Majdnem minden úgy történt, ahogyan vártuk. A 30. forduló hű tükörképe volt a magyar élvonalbeli labdarúgó-bajnokság 2011-2012-es szezonjának, ami ebben a sorozatban véleményként, kérdésként, megjegyzésként hétről-hétre felvetődött, azt az utolsó kör eseményei szinte tökéletesen igazolták. Egy méretes közhellyel élve úgy is fogalmazhatnék, véletlenek márpedig nincsenek.

A Debrecen aranyérme már hetekkel ezelőtt borítékolható volt, a Videoton, majd a Győr legyőzése után a bajnoki bélyeget is ráragaszthattuk a Loki bizonyítványára, a kérdés már csak arra irányult, hogy sikerül-e megismételni a Vasas 1966-os bravúrját, amikor az angyalföldiek veretlenül végeztek az élen. Sikerült. A DVSC bajnokként, a jól előkészített városi fieszta tudatában képes volt még egyszer, utoljára a győzelemre koncentrálni, pedig az a Haladás volt az ellenfél, amelyiktől legutóbb, egy évvel ezelőtt, még a tavalyi szezon zárómeccsén hazai pályán kikapott. A debreceniek közben arra is figyeltek, hogy Adamo Coulibalyból gólkirályt csináljanak, jól láthatóan a francia csatárra játszottak szinte minden használható labdát a támadóharmadban, a tizenegyesnél pedig fel sem merült, hogy azt másvalaki végezze el. Visszatérve a 46 évvel ezelőtti Vasasra, nem lenne illdomos összehasonlítani az akkori és a jelenlegi bajnokcsapatot, mint ahogy a hatvanas évek magyar futballját sem a mostanival, az viszont tény, hogy a Loki szinte minden mutatóban felülmúlta a fővárosi piros-kékeket. Egyetlen mérőszámban, a rúgott gólok átlagában maradt alul, ám úgy gondolom, ennyi hiba belefér - ha már a Mészöly-Farkas-Sárosi fémjelezte csapathoz hasonlítjuk a teljesítményt.

A Videoton és a Győr sem hagyott kétséget afelől, hogy az idei szezon dobogósai kiemelkedtek a mezőnyből, a harmadik és a negyedik helyezett közötti 17 pontos távolság egyértelműen arra utal, hogy az érmes triót utólérni, vagy legalább is megközelíteni nem elsősorban szándék, hanem pénzkérdés lesz az elkövetkezendő években.

A hétvégi forduló előtt a sportsajtó, így a hatharom.com is joggal boncolgatta azt a kérdést, hogy vajon megéri-e, akarják-e az érdekeltek a negyedik helyet, és az ETO kizárása miatt azzal járó Európa Liga-szereplést. A felvetés alapja az volt, hogy a Honvéd-Kecskemét-Paks-Diósgyőr kvartett gyenge formát mutatott a hajrában, egyik csapat sem volt képes kihasználni a vetélytársak botlásait, ez pedig még az amúgy sem túl acélos magyar bajnokságban is feltűnő. Úgy fest, a szövetség és a klubok hivatalos álláspontja és érvei hatottak, bár ha az ominózus négy mérkőzést tisztán szakmai alapon vizsgáljuk, szinte kivétel nélkül elmondható róluk, hogy a gólparádé nem elsősorban a támadójáték minőségének, hanem a gyenge védekezésnek volt köszönhető. Ez persze még mindig jobb, mintha kivárásra futballoztak volna az érdekeltek, így legalább a szurkolók is kaptak valamiféle kárpótlást az elmúlt hetek eredménytelenségéért. Tulajdonképpen törvényszerű volt, hogy végül a Honvéd ért célba,  mert bár a kispestiek tavasza a téli pénztermelő kiárusítás után haloványra sikeredett, az a csapat, amelyik ennek ellenére tizenöt fordulón át képes megtartani pozícióját, megérdemli az azzal járó elismerést.

A kiesők is hozták magukat a végén. Semmi meglepő nem volt abban, hogy a ZTE és a Vasas is vereséggel búcsúzott az élvonaltól, a két, létszámában és hitében erősen megfogyatkozott társaság próbálta ugyan kozmetikázni történelme legpocsékabb szezonját, ám ez ilyenkor általában csak a szép halálhoz elegendő, a temetést elodázni nem lehet. A feltámadást viszont érdemes lenne sürgetni, nagy kérdés, hogy lesz-e ehhez megfelelő hit, akarat és nem utolsó sorban pénz Zalaegerszegen és Angyalföldön.

