Ferenczi Attila a tipikus meg nem értett zseni. Ha hatásvadász akarnék lenni, azt is mondhatnám, egyfajta modern Kőrösi Csoma Sándora labdarúgásunknak: vele beszélgetve elevenen éled fel poraiból a múlt, emlékképek színeződnek ki, rég elfelejtett, soha ki nem beszélt, meg nem oldott rejtélyek kapnak más megvilágítást, sőt, kicsit talán még a remény semmi máshoz nem hasonlítható aromáját is érezheti szavain az ember. Azt, hogy van még remény, a magyar futball föltámadhat hamvaiból, persze ehhez nem ártana az sem, ha a hazai szakma felébredne jó három évtizedes Csipkerózsika-álmából, és ott folytatná, ahol annak idején Szusza, Puskás, Baróti, Kovács Feri bácsi, Verebes és Varga Zoli abbahagyták. „Mert a kapocs megvan” - vallom most már Ferenczivel én is, csak éppen „túl sokan és túl erőszakosan” akarják egyre mélyebbre temetni azt a bizonyos magyar tradíciót…
Lassan harminc éve dugjuk homokba a fejünket, lassan harminc éve vagyunk képtelenek elfogadni a szomorú, de valósággal húsba maró tényt: a világ elrobogott mellettünk. Jó negyed évszázad múltán is csak az utunkat keresgéljük, nemhogy nem haladunk semerre, de még azon is csak tanakodunk, vajon merre kellene elindulnunk. Programokat dolgozunk ki, hogy aztán egy-két év elteltével a sutba dobjuk őket, a velük együtt pajzsra emelt edzőfejedelmekkel együtt.
Ferenczi Attila eközben szakcikkeket publikál, kutat, könyvet ír, tudományos mélységgel merül el a futballban - és közben senki nem figyel rá. Ingyen osztogatott munkáit a kollégák el sem olvassák, tudatlanságuk viszont nem akadályozza meg őket abban, hogy a jobbító szándék által vezérelt innovátort ott támadják, ahol csak érik. Nem véletlenül kénytelen beszélgetésünket mindjárt jó néhány kikötéssel kezdeni az interjúalany.
„Tekintettel ara, hogy a labdarúgásban nagyon sok "jóakaróm" van, nem szeretném, ha személyeskedésnek tűnnének az interjú során a példaként felhozott nevek. Ezért, ha a riport alatt konkrét neveket mondok, akkor nem az adott ember személye a fontos, hanem az a gondolkodásmód, amit képvisel. Az általam írt könyvek miatt sokan támadnak, a támadók között viszont csak elvétve akad olyan, aki akár csak egy mondatot is olvasott valamelyik munkámból. A könyveimet nem olvasók azt hiszik, hogy asztal mellett kitalált, a labdarúgásban megvalósíthatatlan és felfoghatatlan álelméleteket hozok létre – miközben könyveim igazságtartalmán még csak vitatkozni sem lehet, hisz az azokban szereplő alapvetések többségét nem én találtam ki. Én csak közvetítője vagyok a más által létrehozott és megalkotott elméletnek. Aki engem támad, az Nobel-díjas tudósokat támad!”
És itt még koránt sincs vége a dolognak, Ferenczi ezer és még vagy száz példával bizonyítja igazát, majd kimondja a legnagyobb igazságot, amit az utóbbi húsz esztendő magyar futballjával kapcsolatosan meg lehet fogalmazni:
„A rendszerelvű gondolkodásnak a sport és ezen belül a labdarúgás, masszívan ellenáll. Pedig a világon minden ez alapján működik ma már, gondoljunk csak bele, az összes létező szakma folyamatot modellez, a számítástechnikától a politikán át egészen a családterápiáig…”
„Ehhez képest az én magyar tradícióról szóló könyvemet ott támadják, ahol érik, holott mást sem teszek, csupán egységes egésszé rendszerezem a régi magyar edzők tízezrei által megalkotott játékelméletet, ami egyébként toronymagasan veri bármelyik másik kultúra futballfilozófiáját. Aki tehát ezt a könyvemet támadja, az egy 70 évig sikeresen és eredményesen működő és bizonyított labdarúgó kultúra eszmeiségét, edzőlegendáit, szakíróit, mesteredzőit támadja. Nem látom be, hogy miért nekik lenne igazuk.”
Mármint azoknak, akik még Sir Alex Ferguson előadásából sem tudtak semmi újat leszűrni, akik akut vaksággal vegyes önimádatuk gyakorlása közben képtelenek bármiért is felelősséget vállalni – vagyis akarva-akaratlanul is, de ártanak a magyar futballnak, a közegnek, a szurkolóknak, a játékosoknak, a csapatoknak, és végső soron az országnak is.
