Monacói Nagydíj

A feszültség Mekkája - futamértékelő

  • Kele János
megosztom

Monacóban nincs unalmas futam, Damoklész kardjának rémképe lengi be a Riviérát. Futamértékelő egy kis Pirelli-kritikával vegyítve.

Webber tekintete árulkodó - ő sem látja hova vezet ez az egész... Fotó: AFP

Én még nem láttam unalmas Monacói Nagydíjat.

Ha más nem, akkor a környezet, a táj feldobott, tátottam a szám a pazar jachtokat, a lélegzetelállító Riviérát bámulva, vagy épp csak vártam a csodára, arra, hogy valaki megpöckölje kicsit a korlát oldalát az uszodánál lévő sikán után. Nem nagy felhajtás, biztonsági autó, vonatozás, mindenki egyszerre a boxban, de mégis, itt Monte-Carlóban ez jelent mindent.

A feszültség.

Mert hiába a szomorú tény, miszerint az utóbbi nyolc évből hétszer is a pole pozícióból induló versenyző nyerte meg a versenyt (vagyis tulajdonképpen a futamon semmi érdemleges nem történt), Monacóban unalmas futamot rendezni képtelenség. Damoklész kardja ugyanis végig ott lebeg a versenyzők, a csapatok felett, úristen, mi van, ha csak egyszer elnézem az alagút végén a féktávot, mi van, ha csak egyszer jobban ráesek a kelleténél az előttem fordulóra a Loews-ben, mi van, ha valamelyik örök optimista beteszi magát mellém a St. Devote-ban? Elég egy hiba, és fuccs, vége mindennek. Az első helyről, vagy épp az utolsóról, tökmindegy.

A néző viszont már csak olyan, hogy egy kis feszültségért, az izgalom, vagy a káosz előszelének érzetéért mindenre képes. Elhiszi, mert el akarja hinni, hogy öt perc múlva aztán tényleg jön az eső, elhiszi, hogy Vettel talán az idők végezetéig kint marad a szuperlágy gumikkal, elhiszi, hogy a mostanság egy elefánt kecsességével törő-zúzó Schumacher a hatodik helyről majd az élen találja magát.

Ezért lehet az, hogy bár a Monacói Nagydíjon általában semmi sem történik, mégis mindig van miről beszélni hétfőn.

Az esély ugyanis megvolt. Történhetett volna bármi, csak épp egy kis szerencse, a csillagok együttállása kellett volna hozzá. És ugyan ki mondja meg, hogy miképp alakul a verseny, ha Grosjean nem koccolja le Schumachert már a tízedik méteren?

Monaco a lehetőségek hazája, és nem csupán azért, mert minden újgazdag oroszra három jacht jut a kikötőben, hanem mert innen hazatérve mindenki azt mond, amit akar – úgyis igaza van. Schumacher nyugodtan korholhatja megint a balszerencséjét, elhisszük neki, mert hát tényleg nem tudni, hogy mire lett volna képes a pole-ból, vagy, ha Grosjean nem amortizálja le ismét.

Lehet, hogy nyert volna, lehet, hogy magától falnak megy a negyedik körben. Ugyan, ki mondja meg?

Persze vannak olyanok is, akik engesztelhetetlenül gyűlölik a hercegséget, mondván itt minden megjátszott, mű, hamis, még az izgalom és a feszültség is. Mantrázzuk, hogy itt aztán tényleg bármikor bárkiben benne van a hiba, de az igazság az, hogy egy kezünkön meg tudjuk számolni azokat, akik az elmúlt négy-öt évben telibe trafálták a falat. Mesterségesen tartjuk fent magunkban a feszültséget, egyszerűen azért, mert másképp már a tizenkettedik körben bevágnánk a szunyát, azt meg azért mégsem illik.

Viszont itt legalább minden egyértelmű. Ami történt, meg tudjuk magyarázni: Webber például azért nyert, mert a szombati időmérőn összerakott egy közel tökéletes kört, majd hibátlan versenyt futott vasárnap, tiszta sor.

Monaco tehát úgy izgalmas, hogy közben egy pillanatra sem emelkedik el a racionalitás talajától: itt többet számít a pilóta, mint az autó, többet a kiegyensúlyozottság, mint a bárdolatlan gyorsaság (tessék csak megnézni mire vitte Maldonado), és többet a hibátlan csapatmunka, mint a tizenkilence lapot húzó vagányság.

Az ember hasonlót várna a világbajnoki sorozat minden állomásától.

Nagy kár, hogy a Pirelli miatt nem kapjuk meg ezt az élményt. Követhetetlen összevisszaság, értelmetlen katyvasz, pislogó versenyzők, és tanácstalanul fejüket vakaró mérnökök – ez eddig 2012.

Tény, a Pirelli mérnökei izgalmassá varázsolták nekünk az idei évadot, hat versenyen hat különböző futamgyőzes, öt győztes konstruktőr, magáért beszél. A világbajnoki pontversenyt Alonso a megszerezhető pontok kevesebb, mint felével vezeti, az első három versenyző három ponton belül van. Az emberek újra imádják a Formula-1-et, a futamhétvége valóságos ünnep.

A baj csak az, hogy ezeken az ünnepeken a kiszámíthatatlanság ül tort.

Az emberek egy darabig élvezik majd, hogy Maldonado-, Pérez- és  Kobajasi-féle meglepetés-győzteseket ünnepelhetnek és emelhetnek pajzsra, de ha hosszú távon is megmarad a logika teljes hiánya, akkor elpártolnak a sporttól. Jelenleg ugyanis az F1 a legjobb úton halad afelé, hogy négy keréken száguldó lottósorsolássá degradálódjon, aminek a végeredményét senki nem képes utólag magyarázni.

Félreértés ne essék, nem az a gond, hogy izgalmas a bajnokság, és hogy izgalmas az évad. A probléma abban áll, hogy még az érintettek sem képesek magyarázni a történéseket, nem értik a rendszer mozgatórugóit, a mérnököknek halvány lila segédfogalmuk sincsen arról, mitől működnek a Pirellik, és mitől nem, arról pedig már álmodni sem mernek, hogy valaha megfejtik, hogyan lehetséges egy teljesen váratlan feltámadás egyik napról a másikra. Ne szépítsük tovább: ma a Formula-1 inkább hasonlít a black jackhez, mint valamilyen komoly, profi sporthoz. Szerencsejátékká degradálódott, amiben az emberek nem látják a logikát, nem látják a racionalitást.

Izgalom persze van bőséggel, a kérdés csak az, vajon ez mire elég hosszú távon.

Én sosem szerettem a lottósorsolást.

megosztom