt kőbe vésve a 4-2-4, hiszen Zagallo rengetegszer lépett vissza a középpályára, hogy nagyobb stabilitást adjon a csapatnak, az egyénileg jóval kevésbé képzett angol játékosoknak meg aztán pláne a halált jelentené, ha a csapatrészek túlontúl elszakadnának egymástól - így pedig végülis elkerülhetetlen a kompromisszum.

Mivel Leadbitter visszavonása az Ipswich-nél egyszer már nyerő húzásnak bizonyult, Ramsey a válogatottnál is hasonlóban gondolkodott. Lemondott az egyik klasszikus szélsőjéről, hogy területet nyerjen a középpályán, és megpróbálja kimozdítani biztos pozíciójából az ellenfél szélsőhátvédjét. Az így kapott asszmietrikus 4-2-4 már alkalmas volt arra, hogy erősebb ellenfelekkel is felvegye a versenyt, hiszen egyszerre volt kellően stabil a csapatjáték és megfelelően szilárd a szerkezet ahhoz, hogy a védekezés és a támadás egyensúlya ne boruljon fel.

Az 1966-os, hazai világbajnokságra készülve Ramsey számára egyértelművé vált, a siker felé csak egyetlen út, a 4-3-3 és a 4-2-4 keresztezése vezet. A felkészülési meccseken ellentmondást nem tűrően variálta a két formációt, hol elvett, hol hozzáadott egy klasszikus szélsőt, attól függően, hogy mennyire számított nehéz diónak az aktuális ellenfél. Mire a VB elkezdődött, a nagy mű készen állt, és csak a premierre várt.

Mivel Ramsey nem szívesen játszotta volna ki ütőkártyáit rögtön az elején, a csoportkör a megtévesztés jegyében telt: Uruguay ellen vegytiszta 4-3-3 és bűnrossz 0-0, Mexikó ellen újfent két szélső és sima, de nem túl meggyőző 2-0-ás siker szegélyezte az angol csapat útját. A fordulat az argentinok elleni negyeddöntőben jött el, Ramsey ekkor szavazott először bizalmat a már a VB előtt megálmodott 4-1-3-2-jének.

A dolog lényege abban állt, hogy a mester fogta, és a fedezetsor két szélére tolta vissza támadó szélsőit. Akik persze innentől fogva már nem is szélsők, sokkal inkább side midfielder-ek voltak, és természetesen a szerepkörük is jelentősen átalakult: a vonal melletti, fel-alá cirkálás helyett sokkal közelebb helyezkedtek egymáshoz, megalkotva a történelem első támadó középpályás-trióját.

A „wingerless”-nek, vagyis szélsőtlennek keresztelt új rendszer azonban csak Stiles, a korabeli védekező fedezet prototípusának bevetésével lett teljes: a United középpályása ütközött, szerelt, szántott és vetett a nagy hármas (Peters, Charlton, Ball) mögött, nem ritkán pedig szinte ötödik hátvédként vette ki a részét az ellenfél támadásainak megállításából. Ramsey tulajdonképpen olyan formációt hozott létre, amely egyszerre oldotta meg, hogy a védők mindig látszámfölényben legyenek, és a labda megszerzése után akadjon egy szabadon megjátszható ember is. A szisztémára a koronát Charlton játékintelligenciája és Hurst centerjátéka tette fel, az angolok tehát amellett, hogy végre pokolian jól kidolgozott taktikával léptek színpadra, minden csapatrészükben magukénak tudhattak egy korszakos zsenit – ez pedig együtt sok volt a világnak, és sok volt Argentínának is a negyeddöntőben.

Az elődöntőben Portugália ellen Charlton duplája ért 2-1-es győzelmet, de az igazi hős az Eusébiót leradírozó Stiles lett, akit hiába akart eltiltani a FIFA egy, még Franciaország ellen, a harmadik csoportkörben elkövetett horrorfilmekbe illő becsúszás után, Ramsey kiállt mellette, sőt, lemondással fenyegetőzött.

„Ha Nobby-t nem engedik játszani, azonnal itt hagyok csapot-papot, Anglia pedig soha nem nyer vb-t”- dörmögte fennhéjázóan, de hát ki mondja így utólag, hogy ne lett volt igaza.

A nyugatnémetek elleni döntő aztán újfent igazolta a rendszer létjogosultságát, az angolok Charlton, Stiles és Ball vezetésével megszállták a középpályát, a csatárkettőshöz leggyakrabban csatlakozó Peters pedig megszerezte a vezetést. A hosszabbításban aztán újfent a középpályás támadóhármas döntött, Hunt fáradhatatlan robotolása után egy zseniális keresztlabdát is megeresztett, Hurst pedig köszönte szépen és bevágta (legalábbis Dienst játékvezető szerint) – Anglia tizenhárom évvel a hathárom sajgó pofonját követően világbajnok lett, ráadásul új útra vezette a világ labdarúgását is.

Az, hogy később Charlie Reep és a Winning Formula megjelenése miképp alakította a 4-4-2 fejlődését, és terelte vakvágányra az angol futballt, már egy másik történet…

(Az íráshoz felhasználtuk Jonathan Wilson: Inverting the Pyramid című könyvét)