Ferenczi Attilával tehát voltaképpen kultúrateremtésről beszélgettünk, jobban monda kultúra-újrateremtésről: egy olyan misszióról, melynek célja, az, hogy tisztázzuk végre kik is vagyunk, és hová tartunk. Hogy végre megtudjuk: nem véletlenül voltunk ott, ahol voltunk, és nem véletlenül vagyunk ott, ahol vagyunk.
***
Az egyik legszélesebb látókörrel rendelkező szakember vagy itthon, elméleti tudásod kikezdhetetlenségét szakkönyvek, tanulmányok, cikkek, képzési anyagok tucatjai bizonyítják. A tradicionális magyar labdarúgás alapelvei című könyvedben összegezted több éves kutatásod eredményét, és elsőként az itthoni közegből megválaszoltad azt a mindent átható kérdést is, hogy miért beteg a magyar futball. Hogy létezik az, hogy egy átlagos szurkoló még csak nem is hallott rólad?
Az átlagszurkoló azért nem hallott rólam, mert a labdarúgó iparág mindent elkövet, nehogy az általam létrehozott innovatív tudás teret nyerjen. Mert abban a pillanatban, ahogy kiderül, hogy a király meztelen, és hogy a maguk köré épített nimbusz és tudásmítosz valójában csak egy jó nagy és üres lufi, már nem tudják elmondani szokásos kliséiket, a magyar futball évtizedes gyengeségét firtató újságírói kérdésekre: hogy azért vagyunk gyengék, mert nincs gyerek, nincs pénz, dilettáns a vezető, ostoba az újságíró. Hiszen a szakmai döntéshozók szerint mindenki felelős a magyar futball mélyrepüléséért, csak az edzőket képző intézmények, a labdarúgó szakanyagok, és az edzők nem. Egyébként teljesen törvényszerű, amit az aktuális tudók tesznek, - hiszen minden rendszer ellenáll a változásnak -, ezért primitív elméletekkel szegmentálják a piacot. Aki az élvonalban játszott, azt mondja, mit akar ez, hiszen életében nem rúgott még labdába sem. Aki külföldön játszott, azt mondja, mit akar ez, életében nem volt még a Soroksárt jelző táblán túl. Aki 8 diplomás, az azt mondja, mit akar ez az ex-válogatott, még érettségije sincsen, ugyan, mit érthet a képzési rendszerekhez? A lényeg: kirekesztés zajlik, minden szinten.
Ezek szerint a futballban is igaz a mondás, miszerint a legnagyobb tudósok, a legnagyobb tekintélyek képesek csak igazán lefékezni a tudomány fejlődését.
Hogyne. Itt van példának Mezey dr., aki negyven éve önmaga bronzszobrát építi, miközben regnálása alatt masszív mélyrepülésben vagyunk. És ezt nem csak én mondom, vissza lehet olvasni szegény Varga Zoli írásait, nyilatkozatait – például azt, amelyben arról beszél, Mezey kicsit olyan az itthoni focinak, mint egy afrikai törzs varázslója, akiről mindenki azt hiszi, hogy egyedüli beavatottja a titkos tudásnak és nélküle elpusztul a falu. Ez viszont egyszerűen badarság. Elődeink ugyanis olyan egységes játékelméletté szervezhető szellemi tőkét hoztak létre, ami a mai napig a legkorszerűbb a világon, és legalább egy dimenzióval magasabb szintet képvisel, mint az UEFA-rendszerű edzőképzés anyaga. Nem más, csak épp több. Sokkal több.
Húsz éve edzősködsz, miközben fél Magyarország a szakanyagaidból él, és te mégis ugyanúgy Budapest amatőr labdarúgásában dolgozol. Ez az egyik oldal. A másik pedig, hogy hiába száguld lassan tizenöt esztendeje az új típusú magyar edzőképzés, Nyugatra továbbra sem exportálunk fociedzőt, és az itthoni színvonal is ritkán verdesi az eget - holott egy jól működő stratégia általában 3-5 éven belül látható eredményeket produkál. Egyetértesz azzal az implicit következtetéssel, hogy a Mezey-féle iskolának nincsen további létjogosultsága?
