Taktikai Zóna

Újra lecsapott Mr. Európa Liga - meccselemzés, Atlético - Bilbao

  • Kele János
megosztom

Falcao és az Atlético közös sikerével összekapcsolódott az EL eddigi két dimenziója, miközben a tanítvány mestere fölé nőtt.

A sokak által biztosra vett taktikai parádé ugyan elmaradt, de azért nem volt ez rossz felvezetés a jövő heti BL-döntő előtt, még úgy sem, hogy a fél világ elé példaként állított Bielsa-féle Bilbao bizony betyárosan csődöt mondott a legfontosabb pillanatokban. Ezzel párhuzamosan viszont összeért az Európa Liga eddigi két szezonjának két legfontosabb dimenziója, az első évadban győztes Atlético, és a második sorozatot domináló Falcao most együtt ért a csúcsra, ráadásul a kolumbiai gólvágó ismét rásütötte bélyegét a fináléra, gyors és remekbe szabott duplájával tulajdonképpen bő fél óra alatt elrendezett minden lényegi kérdést.

Simeone személyében ráadásul a tanítvány látványos győzelmet aratott mestere felett (a 2002-es világbajnokságon még Bielsa dirigálta a középpályást), és ezt a tényt az sem teszi zárójelbe, hogy a hetedik percben esett első gól után tulajdonképpen egyáltalán nem volt nehéz dolga a matracosoknak: innentől kezdve ugyanis angyali nyugalommal tömörülhettek saját tizenhatosuk előterében, miközben az Athletic a várakozásoknak megfelelően dominálta a passzjátékot és tartotta a labdát, igaz, hiába.

Javarészt ennek a meglehetősen tiszta szereposztásnak köszönhetően lett az Atlético kezdeti, klasszikus 4-2-3-1-éből mélyen ülő, kontrákra felhúzott 4-4-1-1, amelyben a Falcao személyében megtestesülő koronadíszt Diego, Arda Turan és Adrián volt hivatott támogatni. Bielsa hiába gondolkodott jóval rugalmasabban, és váltott (igaz, többnyire kényszerből) kétszer is szerkezetet, nem tudott mit kezdeni a madridiak szinte valószínűtlenül kemény és hatékony védekezésével, igaz, kulcsemberei közül egynek sem sikerült még csak meg sem közelítenie azt a teljesítményt, amelyet például a Manchester United elleni padlófelmosás alkalmával nyújtott. Innentől pedig elég nehéz dolga van a mindenkori edzőnek, igaz, az örök közhely meg amondó, hogy egy csapat általában csak annyit tud játszani, amennyit az ellenfele megengedi neki. De akkor hogy is van ez?

Egy edzőnek a mérkőzés előtt alapesetben két kérdésre kell mindenekelőtt választ adnia: mennyi ideig szeretné, hogy a csapatánál legyen a labda, és mit szeretne vele kezdeni, ha megszerzi azt. Ebből a két tulajdonságból fakad egy együttes alapvető stílusa, ezen kérdések mentén még két, kottára megegyező szerkezeti felállás is markáns különbséget mutathat. Hogy mást ne mondjak, senki nem keverné össze például Ranieri és Ferguson 4-4-2-jét, hiszen míg előbbinek esze ágában sincs fetisizálni a passzjátékot és meddő mezőnyfölényt kialakítani, a United legendája abban hisz, hogy a minél nagyobb mezőnybeli dominancián keresztül vezet az út a minél biztosabb győzelem felé. Két azonos felállás, két, merőben különböző köntösben.

Gólöröm, Atlético módra - Fotó: AFP

A Spanyolországban megszülető, majd rövidesen az egész kontinenst magába bolondító 4-2-3-1 alapvetően azzal a céllal jött létre, hogy megállítsa az évezred elején sokadvirágzásukat élő klasszikus tízesek szárnyalását, de az edzők kis idő elteltével arra is rájöttek, hogy a plusz középpályás mágnestáblára varázsolásával konstans emberfölény alakítható ki a pálya centrumában. Ergo mindig akad egy szabadon megjátszható ember a csapatban, a passzjáték gördülékenyebbé, folyamatosabbá válik, könnyebb lesz mezőnyfölényt kialakítani, a passzjáték dominálásával pedig jóval több lehetőség adódik a gólszerzésre is. A formáció egyedfejlődésének következő állomása az ellentétes lábú szélsők, vagyis az inverted wingerek megjelenése volt, a Robben-, Ribéry- vagy épp Cristiano Ronaldo-féle futó- és cselgépek nélkül ma már szinte elképzelhetetlen egy jól, de sokkal inkább hatékonyan működő 4-2-3-1. A fentebbiek alapján tehát az utóbbi évek legnépszerűbb és legtöbbet használt felállása egyértelműen proaktív jellemzőkkel bír, s mint ilyen, elsősorban mezőnyfölény vagy középpályás dominancia kialakítására alkalmas.

