Nincs nagyobb mérkőzés manapság az El Clásicónál, és ez történetesen teljesen független attól, hogy 219-edszer, vagy 220-adszor találkoznak egymással a csapatok. A Real Madrid és a Barcelona párharcát egyszerűen nem lehet megunni, hiába feszül egymásnak egy éven belül tizedszer a két gárda, épeszű futball-drukker erre a párosításra nem mondja, hogy unalmas: naná, hogy nem, hisz’ korszakos, történelmi léptékű párviadal zajlik a szemünk előtt. Ha a Barca a víz, akkor a Real a tűz, ha a katalánok a föld, akkor Mourinho királyi gárdája a levegő, nincs olyan eleme a játéknak, amelyben ne lenne szöges ellentéte egymásnak a két csapat, pro és kontra, erő-ellenerő, kinek, hogy tetszik. Ritkán adódik olyan isteni szerencse, hogy a mágnes két pólusa egyértelmű ki-ki meccsen csapjon össze, ám a jó előre beharangozott bajnoki döntő ilyen volt, lévén mindkét csapat határozott céllal, egyértelmű küldetéssel lépett pályára, és egyiknek sem volt lehetősége kibújni a győzelemre törekvés negédes terhe alól.

A Barcelona idei szezonját leginkább egy kötéltáncos bravúrsorozatához lehet hasonlítani: Guardiola pontosan tudta, érezte, hogy kockázatot kell vállalnia ahhoz, hogy megakadályozza az elmúlt két-három év sikersorozatának egyenes ági örökösét, a fásult jóllakottságot, a kérdés csak az volt, hogy vajon mekkora rizikót engednek meg a rendszer keretei. A 2009-es BL-siker óta unalomig járatott 4-3-3 helyett így került képbe a 3-4-3, amely ráadásul Alves agyig föltolásával meglehetősen innovatív színezetet is kapott, igaz, ezzel egy időben fegyvert is adott az ellenfelek kezébe. Nem nehéz belátni, hogy három hátvéddel meg sem közelíthető a négyvédős rendszerek stabilitása, és bár Busquets labdavesztés esetén a legtöbb esetben fegyelmezetten visszazár az utolsó védelmi vonalba, egy gyors, magasan labdákat szerző, keményvonalas kontracsapat számára csaknem korlátlan lehetőségek tárházát villantja fel a rendszer.

Mourinho pedig pontosan ilyeneket szeret építeni, emlékezzünk csak a 2004/2005-ös bajnokságban betonkemény védelmével a csúcsra érő Chelsea-re, vagy még eklatánsabb példaként a 2010-ben triplázó Interre, mindegy melyiket vesszük, a párhuzam szinte kézzel fogható. Nem véletlen, hogy az őszi klasszikuson még meccset eldöntő meglepetésként debütáló 3-4-3 egyre veszélyesebb a Barca számára, a kupa-párharcban például már egyáltalán nem volt messze a győzelmi elixírtől José, a visszavágón átvette a kezdeményezés jogát is, most pedig nagyon úgy tűnik, hogy végre-valahára beteljesítette végzetét.

Pedig a portugál mester nem variált sokat, szokásos 4-2-3-1-ét ültette a mágnestáblára, nyoma sem volt például a tavaly orrvérzésig próbálgatott három védekező középpályásnak, sőt, Messi sem kapott személyre szabott kullancsot a nyakába. A kezdőcsapat ugyanaz volt, mint a Bayern elleni hétközi BL-partin (vagyis minden valószínűség szerint tényleg nem szaggatták szét az istrángot a fiúk az Allianzban), Coentrao maradt a balbekk, Özil pedig irányított, igaz, utóbbi szerepköre még csak nyomaiban sem emlékeztetett arra, amit Münchenben próbált eladni Mourinho.

Akkor a német karmester szinte egyértelműen csatárt játszott, a jobbösszekötő helyéről indulva rendszeresen felért a befejezésekhez is, miközben védekező játéka kimerült abban, hogy időnként zavarni próbálta az ellenfél labdás középhátvédjét – saját térfelére viszont már csak elvétve ért vissza, és ha igen, feladata akkor is csupán céltalan ácsorgásban manifesztálódott. A keddi Özilhez képest a Clásicón látott irányító igazi modern 10-es volt, feszes védőjátékkal, és karakteres feladatkörrel, egyáltalán nem nagy túlzás azt állítani, hogy taktikai szempontból rajta dőlt el a meccs.

Persze ehhez kellett az is, hogy a Barcelona saját magához képest rengeteg labdát veszítsen a középharmadban, Iniestát nem is tudjuk, mikor láttuk utoljára ennyire gyengén és pontatlanul játszani, de Xavi sem volt a topon. A sok labdavesztés miatt Busquetsnek a vártnál jóval több időt kellett középhátvédben eltöltenie, így pedig képtelen volt tartósan Özil idegeire menni – ennek eredményeként a német karmester többször is lendületből gyorsíthatott a katalánok védelmére, passzai előtt volt ideje és területe végiggondolni az opciókat, nem véletlen, hogy három kulcspassz kiosztása is fűződik a nevéhez.

