Forma-1

Ahol a történelem megelevenedik - rendhagyó monacói beharangozó

  • Kele János
megosztom

Monacóban valósággal megelevenedik a történelem, Senna, Graham Hill és Fangio szelleme tekint le az utódokra.

Tavaly Vettel hasított az élen - Fotó: AFP

Igazán kétlem, hogy van olyan ember ebben az országban, aki ne hallott volna már a mesebeli hercegségről, ahol a nap sugarai oly szelíden törnek meg a szemközti sziklafal ormain, hogy az embernek már-már föl sem tűnik az utánozhatatlanul azúrkék tenger habjainak csillogása. Ez az a szinte mesebeli ország, ahol Rejtő hőse, a legendás Gorcsev Iván robbantott bankot, majd megkezdte ámokfutását egy bizonyos autóval, melyet valamilyen rejtélyes okból tizennégy karátosnak is szokás nevezni…

A kedves Olvasó úgyis tudja persze,  a mesebeli hercegség bizony nem más, mint a Riviéra gyöngyszeme, Monaco. A parányi városállam, mely a fentieken túl még két dologról igazán nevezetes: kirívóan alacsonyan tartott adókulcsairól, és lenyűgöző fekvésű Forma-1-es pályájáról.

Kevesen tudják, hogy a miniállam voltaképp három, egymással már rég összeépült város együttese: a névadó mellett az F1-es pályának otthont adó Monte-Carlo, valamint a monostoráról elhíresült La Condamine alkotja.

Igazán híressé azonban aligha a hangzatos nevű monostor tette a hercegséget, sokkal inkább az immáron 60 esztendeje folyamatosan megrendezett Formula-1-es versenyek. Kis ország lévén, azt hihetné az ember, hogy Monaco történelme kézlegyintéssel elintézhető - ám semmi sem áll távolabb az igazságtól, mint eme könnyelmű kijelentés. A versenyzés gyökerei egészen 1929-ig nyúlnak vissza, amikor egy Anthony Noghès nevezetű  úriember a Monte-carlói autóklubbal közösen kiírta az első itteni megmérettetést, a nagy üggyel és bajjal „felépített” Circuit de Monacón. A már akkor is kuriózumnak beillő futamot végül egy Bugatti nyerte - volánjánál a brit Grover-Williamsszel - 9 vetélytársát és hét kieső pilótát megelőzve. A sikertörténet innentől kezdve voltaképp töretlen: a zajos sikert követően a háborúig minden évben megrendezésre került a monacói nagydíj, amely nehézsége és különlegessége miatt méltán vívott ki magának külön polcot az autóversenyek könyvtárában.

A világháborút követően egészen 1948-ig kellett várni, mire ismét felbőgtek a motorok, azonban ekkoriban már kimondva-kimondatlanul is a Forma-1-es világbajnokság főpróbájaként bonyolították le a viadalt. Nem is keltett tehát meglepetést, amikor 1950-ben, az első Formula-1-es világbajnoki sorozat évében is helyet kapott a még igencsak szűkös versenynaptárban. Az első legendás jelenetre sem kellett sokáig várni: már a viadal induló körében becsapott ugyanis egy hullám a Tabac-kanyarba, és óriási balesetet okozott - ám hála az égnek minden versenyző megúszta épp bőrrel a kalandot.

Kézenfekvő lett volna egy ekkora ijedség után, ám mégsem húzták rá a vizes lepedőt a monacói futamra a bajnokság szervezői, s a következő években is vendégül láthatta a városállam a világ leggyorsabb és - főleg ekkortájt még - legbátrabb pilótáit. Az első futamot egyébként az utánozhatatlan Juan Manuel Fangio nyerte, aki sikerét még egyszer, 1957-ben meg tudta ismételni.