A 2010-es BL-évadig mindenki pontosan ebben a hitben létezett, akkor azonban jött Mourinho és az Inter, és megmutatta, hogy a 4-2-3-1 nem csupán egy nagyszerűen megkomponált proaktív formáció, de arra is kitűnően alkalmas, hogy levezessük belőle a tökéletes kontrajátékot. A portugál Barcát és Bayernt is megfojtó stílusára már egyértelműen a reaktív jelzőt kell rásütnünk, a 2010-es évad Interének ugyanis gyakorlatilag minden mozzanatát az ellenfél játékának ellehetetlenítése, tönkretétele határozta meg. Mourinho képes volt 100%-ban az aktuális ellenfélre fazonírozni a stílust és a játékkoncepciót is, mindeközben pedig úgy volt vele, hogy kell a fenének a labda, ő inkább az alakzatot tartja meg minden áron, nem a játékszert. És csodák csodájára, bejött neki.

Hasonlóan sakkozhatott a finálé előtt Diego Simeone is, egyrészt a Bilbao már-már agyig föltolt védelmét, másrészt pedig Bielsa őrült bevállalósságát ismerve. Az Athletic argentin mestere ugyanis messze földön ismert rigolyáiról, hogy mást ne mondjak, az ő szótárából hiányzik az alkalmazkodás és a megalkuvás szó is, de arról sem sokat hallhatott, hogy bizonyos esetekben érdemes racionalizálni saját csapatunk játékát a győzelem érdekében. Bielsának egyetlen egy terve van, amihez holtáig ragaszkodik, ez pedig a megalkuvást nem tűrő rohangálásban és a végletekig offenzív stratégiában ölt testet. Már ami az első számú rendszerező elvet, a stílust illeti – hiszen formációt bármikor képes váltani, ennek ékes bizonyítékául pedig elég volt a szerda esti finálét végigkövetni.

Bielsa kezdő 4-3-3-ma mellett elsősorban az szólt, hogy az Atlético finoman szólva sem az a betonkeményen védekező gárda, s mint ilyen, egy az egy elleni párharcokkal könnyedén zavarba hozható – legalábbis elméletben. A 4-3-3 és a 4-2-3-1 ütközete egyébként minden esetben érdekes mérkőzést tartogat, hiszen a középpályán három a három, a széleken pedig egy az egy ellen maradnak egymással a felek, a győzelem kulcsa tehát az, hogy melyik együttes képes döntő helyen, döntő fölényt kialakítani az ellenfelével szemben.

És itt jutunk el a halálos csapásmérő egységig, vagyis Falcaóig, aki gyakorlatilag egymaga megtestesíti a modern idők csatáreszményét: gyors, erőszakos, jól cselez és jól lő, a végletekig pontos és hatékony, nála két helyzet már holtbiztosan elég egy gólhoz, ráadásul láthatóan az sem nagyon érdekli, hogy fejjel, ballal, jobbal, vagy háttal kell-e a kapuba terelnie a labdát. Mindemellett befutja az ellenfél teljes térfelét, használható az összjátékban, a passzai általában embert találnak, nem utolsósorban pedig kevesen képesek nála hatékonyabban zavarni az ellenfél labdakihozatalait. Igazság szerint nem is tudjuk kihez hasonlítani, első blikkre egy Eto’óba és Inzaghiba oltott van Nistelrooy jut az eszünkbe, amiből persze jól látszik, a bójacenterek kora már réges-régen lejárt. Komplex csapatokba komplex feladatokat ellátni képes komplex játékosok kellenek, Falcao pedig pontosan ilyen. A Chelsea-nek például bőven megérné vele pótolni Drogbát, de ez már mellékszál.

Falcao, a halálos csapásmérő egység - Fotó: AFP

Ha nagyon sarkítani akarunk, simán mondhatjuk, hogy Simeone pusztán kontrajátékkal nyerte meg a döntőt, sőt, még igazunk is lenne, de a helyzet ennél egy kicsivel összetettebb. De nem csak most, ez általában minden kontragyőzelem esetében elmondható: ahhoz, hogy valaki sikerrel játsszon pusztán a hatékony ellencsapásokra, az ellenfél minden rezdülését, variációját, mozgását ismernie kell. Simeone láthatóan jól felkészült a Bilbaóból, erre pedig a kissé fiatal és rutintalan csapatnak nem volt válasza, tulajdonképpen Bielsa egyetlen húzása sem jött be a döntőn, ami azért nagyon nagy szó.

