Barcelona

Az átok, amivel még Guardiola sem bírt

  • Kele János

Hiába tolta ki a három évet négyre, a tökéletesség átka Guardiolát is utolérte. Csakúgy, mint Sacchit, az Ajaxot, és Maslovot.

A harmadik év, mindig az a végzetes – tartotta a legendás magyar világvándor, Guttman Béla, és mivel több, mint harminc esztendős edzői pályafutása alatt csak igen kevésszer töltött ennél több időt egy és ugyanazon csapatnál, nem sok okunk van vitatkozni vele. Ráadásul magunk is könnyen beláthatjuk, sok igazság van a mondandójában, elvégre hiába kutatnánk emlékeinkben a futballt hosszú ideig uraló edzők és csapatok után, a hőskor zsinórban öt BEK-trófeát behúzó Real Madridján kívül nem sok ilyen juthatna eszünkbe.

Kisebb-nagyobb kivételek persze akadnak, elsősorban a gyengébb ligákban, a Lyon például nem is olyan régen zsinórban fél tucat francia bajnoki címet szerzett, de, hogy kicsit a hazai vizeket is belekeverjük a dologba, a Debrecen hét éven belül nyert öt bajnoki címét sem nagyon kell magyarázni. Az is igaz viszont, hogy az erősebb pontvadászatokban csak elvétve alakul ki tartós dominancia, hiába nyert meg például 13 bajnokságot is a Premier League 1992-es megalakítása óta a Manchester United, zsinórban háromnál több cím egyszer sem jött össze Sir Alex Ferguson fiainak. Pedig lett volna rá esély, többször is.

Különösen azoknak a csapatoknak tiszavirág-életű (történelmi léptékkel persze) a „hatalma”, melyek az elképesztő mentális és fizikai kiegyensúlyozottságon alapuló letámadásos védekezésben hisznek. A letámadás atyja, Viktor Maszlov által gardírozott Dinamo Kijev például hiába nyerte meg zsinórban háromszor a szovjet bajnokságot 1966 és 1968 között, a szekér három év elteltével látványosan elakadt, olyannyira, hogy Maszlovot 1970-ben kirúgták a csapattól. De kísértetiesen hasonló volt a helyzet a totális futball hagyományos értelemben vett atyjánál, az Ajaxnál is: zsinórban három BEK-győzelem 1971 és 1973 között – közben edzőcserével - , aztán viszont jött a balhé, Cruijff látványosan megsértődve távozott, a csapat pedig szépen lassan visszacsúszott oda, ahonnan indult. A legközelebbi, leglátványosabb példa pedig a rendszerváltás korának Milanja, Arrigo Sacchival a kispadján – a Maldini, Costacurta, Baresi, Tassotti nevével, és a már-már betegesen fegyelmezett védekezéssel azonosítható rossonerók egy scudetto és két BEK-győzelem után pukkadtak ki.

Josep Guardiola Barcelonája az egészpályás letámadás huszonegyedik századi verziójával, a „hat másodperces szabállyal” hódító meg a világot. Három szezon alatt tizenhárom trófeát nyert, közte két BL-címet, Sir Alex Ferguson karrierjén legerősebb Manchester Unitedjei ellen. Nem is vitás, Guardiola Barcelonája korszakos, megkerülhetetlen csapattá formálódott az elmúlt három-négy évben, egyszerre volt a taktikai innováció alfája és omegája. Sacchi Milanja óta soha, egyik gárda sem forgatta fel ennyire a futball állóvizét, és soha, egyetlen klub sem dominálta ennyire az európai klubfutballt.

Josep Guardiola viszont négy esztendő után távozik. Saját akaratából, saját elhatározásából.
Ő ugyanis közelről látta, nem csak eszére és a történelmi tapasztalatokból gondolta. Érezte, pontosan tisztában volt vele, hogy az aranykor nem tartható fent örökké. A Barcelona maradhat jó csapat, nyerhet címeket, de nem huzamosabb időn keresztül legyőzhetetlen. Mint ahogyan már idén sem volt az, tavasszal kiütköztek az elmúlt három év során egyszer sem jelentkező fáradtság, mentális elhasználtság jegyei, a Real Madrid bajnoki döntőt nyert a Camp Nouban, a Chelsea pedig faék-szerűen egyszerű taktikával masírozott be a Bl-döntőbe. A tökéletesség beszedte újabb áldozatát.

Guardiola és a Barcelona ugyanis saját tökéletessége áldozatává vált. A katalánok rendszere ugyanis tökéletes volt, főleg védekezésben – a tökéletesség viszont rengeteg munkát és gyakorlást igényel, ezen foglalatosságok három éven tartó szisztematikus űzése viszont egyáltalán nem egyszerű feladat, sőt.

Sacchi Milanja annak idején orrvérzésig gyakorolta a tökéletes területvédelmet, miközben persze az erősítő edzések száma sem apadt, éppen ellenkezőleg. A tökéletes védekezéshez, az ellenfél állandó sakkban tartásához rengeteget kell futni, ami viszont fizikálisan kikezdi a játékosokat egy idő után: nem is beszélve az állandó mentális teherről, és a hibátlanság miatt a játékosok vállát nyomó elvárásokról. A Barca esetében ez még kiegészülhet egy adag jóllakottsággal is: nem nehéz belátni, ha az ember két év alatt minden létező címet megnyer a csapatával, a harmadikban már természetszerűleg csökken a motiváció, nem hoz úgy tűzbe-lázba mindenkit egy szimpla spanyol bajnoki. És akkor a fegyelemről, mint a rendszer első számú kohéziós erejéről szót sem ejtettünk.

A Barcelona nem lett kézzelfoghatóan gyengébb ebben a szezonban, mégis, elképzelhető, hogy egyetlen trófeát sem nyer.

Guardiola távozása innen nézve érthető, sőt, törvényszerű. Már eddigi is rendkívül nagy figyelmet fordított arra, hogy a csapatot minden nyáron érjék új impulzusok, érkeztek új játékosok, születtek új pozíciók, Pep variált a taktikával, a 4-3-3-ból lett 3-4-3 majd 3-3-4, Messi szélsőből hamis kilencessé avanzsált, Eto’o középcsatából szélsővé, Ibrahimovic pedig centernek érkezett egy center nélkül BL-t nyerő alapcsapathoz.

A külső szemlélőnek most az az érzése, Guardiola a saját pozíciójának beáldozásával próbálja felpörgetni a csapatot. Az új edző új érzéseket, új közeget varázsolhat – természetesen a jól működő alapokat megtartva.

Sajnálom, de egy percig sem féltem Guardiolát. Az első embert, aki a három éves átokból négy éves átkot csinált.