Az UEFA-rendszerű edzőképzésnek van létjogosultsága, hiszen az EREDETI ELKÉPZELÉS az jó, helyes, és követendő, de nem úgy, ahogy működik 15 éve. A magyar oktatásban ugyanis nem az iparági tudás jelenik meg, hanem egy szűk csoport eklektikus gondolatvilága (Mezey, Both, Varga, Tajti). De ugyanez van a TF-n (Pári-Tóth), és ugyanez volt Bicskei vagy Prukner idejében is. Vagyis a forma jó, csak a bevitt tartalommal van baj. Kérdem én, hol vannak Varga Zoltán, Kalocsai Géza, Baróti Lajos, Szűcs Gyula, Kovács Ferenc, Verebes József, Holics Ödön, Pillinger Mihály évszázadokon átnyúló, örök érvényű tanításai? Sehol. Pedig ezek az emberek olyan alapvetéseket fogalmaztak meg, amik igazak voltak 100 évvel ezelőtt és igazak lesznek 100 év múlva is.
Sokan lobbiznak a TF mellett, hogy miért nem ott van az edzők képzése. Sajnos el kell oszlatnom egy legendát ezzel kapcsolatban. A TF labdarúgó szakmai képzése olyan primitív és gyenge, hogy az méltatlan egy egyetemhez. A magyar labdarúgást sírba lökő, téves gondolkodásmódot elterjesztő, három részes Csanádi-féle "Labdarúgás" könyv, mely Mezey szerint, monumentális alapmű, például a mai napig tananyag a TF-n.
Milyen érdekes dolgot produkál az élet!?
Csanádi 1951-ben írt egy szakcikket, melyben kifejti, hogy nem érti, mitől jó a magyar futball. Majd ír egy három részes tankönyvet, melyben azt ecseteli, hogy mitől jó a magyar futball, amiről ő állapította meg, hogy egyébként fogalma sincs. Ez a könyv, amely 1961-től alapmű a szakedző képzésen, átprogramozta a magyar edzők gondolkodásmódját, minek eredményeképpen kihalt a magyar labdarúgó kultúra. Az igazi, a valós, a klasszikus magyar tradíció. Az, amely nem azonos, közel sem Mezey 2005-ben kiadott, „Arccal Puskásék felé” jelszavával, hiszen abban (ahogy a legtöbb Aranycsapat emlékére hivatkozó szakcikkben is) több a hatásvadászat, mint a lényegi információ. Ezt a szlogent ugyanis mindig bekajálja a közvélemény. Az Aranycsapat legendájával mindent el lehet adni, és mindent el lehet fedni. Csak érdekességképpen mondom, Mezey-Both kutatásai időben visszafelé megálltak 1960-nál. Miközben a tradíció kialakulása, fejlődése szempontjából igazán lényeges dogok 1900 és 1960 között történtek. Azt kutatták, ami irreleváns, de lényeghez, az ideához nem jutottak hozzá. Az edzőképzés nem reménytelen, de több baj is akad vele. Először is, hol a minőségbiztosítás? Másodszor: nem az iparági tudás jelenik meg benne, hanem csupán egy szűk csoport tudása. Ez a réteg azonban mindig az UEFA-ra hivatkozik, még akkor is, amikor a saját gondolatait mondja el. Mára pedig az is kiderült, hogy az UEFA által javasolt holland játékmodell rosszul átdolgozott és átértelmezett változatát oktatják, ráadásul innovációra tökéletesen alkalmatlan teoretikusok dolgoznak benne (Mezey, Both, Varga, Tajti, Baranya, Pári, Tóth).
Az UEFA egyébként csak témaköröket ad, és azt mondja, hogy a tudásomat illeszd a saját hagyományaidhoz. Mezeyék elfelejtették megoldani az illesztést, illetve döntő momentumoknál (játékmodell, alapfogalmak és azok értelmezése, filozófia), meghamisították az anyagot. Ami az érdekes ebben, hogy az állítólag sokat olvasott, rendkívül széles látókörrel rendelkező, a nemzetközi trendekkel tisztában lévő és mindig aktív önképzést valló éledzőink közül ez a szakanyag-hamisítás még senkinek sem szúrt szemet. Még senki sem tette szóvá - Popovics Sándoron és Jámbor Lászlón kívül -, hogy a hollandok nem ezt, és nem így mondják. A többi stimmel.
Az előbb már emlegetett, magyar tradícióról szóló könyvedben azt írod, a magyar futball betegeskedésének egyik legfőbb oka az, hogy honi szaktekintélyeink évtizedek óta képtelenek felismerni a magyar tradíció mibenlétét. Hallottunk már csibészségről, játékosságról, "egy csatár nem csatár" alapelvről, de szóba került a szerethetőség is, mint válogatási alapelv... Úgy sejtem, te nem ezekben véled fölfedezni a magyaros futball-szemléletet.