Ha mindezeket kiegészítjük azzal, hogy Di María elképesztően fegyelmezetten zárt vissza a saját térfelére, és Ronaldót is valószínűtlenül sokszor láttuk feltűnni a saját térfelén (Alves nyakán) akkor egy elképesztően feszes, milliméter pontossággal működő védelmi rendszert kapunk, melyben a játékosok közötti távolság és az alakzat tartása volt az elsődleges szempont. Nem újdonság, a Chelsea is valami nagyon hasonlót próbált a szerdai BL-elődöntőben, igaz, kevesebb sikerrel, hiszen az egyes posztokra Di Matteo lényegesen gyengébb játékosokat képes állítani, mint Mourinho.

A Realt tehát tulajdonképpen egyetlen cél vezérelte, az, hogy egységes, és masszív védekezésből indíthasson gyors ellencsapásokat. Hogy ez mennyire kiválóan sikerült, jelzi a Barcelona kapujára zúduló 14(!) lövés – hiába tehát a 72%-os labdabirtoklás, a katalánok szemernyivel sem tudtak több helyzetet kialakítani, mint vendégeik, sőt, a félidőben egyenesen a Real volt fölényben. Ennek okaként elsősorban az számítható fel, hogy a Real viszonylag sokszor tudott 4 a 4 elleni támadást végigvinni, Özil és Di María indulósebességének hála ugyanis sem Thiago, sem pedig Xavi nem ért vissza túl gyakran a védőharmadba, így pedig Busquets-szel kiegészülve is csak négy barcelonai bekk várta a Real kalapácsütés-szerű ellenakcióit.

A Real önmagában kiváló védőjátéka persze még nem lett volna elég a Barca megfojtásához, ahhoz, hogy a katalánoknak voltaképp esélyük se legyen a győzelemre, kellett az a fajta indiszponáltság is, amit a kapu előtt mutatott a hazai csapat. Mert valahol (ha tetszik, ha nem) az a helyezet, hogy a Barcelona mérkőzései akkor igazán izgalmasak, ha ő maga eléggé elrontja őket a labdabirtoklás túlzott fetisizálásával vagy az erőltetetten centralizált játékképpel. Most szóról szóra ez előbbi történt, hiába volt megfelelően "széles" a Barca, ha sem Alvesnek, sem Tellónak nem volt valódi hatása a játékképére, ezzel párhuzamosan pedig a Madrid két középhátvédjét sem sikerült túlzottan sokszor elráncigálni pozíciójából. Pedig Messi bátran lépkedett vissza, a második félidő elején már a kezdőkör környékén sertepertélt, ami persze leginkább arra vezethető vissza, hogy nem kapott elég támogatást a középpályáról: a két valódi szélső ugyanis azt jelentette, hogy egy Fábregas/Alexis típusú, mélységből remekül induló, befejezni is képes játékosnak nem maradt hely a kezdőben. Számtalanszor adódott olyan helyzet, hogy bár a labda a Barcelonánál volt, és a folyosók is megnyíltak, mégsem volt senki megjátszható a tizenhatoson belül – Tello csak nagyritkán kerülte meg Arbeloát a kapu felé (akkor mondjuk menten ziccerbe is került, igaz, kihagyta őket), Alves pedig egyetlen egyszer sem támadta első szándékból a kaput, szerepe kimerült abban, hogy a vonal mellett tartsa Coentraót.

Az igazán nagy gond a középpálya statikussága volt, Thiago nagyon mélyen elbújt a mezőnyben, Xavi kihagyta a ziccerét, Iniesta pedig egyszer sem tudott talán mélységből a védők mögé kerülni. Messinek elsősorban azért kellett mélyen visszalépnie, hogy folyosókat nyisson a saját helyén, hiszen erre sem a befelé mozgó két szélső, sem a fellépő Xavi-Iniesta kettős nem volt képes – az viszont még az argentin zsenitől sem várható el, hogy a saját maga által nyitott folyosóba saját maga sprinteljen be, majd saját magának adjon gólpasszt. Ha valakinek lett volna még egy szemernyi kétsége is afelől, hogy a Barca játékát igazából nem Messi, hanem a Xavi-Iniesta páros határozza meg, akkor most azt is sikerült eloszlatni.

Nyilván más lett volna a játék képe akkor, ha Alexis hamarabb beáll, netán a kezdőcsapatban kap helyet, már csak azért is, mert a chileinél jobban talán senkinek nem fekszik a Messi hamis kilences pozíciójából fakadó játékséma, vagyis az argentin által nyitott szabad folyosókba való észrevétlen bekúszás. Már az első ilyen szituációból gól lett, ez mindenképp mutatja az elképzelés jogosságát, igaz, a folytatásban csak elvétve alakult ki helyzet ebből a szereposztásból – persze az sem elképzelhetetlen, hogy a Real újabb vezető gólja után Guardiola és a csapat is feladta a győzelem reményét, és inkább a Chelsea elleni, tényleg sorsdöntő BL-visszavágóra tartalékolt, nem tudni.

