Hiába nyert Bahreinben 2011-es önmagát idéző magabiztossággal Vettel, a legtöbb szurkoló és szakíró egyöntetű véleménye szerint nem ő, hanem a Lotus és annak volánja mögött Kimi Räikkönen volt a sivatagi nagydíj igazi hőse. Szó, ami szó, van igazság a feltevésben, a 2007-es világbajnok finn Jégember parádés versenyzéssel rágta át magát a komplett élmezőnyön, és elemi erővel vágott vissza Bernie Ecclestone-nak szombat esti kijelentése miatt, mely szerint tökéletesen mindegy, hogy egy futamon ki indul a tizenegyedik helyről, a dobogóért folyó csatába nem sok beleszólása lehet. Nos, Räikkönennek nemhogy a dobogóért, de a győzelemért folyó csatába is volt beleszólása – mai cikkünkben azt tekintjük át, miképpen sikerülhetett neki mindez éppen a tizenegyedik helyről indulva.

A dolog hátterében természetesen az abroncsok állnak, viszont a közvélekedéssel ellentétben nem feltétlenül az a döntő, hogy melyik autó bánik a legkíméletesebben a gumikkal: ennél sokkalta lényegesebb az a kérdés, hogy melyik konstrukció milyen gyorsan képes üzemi hőmérsékletre melegíteni, és aztán az adott pálya- és hőmérsékleti viszonyok között milyen hosszú ideig képes ideális tartományban működtetni is őket.

Ez a képlet ráadásul helyszínről-helyszínre változik, Kínában a húsz fok körüli hőmérséklet a Mercedesnek kedvezett, jó tíz fokkal melegebb időjárás mellett azonban már közel sem volt ellenállhatatlan a stuttgarti csillag, végül még annak is örülniük kellett, hogy a sokáig csak a kilencedik helyen kolbászoló Rosberg legalább ötödiknek be tudta menekíteni autóját a szahíri futamon.

Idén a jó teljesítmény kulcsa a kiegyensúlyozottság, ahhoz, viszont, hogy valaki hosszú távon eredményes legyen, mindenképp kompromisszumot kell kötnie: egyazon hétvégén belül az időmérőn és a futamon is ki kell sajtolnia a lehető legjobb teljesítményt az abroncsaiból, még úgy is, hogy a körülmények többnyire óránként változnak, a gumik pedig csak nagyon kis tartományban működnek megfelelően.

Ha viszont valaki rálel erre a bizonyos tartományra, akkor nincsen előtte lehetetlen – pont ugyanúgy, ahogyan Kimi Räikkönen és a Lotus előtt sem volt vasárnap délután. Ha jobban belegondol az ember, simán nyerhettek volna a tizenegyedik helyről, sőt mi több, az eseményeket visszamenőleg vizsgálva az sem tűnik elrugaszkodott kijelentésnek, hogy egyenesen nyerniük kellett volna. Mert nagyon is jól sakkoztak, még arra sem fizettek rá, hogy a szombati kvalifikáció második szakaszának végén kissé bealudtak (igaz, valószínűleg már jó előre elhatározták, hogy nem használnak el újabb szett lágy gumit a bejutásért) és lecsúsztak a továbbjutásról: Kimi ugyanis hatalmas lendülettel tört előre a verseny első szakaszában, a start után már a hetedik hely környékén száguldott, majd a Lotus gyorsan üzemi tartományba melegedő abroncsaival sorra előzte meg küszködő riválisait.

Mivel a McLarenek és Rosberg Mercedese is csak szenvedett, Ricciardo már a rajtját pokolian elrontotta, a Ferrarik pedig szokásos közepes versenytempójukat hozták, Räikkönen rövid úton a második helyen találta magát. Közvetlenül mögötte ráadásul a csapattárs Grosjean hajtott, hátulról tehát teljesen egyértelműen védve volt, egy ilyen helyzetben pokolian gyors autóval simán be lehetett volna vállalni némileg rizikósabb taktikát, olyat, amivel a győzelmet is célba lehet venni.
A Lotus azonban nem így okoskodott, Räikkönen utolsó boxkiállását túl későre időzítették, így viszont elveszett az a lehetőség, hogy a finn friss gumikon futott gyors kivezető körével a később depózó Vettel elébe kerüljön. Persze nem biztos, hogy így történt volna, de utólag nagyon nagy kihagyott helyzetnek tűnik: a Lotus gyors reakcióra késztethette volna Vettelt és a Red Bullt a verseny egy olyan szakaszában, amikor nagyon szorult körülöttük a hurok.

Räikkönen ráadásul éppen ekkor érte utol Vettelt, egyetlen, igazi támadása is a 36. körre tehető. Körönként két másodperccel volt gyorsabb a Red Bullnál, egy gyors és jó ütemben meghúzott kerékcserével kész helyzet elé állíthatta volna a riválisát, ráadásul veszítenivalója sem volt sok, Romain Grosjean ekkor már legalább tizenöt másodperccel volt elmaradva tőle, Webberről és a többiekről nem is beszélve.

Persze valahol érthető volt a Lotusok késlekedése, Sanghajban ugyanis éppen a korai kerékcserén buktak egy halom pozíciót: Kimi gumijai akkor nem bírták a strapát, ráadásul a finn Jégember is hibázott, belehajtott az abroncs-törmelékekbe, a tapadása pedig pillanatok alatt köddé vált, két kör alatt pontosan tíz riválisa hagyta faképnél.

A Lotus tehát inkább nem kockáztatott, belenyugodtak egy kevésbé rizikós, de a győzelem reményével jóval kevésbé kecsegtető forgatókönyvbe, holott az autójuk bőven képes lett volna a győzelemre, sőt, ha Räikkönen nem a tizenegyedik helyről indul, valószínűleg még nagyobb harcra késztethette volna Vettelt. Egy hagyományos elvek szerint működő bajnokságban valószínűleg szót sem érdemelne az eset, a Lotus előtt ugyanis biztosan adódna még pár lehetőség a javításra: idén azonban minden sanszot meg kell ragadni, hiszen az erőviszonyok pályáról pályára drasztikusan változnak, semmi sem garantálja például, hogy a Bahreinben a mezőny legjobbjának tűnő Lotus Barcelonában is a topon lesz.