Forma-1

Legendák eltűnt lábnyomai - ki, ha nem Monaco?

  • K.J.
megosztom

Monaco mellett is akadnak legendás F1-es pályák szép számmal, kár, hogy már nincsenek a versenynaptárban.

Senna és Monaco neve egybeforrt - Fotó: AFP

Ahogyan arról már a beharangozóban is volt szó, Monaco gyakorlatilag a Formula-1 élő történelemkönyve, az egyetlen olyan aszfaltcsík, amelyik megmaradt hírmondónak a hőskorból, és amelyik még magán hordozza a Forma-1 születésének kórképét. A hagyományos hercegségbeli szünnapot kihasználva ezúttal öt legendás, de mára jórészt elfeledett versenypálya felidézését terveztük be, lássuk hát, mely aszfaltcsíkok nevének hallatára szökik könny a legtöbb F1-rajongó szemébe.

Paul Ricard
A Le Castellet pályán – amely a Francia Riviérán épült az italmágnás Paul Ricard vagyonából – első alkalommal 1971-ben rendeztek F1-es versenyt, majd az 1980-as évek közepéig a többi híres francia pályával felváltva használták, attól kezdve pedig a Francia Nagydíj állandó helyszíne. A francia autóversenyzés központja, ahol olyan pilóták nőttek fel, mint Patrick Tambay, Didier Pironi, Alain Prost, Jean Alesi és Olivier Panis. A Ricard pálya uralkodása egybeesett a francia F1 versenyzés fénypontjával. 1982-ben René Arnoux nyert a Renault-val, egy évvel később pedig Alain Prost következett. Prost győzelmét megismételte 1988-ban, 1989-ben és 1990-ben, először a McLarennel, majd a Ferrarival. Aztán beütött a krach: a Francia Nagydíj átköltözött Magny-Cours-ba. A jelentős politikai támogatásnak és az (állítólagos) megvesztegetésnek köszönhetően ezt követően a Nevers-i pálya vette át a versenyt, a borzalmas megközelíthetőség, és a több mint 150000 néző számára nem elegendő szálláshely ellenére. Ami a legbosszantóbb, hogy a futamot a Francia Riviéráról egy mező közepére költöztették. Ahol tehenek legelésznek. Bár jövőre állítólag jön a nagy comeback...

Nürburgring
A Zöld Poklot a versenypályák csúcsának tartották. Az Eifel-hegyekbe vájt csavarok, kanyarok és hajtűkanyarok végtelen sora. A pályát Niki Lauda 1976-os majdnem halálos balesetét követően kivonták a forgalomból. A pálya hosszúsága miatt a pályabírói posztok túl távol voltak egymástól, ezért nem felelt meg a biztonsági előírásoknak. A pilóták nyomására a futamot Hockenheimbe helyezték át, a szurkolók bosszúságára. A döntésben Lauda balesetének csak részben volt szerepe, mindezek ellenére 1977-ben, amikor a Német Nagydíjat Hockenheimben rendezték, a szurkolók minden haragjukat őrá zúdították.

„Felálltam a rajtrácsra, és a közönség kifütyült” - emlékszik vissza Lauda. „Azt hitték, az előző évi balesetemmel én nyírtam ki a Nürburgringet. Ez baromság. A pilóták egyetértettek abban, hogy az autók túl gyorsan fejlődtek, túl gyorsak lettek, és megegyeztünk, hogy 1976-ban nem versenyzünk azon a pályán. A bizottságban öten voltunk. Hárman azt mondták, hogy ott kellene versenyeznünk, mert a Nürburgring egy csomó pénzt invesztált bele, hogy kérésünknek megfelelően javítsanak a pályán. Beleegyeztem, mert a többség támogatta a dolgot, szóval én is elindultam a versenyen. A Nürburgring pályafutása azonban így is véget ért. Az én balesetem nélkül is vége lett volna. Szóval pipa voltam, amikor kifütyültek. Megnyertem a versenyt - és ugyanaz a közönség megtapsolt. Kedvem lett volna autóval elhúzni mellettük és bemutatni nekik.”

Watkins Glen
1961-től 1980-ig Watkins Glen adott otthont az Amerikai Nagydíjnak. Olyan nagy pilóták arattak itt többszörös győzelmet, mint Jim Clark, Graham Hill, Jackie Stewart és James Hunt. Carlos Reutemann kétszer nyert, Villeneuve, Jones, Lauda, Rindt és Peterson szintén felállhattak a dobogó legfelső fokára. A Glen nem volt tökéletes. Biztonság tekintetében nem érte el a többi helyszín színvonalát, a város zsúfolt volt, a megközelítése nehéznek bizonyult, a félmeztelen, söröskorsóval üvöltöző tömeg pedig az F1 számára elfogadhatatlanná vált. A Glen azonban igazi versenypályának bizonyult, ahol azt az elvet követték, mely szerint egy jó pálya építéséhez végy egy hegyoldalt, és vájd ki belőle a felesleges részeket. A Watkins Glen helyett bevezetett pályák – Dallas, Detroit, Phoenix, Las Vegas – szörnyűek voltak, amelyek egy évtizedre sikeresen kinyírták az F1-et az USA-ban. Remélhetőleg Austinnal visszatér a varázslat, ahhoz azonban még hosszú utat kell megtennie, hogy versenyre kelhessen a Glennel.

Imola
A Legderűsebb San Marino Köztársaság neve úgy hangzik, mint egy egzotikus európai hely, ahol mindenképpen kell Forma-1-es futamot rendezni. Az egyetlen probléma, hogy a tehetős ország gyűszűnyi méretű, és legnagyobb része függőleges. Szerencsére a szomszédos Emilia-Romagna tartományban, Imola városában található a nagyszerű Autodromo Internazionale Enzo e Dino Ferrari. Ahogy a név sugallja, Imola közel van az olasz autóversenyzés ősi otthonához, és a pályát minden futamon elözönlő tifosók látványa már önmagában megéri a jegy árát. Sajnos Imolában az egyik oldalról a fő egyenessel, a másikról pedig a Santerno folyóval határolt furcsa háromszög alakú boxutca nem sok helyet hagyott a versenypályának. Így az F1 2006-ban ettől a pályától is elbúcsúzott. A régi garázsokat lebontották, az istállót pedig felújították, azonban az az európai ország, amely két futamot akar rendezni, jobb, ha egy világbajnokkal reklámozza azt.

Jacarepagua
A Jacarepagua szó jelentése „sekély alligátor tó”, amikor azonban Rio de Janeiróban rendeztek F1-es versenyt, nagy népszerűségnek örvendett a szurkolók és a csapatok körében egyaránt. A Brazil Nagydíj helyszínének kiválasztásakor mindig ádáz csata folyt São Paulo és Rio között, a versenyt pedig általában abban a nagyvárosban rendezték meg, ahonnan a legnépszerűbb pilóta származott, így Nelson Piquet népszerűségének köszönhetően a riói Jacarepagua pálya 1981-től az F1 állandó otthonává vált. A verseny az évtized végéig maradt, ahol Piquet három világbajnoki trófeát zsebelt be, két, hazai pályán szerzett győzelemmel, a pálya pedig megkapta az Autódromo Internacional Nelson Piquet nevet. Akkor azonban Ayrton Senna jelent meg, a verseny pedig visszatért az Interlagos-ra, és azóta is ott rendezik meg.

megosztom