Ami a cseréket illeti, Guardiola a szerdai BL-partihoz hasonlóan ezúttal sem váltott szerkezetet, próbálta pusztán személyi változtatásokkal új köntösbe bújtatni a 3-4-3-mat, és ez ezúttal sem nagyon sikerült neki: Alexis beállása ugyan hozott némi megújulást (Messi gyakorlatilag konstansan a Tello-Sanchez-Alves hármas mögött játszhatott), de Pedro egy az egyben átvette a védelembe visszazáró Alves helyét (a lecserélt Adriano posztján Puyol tűnt fel), Fábregas pedig Iniesta helyére jött be, igaz, a spanyol világbajnok is maradt a pályán, csak feljebb húzódott, a lekapott Tello üresen hagyott pozíciójába.

Mourinho elsősorban a fáradt lábakat frissítette, sőt még azt sem nagyon, döbbenetes, hogy a keddi müncheni hirig után ismét szinte végig játszatta ugyanazt a kezdőcsapatot, és három cseréjéből kettőt is a 89. perc után lőtt el. A kivétel Granero mély vízbe dobása volt, ezzel a változtatással került végleg a jobb oldalra a már addigi is sokat mozgó Özil – és mit ad Isten, éppen onnan adta a gólpasszt, parádés kiugratását a középre húzódó Ronaldo vágta a kapuba.
Összességében a Real megérdemelten nyert, sokkal magasabb hatékonysági fokkal dolgozott, mint a Barcelona, Mourinho pedig végre adekvát válaszokat talált a korábbi találkozókon őt rendre agyonnyomó problémákra. Ebben mondjuk segítségére volt Guardiola 3-4-3-ma és a két teljesen feleslegesen foglalkoztatott vonalszélső (Tello, Alves) is, de nem szabad elvenni az érdemét: ki-ki meccsen, idegenben verte meg a Barcelonát a bajnoki címért, ez pedig eddig még soha, senkinek sem sikerült.

A korszakváltásról szóló elméleteket erősítheti, hogy a Real közel sem volt tökéletes a Camp Nouban, márpedig eddig többnyire a teljes perfekcióra blazírozva próbált eredményt elérni, mégsem sikerült. Ennek ellenére mi a magunk részéről nem vonnánk le elhamarkodottan a következtetéseket, a stílusok háborújában még mindig a Barca áll nyerésre, egész egyszerűen azért, mert egyéni képességeket tekintve még mindig minden ellenfele fölött áll. A Realnak most volt egy jól játszó Özilje, egy Inestát eltüntető Khedirája, és egy Alvest mgzabolázó Coentraója, de ez nem lesz mindig így, Mourinho Madridjában még mindig több az önveszélyes pont, mint a túloldalon. A győzelem igazi haszna tulajdonképpen leginkább a fejekben jelentkezik, a Real ugyanis végre olyan csatát nyert, amivel az egyik fronton el is döntötte a háborút.

Ugyanez képekben:

Jól láthatóan három védővel kezdi a meccset a Barca, Busquets felveszi Özilt, Khedira még az ellenfél térfelére is követi Iniestát, a négy Madrid-védő pedig tökéletes vonalban helyezkedik.

Khedira és Iniesta még mindig kéz a kézben, Alonso pedig mindenhová követi Xavit. Alves a jobb oldalon próbálja széthúzni a mezőnyt, Messi visszalép, a kapuhoz legközelebb (cca. 25 m) lévő  Barca-játékos Tello, lesen.

Szinte kézilabdás jelenet a Real kapuja előtt: a Madrid hetesfalat védekezik, még Di María is kiveszi a részét a reteszelésből.
 

Az egyetlen igazi Barca-támadás: Messi visszalépésével egyszerre négy(!) ember figyelmét vonja magára, Ramos nagyot hibázva ellép a feketével bekarikázott területről, Xavi pedig köszöni szépen - de nem lövi be.

A második félidőben visszább állt a Real: Özil hátrahúzódásával gyakorlatilag 4-3-1-2 a védekezési formula, áthatolhatatlan a védőfal, Tello és és Alves együtt sem elég a széthúzásához. Jól látszik, hogy 2-3 méteres résekbe kellene centiméter pontossággal belőni a labdát, erre még Xavi sem képes álmából felkeltve.

Busquets a Madrid támadásainál rendre visszalépett a védőfalba, így.

Alexis beállásával változott a kép: végre volt ember a Real védőfalában, a visszalépő Messi előtt nyílt alternatíva. Khedira és Iniesta még mindig összeakaszkodva.