Úgy gondolom, külön említést érdemel a Ferencváros és az Újpest. Bár néhányszor közel voltak hozzá, senki nem gondolta komolyan, hogy bármelyikük is kieshet - szerencséjükre volt náluk gyengébb -, a 30. fordulóban nyújtott teljesítményük azonban összhangban állt az egész éves produkciójukkal. Pedig bő egy hónappal ezelőtt a Fradival kapcsolatban még az ötödik hely felemlegetése sem tűnt túlzott merészségnek (öt pontnyira volt tőle), aztán következett egy olyan periódus (négy vereség, egy döntetlen), amit már a legkitartóbb szurkolók is nehezen tolerálnak. Détári Lajos időben ráérezhetett arra, hogy az általa generált lendület nem tart ki a végéig, és amolyan figyelem elterelésként megkeverte a csapatot, több olyan fiatal futballistának adott játéklehetőséget, aki eddig csak a keret közelében (vagy ott sem) volt. Így aztán lehetett védekezni azzal, hogy a jövő csapatát építi, lám a jelenlegiek közül sokan nem érik el a kívánt szintet, erősíteni kell. Hogy megérte-e ezért feláldozni a végjátékot, és megspékelni az amúgy is siralmas időszakot egy negatív csúccsal (a Fradi soha nem szedett össze 14 vereséget egy bajnoki szezonban), arra a következő bajnokság adhat választ. Az a sorozat, amelyben már minden bizonnyal nem lesz ott a zöld-fehérek három, korábbi meghatározó játékosa, Balog Zoltán, Rósa Dénes és Lisztes Krisztián. Pakson még ott voltak - a lelátón. S mivel a hírek szerint nem kínál nekik szerződést a klub, civilben kellett búcsúzniuk. Nem állítom, hogy velük, vagy az ő segítségükkel Pakson nyert, vagy pontot szerzett volna a csapat, ám egy olyan triót, amelynek tagjai összesen 20 évet és több, mint 400 NB I-es mérkőzést játszottak a Fradiban az élvonalban, 70 gólt szereztek és 65-ször a válogatott mezt is viselték, látványosabban is elbúcsúztathatták volna. Nyilván rendeznek majd a tiszteletükre valamiféle gálameccset, de hát az nem az igazi, ha több nem is, néhány perc azért járt volna nekik tétmérkőzésen is.

Újpesten nem volt kitől megválni, bár a nyáron minden bizonnyal ennek is eljön az ideje. A lilák annyit azért elértek a Szpisljak-Lelievre váltással, hogy hét találkozón (öt döntetlennel) veretlenek maradtak, de ez csak arra volt elég, hogy ne fenyegesse őket közvetlenül a kiesés. A Videoton elleni zárómeccs aztán egyértelmű választ adott arra, miért végzett végül a 13. helyen a csapat. Nem elsősorban a vereség fájhat a szurkolóknak, a nyolcmeccses győztes szériában lévő fehérváriaktól ki lehet kapni, úgy azonban elég ciki, hogy kilencvenegynéhány perc és egy félidőnyi emberelőny sem elegendő - nem a helyzethez - a kapuralövéshez.

Ami a kispadokat illeti, a 30. fordulóban néhány edzőt már csak a kötelességtudat és a szerződése tartotta a helyén. Az már korábban tudható volt, hogy Újpesten, Diósgyőrben és Pécsett átmeneti megoldást választottak, házon belül oldották meg a cserét. A kaposváriakat érzékenyen érintette Sisa Tibor egy héttel ezelőtti bejelentése, miszerint ő megtette a kötelességét, bent tartotta a csapatot, köszöni a lehetőséget, de odébb áll. Supka Attila távozási szándéka is egyre inkább valószínűsíthető Kispesten, az ő esetében azonban a kommunikáció nem egyértelmű. Ha ugyanis a jelenleginél nagyobb kihívásra, szakmailag komolyabb célokra vágyik, az ugye a dobogót jelenti. Következésképpen olyan csapatot kell keresnünk a mezőnyben, amelyik a következő bajnokságban méltó ellenfele lehet a Debrecen-Videoton-Győr hármasnak, sőt képes közéjük beékelődni. S mivel a napokban több hírforrás is pedzegette, hogy Supka és a PMFC kokettál egymással, az üzenet egyértelmű: reszkess NB I, jön a Pécs! Szó se róla, lesz honnan nekifutni.