Az ember csak ül, és bámul.
Már majd egy napja leintették a Formula 1-es Spanyol Nagydíjat, ideje lenne hát előállni a farbával, hogy vajon mégis mi állhatott Pastor Maldonado zseniális, de éppoly váratlan győzelme mögött – mégsem megy. Több mint húsz óra elteltével hajlamos vagyok elfogadni, hogy azért, mert a történtekre nincs is egyértelmű magyarázat.
Mert azt, hogy Alonso három hét alatt körhátrányból körelőnybe kerül Sebastian Vettelhez képest még csak-csak elfogadja az ember, zseniális pilóta és nagy potenciállal rendelkező csapat, na bumm, biztos beletaláltak valamibe a Ferrarinál a kicsit hosszúra nyúlt tavaszi szünetben. De, hogy Maldonado? És egy Williams? Győzni? Erőből? Ugyan már, kérem.
Pedig szóról szóra ez történt. Pastor Maldonado és a Williams győzött, de nem azért, mert szerencsésebb lett volna ellenfeleinél – egyértelműen jobb volt náluk. Majd’ tíz év után először.
Még most sem értem, honnan és miképp tört ez elő.
És akkor még ott a statisztika is, a sokszor elátkozott statisztika, ami viszont hazudni csak a legritkább esetekben szokott. Most azt mondja, hogy Maldonado az ötödik futamon éppen az ötödik különböző győztes, az ötödik különböző autóban – ilyenre 1983 óta egyetlen egyszer sem volt példa.
Pedig még Hamilton, Webber és Schumacher sem nyert futamot, a vergődő Massáról nem is beszélve.
Maldonado élete 24. versenyén diadalmaskodott először, és a történelem első venezueliai győztesévé avanzsált.
„Versenyről versenyre lettünk egyre jobbak – ennek eredménye, hogy most már erőből képesek voltunk a győzelemre. Fantasztikus nap ez a számomra, de egész Venezuela nagyon boldog, nekik is ajánlom a sikeremet” – mondta alig néhány pillanattal a leintés után a Williams versenyzője.
Mondanom sem kell talán, Maldonado győzelme rengeteg kérdést felvet. És itt most nem feltétlenül csak az erőviszonyok kiismerhetetlenségére, az új szabályok létjogosultságára, vagy a nagycsapatok vergődésére kell gondolni – ezeknél sokkal fontosabb talán elgondolkodni azon, hogy megbecsüljük-e eléggé a középmezőny úgynevezett szürke eminenciásait.
Pastor Maldonado ugyanis nem csillogó aranyifjúként érkezett a Formula-1-be, mint annak idején Vettel, Rosberg, Hamilton, vagy mostanság Ricciardo. Ő valósággal a hátsó ajtón sunnyogott be, elnézést kérve, amiért neki (nagynevű kollégáival ellentétben) fizetnie kell az üléséért. Mert ez volt a helyzet: Maldonado csupán a venezuelai olajpénzeknek köszönhette az esélyt a Williams volánja mögött.
Sokan emellett viszont hajlamosak voltak elfelejtkezni arról, hogy milyen pokolian jó versenyző. Mondjuk nem is nagy csoda, a sportág elmúlt éveit megfellebbezhetetlenül az úgynevezett elit pilóták uralták, minden Alonsóról, Hamiltonról, Vettelről és Buttonról szólt, a legutóbbi szezonban pedig odáig jutottunk, hogy mindössze 7 különböző versenyző tette tiszteletét a pódiumon – a legkevesebb, mióta csak világ a világ.
Összehasonlításképp: jelenleg öt futam elteltével már kilenc különböző dobogósnál tartunk, és öt különböző győztesnél öt különböző autóban, de hát erről már beszéltünk.
A Pirelli abroncsainak, és az egymáshoz teljesítményben nagyon közel álló autóknak köszönhetően viszont most itt a nagy lehetőség: közel kerülhetünk az objektív értékeléshez, hiszen a versenyzők képességei jóval többet nyomnak a latban, mint korábban.