Érdekes módon a legendás, karizmatikus pálya szinte vonzza a legendás, karizmatikus versenyzőket - legtöbbszörös győztesei mind-mind a Formula-1 halhatatlanjai közé tartoznak. E - furcsának azért aligha nevezhető - áthallás okát a legtöbben abban látják, hogy a szűk, versenyzésre voltaképp alkalmatlan utcai pályán mindig inkább az ember, mintsem a gép mérettetik meg - s ennél fogva a tudás végül mindig győzedelmeskedik a puszta technikai erő fölött. Ilyen isteni tehetségnek volt birtokában például Ayrton Senna, a brazilok háromszoros világbajnoka, aki 6 alkalommal is elsőként látta meg a kockás zászlót Monacóban - ráadásul első figyelemfelkeltő akcióját is itt mutatta be, még 1984-ben egy gyengécske Tolemannal. Voltaképp vezette a versenyt, amikor a heves esőzés miatt félbeszakították a viadalt, amelyet az eggyel előző kör állása szerint tekintettek befejezettnek. Így pedig hősünknek csak a második hely maradt. Ám ezzel is sikerült világszenzációt okoznia…

A pálya másik Donja nem más, mint a híres Graham Hill, a „Bajusz”, aki egészen pontosan 5-ször is felállhatott volna a monacói dobogó tetejére, feltéve ha ilyenről beszélhetnénk egyáltalán a hercegségben. Az már persze csak a sors fintora, hogy a legendás Graham valószínűleg szívesen adna akár csak egyet is monacói trófeái közül fiának, a szintén világbajnok Damonnak, akinek nagy pechjére egyszer sem jött össze az itteni siker - 1996-ban például nyerő helyzetben esett szét a motorja.

Persze Monaco nemcsak a „nagy játékosok” pályája, hisz ha valahol, ezen a helyen megmutatkozhat a „konzervdobozba zárt tehetség” - vagyis a csillogó képességű, ám meglehetősen gyengécske autókkal próbálkozó versenyzők adottságai. Az azúrkék tengerparttól egyébként sem idegenek a flúgos futamok, s elég sok versenyző köszönheti ennek élete egyetlen vagy adott esetben első futamgyőzelmét. Időben nem is kell messzebbre mennünk, mint a már emlegetett 1996-os viadalig, ahol a szép emlékű Ligier istálló utolsó győzelmét egy debütáns szerezte: Olivier Panis élete első, és mint később kiderült, egyetlen futamgyőzelmét aratta a szűk utcákon. De 1972-ben sem született kisebb meglepetés: ekkor egy csapat (nevezetesen a BRM) szintén utolsó győzelmét szerezte, míg sofőrje élete első és egyetlen diadalát aratta - Jean-Pierre Beltoise sikerére talán még ő maga sem számított. Persze rajtuk kívül jó szívvel emlékezik Monacóra az idén a Lotusszal érkező Jarno Trulli is: az olasz 2004-ben itt szerezte egyetlen eddigi győzelmét - hála persze Schumachernek, aki a biztonsági autós fázis alatt találta telibe az alagút korlátját.

Az „őrült” futamok azonban sokszor sajnos tragédiába torkolltak: Stefano Bandini, az azóta már szintén legendássá vált fiatal pilóta, akiről díjat is neveztek el, a monacói korlátok között lelte halálát 1967-ben. A pálya másik áldozatára valószínűleg már az idősebbek sem emlékeznek, hisz az olasz Fagioli 1952-ben vesztette életét az itteni nagydíjon. Egy súlyos baleset azonban még a legfiatalabbaknak is derenghet: 1995-ben a nagyszerű tehetségű osztrák versenyző, Karl Wendlinger szenvedett hátborzongató balesetet az alagútból kijövet, s bár az életét sikerült megmentenie az orvosainak, a kezdetekben még Schuminál is tehetségesebbnek tartott pilóta már nem lehetett ugyanaz a versenyző a baleset után, mint annak előtte volt.

Na, de befejezésként gondoljunk inkább valami vidámabbra, például, hogy vajon ki nyeri az idei viadalt. Esélyesekből persze most sincs hiány, ám azzal legyünk tisztában: Monaco hercege csak olyan pilóta lehet, aki olyasmivel rendelkezik, ami csak keveseknek van a világon: igazi karizmával és lebilincselő tehetséggel. Mi, televíziónézők pedig csak tátsuk nyugodtan a szánkat - hisz ezt a versenyt csak csodálni lehet.

megosztom