A mérkőzés elején, sőt, mondhatjuk, hogy az egész első félidőben, az volt Bielsa első számú célja, hogy támadásban minél több embert erőltessen középre, és szimplán csapata számbeli fölényével megfojtsa az Atléticót. Nem volt rossz terv, hiszen tudjuk, a Matracosok védekezésében mindig vastagon benne van az egyéni hiba lehetősége – ennek megfelelően Simeone Diego kivételével gyakorlatilag mindenkinek parancsba adta, hogy galoppozzon vissza a saját térfelére, és idegesítse halálra az ellenfelét, még Falcaónak is. Ennek megfelelően Arda Turan és Adrían már csírájában elfojtotta Muniain és Susaeta középre kalandozásait, ráadásul ha rajtuk véletlenül mégis sikerült túljutni, még mindig ott volt a rendíthetetlen kősziklaként funkcionáló Suárez és Gabi, akik tanári játékkal hozták le a mérkőzést.

Bielsa nagy tragédiája abban rejlett, hogy mire érdemben változtatni tudott (kettős csere a szünetben) már kétgólos hátrányban volt, Simeone és az Atlético pedig eddigre jócskán elhitte, hogy simán végigkontrázhatja a meccset, és győzhet. Innentől pedig hiába működött viszonylag jól a második félidő sokkal horizontálisabb játéka, hiába lett jóval szélesebb a Bilbao, nem tudott mit kezdeni a madridiak kemény és határozott védekezésével. Pedig Bielsa nem hazudtolta meg magát, az alapvetően középső támadó középpályás De Marcost minden szívfájdalom nélkül visszavágta balbekkbe, de a szélső Muniaint is simán betolta középre, túlzott rugalmatlansággal tehát biztosan nem lehet vádolni az őrült argentin mestert.

Toquero beállása már inkább amolyan kétségbeesett húzás volt, Bielsa kockáztatott a két klasszikus befejező csatár egyidejű pályára küldésével, az Atlético pedig köszönte szépen, és egy újabb kontrából eldöntötte a mérkőzés és a kupa sorsát.

Összegzés

A ZM és a zseniális Michael Cox azt mondja, általában a taktika alakítja a mérkőzések eredményét, időnként viszont előfordul ennek az inverze is, vagyis, hogy az eredmény alakulása határozza meg alapjaiban a taktikai változtatásokat. Nincs értelme vitatkozni vele, kottára pontosan ennek szellemében zajlott az idei döntő, az Atlético korai góljának köszönhetően simán passzívra vágta magát, majd magától értetődő természetességgel zúzott be kettőt is a kontrái közül.

A taps a Bilbaónak is jár - Fotó: AFP

A Bilbao előtt nem maradt terület, Muniain különleges central winger szerepe sem jött be, a Madrid egyszerűen minden levegőt elszívott Bielsa csapata elől. Simeone türelmesen, de céltudatosan kereste a lehetőséget, diktálta a játék tempóját, Falcao és Diego személyében pedig volt két olyan játékosa, akivel hatékonyságban egyetlen baszk futballista sem tudta felvenni a versenyt. Kár, mert megnéztük volna, mi történik, ha nincsen az a bántóan korai Falcao-gól, de összességében azt kell mondanunk, egyáltalán nem érdemtelen a madridiak győzelme, sőt, inkább nevezzük az ő győzelmüknek ezt a döntőt, mint a Bilbao bukásának.

Reméljük, a zokogásban kitörő Muniain is gyorsan belátja ezt, és tud majd idővel felhőtlenül örülni az ezüstnek is – mert kár lenne tagadni, nagy melója van benne.

Európa Liga, döntő:
Atlético Madrid (spanyol)-Athletic Bilbao (spanyol) 3-0 (2-0)
Bukarest, Nemzeti Stadion. Vezette: Wolfgang Stark (Salver, Pickel, németek)
 
Atlético Madrid: Courtois - Juanfran, Miranda, Godín, Filipe Luis - Mario Suárez, Gabi - Diego (Koke, 90.), Adrián López (Salvio, 88.), Arda Turan (Domínguez, 93.) - Falcao. Vezetődző: Diego Simeone. Cserepad: Asenjo, Antonio López, Salvio, Assuncao, Domínguez, Koke, Pedro Martín.
 
Athletic Bilbao: Iraizoz - Iraola, Javi Martínez, Amorebieta, Aurtenetxe (Ibai Gómez, 46.) - Herrera (Toquero, 63.), Iturraspe (Inigo Pérez, 46.), De Marcos - Susaeta, F. Llorente, Muniain. Vezetőedző: Marcelo Bielsa. Cserepad: Raúl, Toquero, San José, Gabilondo, Inigo Pérez, Borja Ekiza, Ibai Gómez.
 
gólszerző: Falcao (7., 34.), Diego (85.)
sárga lap: Falcao (26.), illetve Herrera (22.), Amorebieta (64.), Ínigo Pérez (75.), Susaeta (91.)

 

megosztom