Az a jó ebben a dologban, hogy a legtöbb adat, idézet, alapvetés jó régóta dokumentálva van, így nekem csak hivatkoznom kell régi nagyjainkra, illetve bizonyítanom, hogy gondolataik a jelenben is működtethetőek, használhatóak. A kultúra fontossága kapcsán álljon itt egy 1923-as Nemzeti Sport-idézet, amikor is megkérdezték az adott kor szakembereit, hogy mi a válogatott trénerének legfontosabb feladata. Holics Ödön, a ’20-as évek szövetségi kapitánya a következőket mondta:
„A válogatott trénerének legfontosabb feladata lenne a válogatott csapatban egy egységes játékstílus megteremtése.” Pontosan ilyen egyszerű a helyzet! Kérdem én, van-e a válogatott csapatunknak kialakult, karakteres játéka? Mert ha egy csapatnak van stílusa, az a csapat azt játszotta 10 évvel ezelőtt is, és azt fogja játszani 50 év múlva is. Nézzük meg például a brazil válogatottat! Változott a stílusa az elmúlt 100 évben? Semmit. Legfeljebb modernizálódott, de az alapgondolatok maradtak. A stílus ugyanis, magának a játéknak a rendszerhatása. Nem viccből van tele a világ minden táján a stadion a brazilok meccsén és edzésén - a szurkoló előre tudja, hogy a „brazil stílus” milyen játékjellemzőkkel bír. Újabb költői kérdés: a mi válogatottunknál tudjuk előre, hogy mit fogunk játszani? Ma ezt, holnap azt. Játékunk teljesen esetleges. Javarészt attól függ, hogy a játékszervezők éppen mit engedhetnek meg maguknak az aznapi meccsen. Egyébként Egervári Sándor nem viccből dobta be a „szerethető csapat” szlogent. Ő jó közösségépítő, de semmi több. Ha valaki jó közösségépítő, akkor mi lehetne más a jelszó, mint: „szeressük egymást gyerekek”. Nyilvánvaló, hogy olyat tűz ki célként, amihez ért. Hiszen azt csak nem tűzheti ki célként, hogy Barcelona stílusban szeretné játszatni a válogatottat – leoktatni sem tudná. Mit foglalkozik ő kultúrateremtéssel? Az sokkal macerásabb, mint szerethetővé tenni magunkat, a konkrétumokat mindig kikerülő nyilatkozatunkkal. Ráadásul szerinte a labdarúgó kultúra nem is halt ki 1970-ben, az még él. Szerinte él az, amiről már a vak is látja, hogy meghalt. Így nem is tudja kitűzni magának a célt, hogy kultúrát kéne teremteni. Következésképpen fel sem ismeri a történelmi helyzetet, és szerepét a labdarúgó-történelemben. Mint ahogy az UEFA rendszerű edzőképzés bevezetése során sem ismerte fel a történelmi pillanatot Mezey, Both, Varga, Tajti, vagy a TF esetében a Pári-Tóth tandem. Egervárinak és a legtöbb magyar edzőnek sajnos fogalma sincsen történelmi küldetéséről, történelmi szerepéről, és a történelmi pillanatról. Elég csak összevetni Kiss Gyula egykori szövetségi kaptány idézetét Egerváriéval.
Kiss Gyula egy osztrákok ellen elszenvedett vereség után (1922) az alábbiakat mondta:
„A mi játékunk nem említhető egy lapon az osztrákokéval. Gyökeresen meg kell változtatnunk a játékstílusunkat. Évtizedekkel ezelőtt futballozott így Európa. Az osztrákok már átalakultak, átvették a modern futballt, mi meg nem. Nem kritizálok senkit, mert nem emiatt a 11 játékos miatt veszítettük el a mérkőzést, hanem a stílusunk, a szisztémánk, a futballunk rendszere és a játéktudásunk elmaradottsága okozta vereségünket.” Gondolom Holics 1923-as és Kiss 1922-es meglátásaiból világosan látható, hogy 90 évvel ezelőtt teljesen mást láttak a futballból edző elődeink, mint amit ma látnak. Egyébként az ’50-es években a magyar szakanyagokban leírt stílusjellemző, a "gyors, sokmozgásos, változatos, helycserés támadójáték", a mai napig megállná a helyét, elég a Barcelonára, vagy a spanyol válogatottra gondolni… A fő probléma az, hogy egyrészt ezt éledzőink nem ismerik, másrészt elképzelésük sincs, hogy mindezt hogyan kell oktatni. Mert ha tudnák, akkor nem csak a Vidi próbálna valami hasonlót játszani a bajnokságban.