Ezzel párhuzamosan pedig a középmezőnybe eddig belefulladni látszó versenyzők megítélése is megváltozhat – hiszen hány olyan hatalmas tehetségről tudunk, aki a Formula-1 előtt halomra nyerte a junior sorozatokat, majd a Cirkuszba megérkezvén, egy kiscsapat autójának volánja mögött képtelen volt kitűnni a mezőnyből. Mivel az idei szezonban gyakorlatilag nem beszélhetünk középmezőnyről, abban belefulladni is nagyon nehéz: szinte borítékolható, hogy a legtöbb pilótának lesz egy nagyobb esélye a villantásra, a kérdés csak az, hogy Maldonadóhoz hasonlóan megragadja-e azt, vagy hagyja kicsúszni a kezei közül.
Lassan mindannyiunknak (szakértőknek és szurkolóknak egyaránt) rá kell döbbennie arra, hogy a modern idők Forma-1-e már közel sem csupán a tehetségről és a rátermettségről szól. A pilóták között szinte észrevehetetlenül kicsik a különbségek, ráadásul az a kevés is többnyire nem vezetéstechnikai, hanem mentális téren ütközik ki. Van, aki tud élni az ölébe pottyanó lehetőséggel, van, aki viszont nem. Van, aki nem tudja huzamosabb ideig tűzbe-lázba hozni saját magát a 14. helyért csatázva, van viszont, aki sosem adja fel, és állhatatos munkájának gyümölcsét később triplán aratja le.
Mondjuk Maldonado.
Alonso, Hamilton, és Vettel nem annyival tehetségesebbek és jobbak mondjuk Péreznél és Di Restánál, mint amennyivel többet keresnek náluk. Egyszerűen arról van szó, hogy az igazi szupersztárok folyamatosan képesek hozni magas szintű teljesítményüket, míg az előbb említettek keze néhanapján bizony megremeg. Sőt, olyan is van, hogy csak keresik önmagukat a középmezőnyben botorkálva – az inkonzisztencia viszont a legmagasabb szinten már nem fér, nem is férhet bele.
Az egész egy méretes ördögi kör. A top versenyzők rendkívül gyors autót kapnak a csapataiktól, ám nekik ebből a gyors autóból is ki kell hozniuk a maximumot: takarékosan bánni a gumikkal, figyelni a megbízhatóságra, közben lehetőleg leggyorsabb köröket halmozva, úgy, hogy az ellenfelek a nyomába se érjenek a kidolgozott stratégiának. Pontosság, fegyelmezettség, kiegyensúlyozottság, és nem utolsósorban gyorsaság – ez kell a győzelemhez.
Nem elég a szélsebes autó – de, ha az nincs meg, az összes többi együttvéve mehet a kukába. Ha ügyesen bánsz a fékpedállal, ha nem.
Az idei évadban az az igazán gyönyörű, hogy rengeteg a versenyképes autó. Pontosabban mondva pályáról pályára járva változik, hogy kié a leggyorsabb versenygép, egy, a gumikkal jól bánó konstrukció volánja mögött gyakorlatilag mindenkinek megvan az esélye a győzelemre; és innentől már tényleg csak az dönt, hogy adott napon, adott helyzetben ki viseli el leginkább a nyomást, és ki tudja a rendelkezésére álló csomagból stratégiailag a legtöbbet kihozni.
Éppen, mint Jenson Button 2009-ben: elég volt egy versenyképes és jól összerakott autó ahhoz, hogy bizonyítsa, nem felejtett el vezetni, pusztán a 2007-es és a 2008-as év Hondájával egyszerűen nem lehetett mit kezdeni.
Maldonado és Pérez az év elején még nem volt több egyszerű fizetős versenyzőnél, ma már azonban tudjuk, egyikük sem tehetségtelenebb társainál. Ha megvan rá a lehetőségük, akár versenyt is tudnak nyerni, hiszen a képességeik bőven elegendőek hozzá. Malajzia és Barcelona ékes bizonyítéka annak, hogy az F1-ben a szurkolók túl könnyedén ítélkeznek.
Kétség sem fér hozzá, idén is egy igazi elit pilóta lesz a világbajnok, hála Istennek elég nagy a választék, a bajnokságot vezető Vettel-Alonso párostól kezdve a hetedik Rosbergig mindenkinek van még valós esélye rá. Az is biztos ugyanakkor, hogy nem Maldonado győzelme volt a szezon utolsó meglepetése – én a magam részéről Di Restát és Kobajasit fogom a legélénkebb figyelemmel követni eztán.
De közel sem biztos, hogy nekem lesz igazam…