Mi sajnos még mindig ott tartunk, hogy az edzőink meg vannak győződve arról, ha leszabályozzuk a játékot, az a kreativitás ellen hat. Az fel sem merül bennük, hogy úgy is lehet játékot szervezni, hogy maga a leszabályozás katalizálja a kreativitást. Lásd Brazília, a brazil kultúra, a brazil stílus, a világon mindenütt ismert és elismert szambafutball.
Korábban már említetted Pillinger Mihály nevét. Ő egy cikkében egészen odáig megy, hogy „a magyar edzői kar nemhogy az egyetemes labdarúgáshoz hozzátenni nem tudott, de még a végbement fejlődési tendenciákat sem volt képes követni!" Egyetértesz vele?
Pillinger gondolatain meg lehet sértődni, de amit mondott, az sajnos szó szerint igaz. Hiszen mitől ismernék fel az edzők a magyar tradíciót, ha nem olvasnak szakkönyvet? Hiszen mitől ismernék fel a magyar tradíciót, ha nem kutatnak? Maga a helyzet is komikus, hogy a TF-oktató (Mezey, Both, Varga, Pári, Tóth) nem megy el munkahelyén a TF-könyvtárba, és nem olvassa el a vonatkozó magyar szakirodalmat. És itt nem több száz vagy ezer könyvről van szó, hanem kb. 30 db-ról. A munkahelyén képtelen menni 25 métert, hogy egy szellemi műhelybe jusson. Szerinted, tudja ma valaki egyáltalán, hogy ki az a Holics Ödön? Szerintem senki. Pedig nem ártana, hiszen "A modern futball elmélete" című könyvében 1936-ban Nostredamus féle látomással leírja a labdarúgás következő 25 évének a fejlődését. A mai szakma még azt sem látja át, hogy mi van a jelenben, miközben fogalma sincs, mi volt a múltban, nemhogy a jövőbe lásson. Erre Holics 25 évre előre látott. Hiszen az Aranycsapat (1950) által világszabadalomként bevezetett "visszavont centerjátékot" ő találta ki, illetve a Hererra által bevezetett (1960-as évek) "szabad védőjátékost" is ő szabadalmaztatta. Régen ilyen "buta" edzőink voltak. Azóta viszont változott a helyzet. A 80-as évek közepén az olasz Sacchi által szabadalmaztatott területvédekezést a magyar NB 1-ben 17 éves késéssel vezeték be 2002 környékén. Persze ezt sem magyar szakember, hanem a magyar szakma által idegen betolakodónak bélyegzett Henk ten Cate. A területvédekezést leoktatta 4 hét alatt, úgy hogy nem tudott egy mukkot sem magyarul. Miközben ekkor már öt éve robogott az új típusú edzőképzésünk. Elmondták 12 éve a magyar edzőnek, hogy mi a világtrend, majd hazament, és minden maradt a régiben. Amikor a Fradinál Pintér Attila volt az edző, a saját szememmel láttam, hogy az akkor már sokszoros válogatott Gyepes és Dragóner a területvédekezés oktatása során úgy szaladt egymásnak, mint vak ló a kerítésnek. Nem is csoda, hisz még életükben nem csináltak olyan típusú gyakorlatot, és középső védőként elképzelésük sem volt a területvédekezés alapmozgásairól. Gondolom látható, hogy egy új védekezési filozófia átvételével, nyugathoz képest helyből 17 éves hátrányban voltunk az üzemi tapasztalatok terén. Pedig az innováció tőlünk 700 km-re történt. Nem a Föld túloldalán, netán a holdon, ahova csak űrhajóval lehetne eljutni… Pedig a nagy világversenyekre a teljes NB I-es edzőgarnitúra kiutazik – természetesen nem a saját pénzén… De mit profitál belőlük az iparág? Megmondom. Semmit.
A 2008-as Európa-bajnokság után rendezett Pro-továbbképzésen például sikerült olyan mélyen szántó szakmai következtetéseket levonni a mérkőzésekből, mint a „Bebizonyosodott, hogy a futball ma már üzlet!”, a „Ma már nincs kis csapat, senki ellen sem lehet biztosra menni!” és az „A mérkőzés 90. percéig kell koncentrálni, mert még az utolsó pillanatban is gólt lehet kapni.” örökbecsűk. Ehhez is kellett persze körülbelül 30 perces intenzív moderátori győzködés - mert a magyar edző nyilvánosság előtt ugye nem beszél, még a végén kiderülnek hiányosságai. A magyar futball nem a társadalom hű tükörképe, hanem a magyar futballban dolgozók szellemi kapacitásának a leképeződése. Hogy a mai napig "vonalvédekezésnek" hívjuk azt a területvédekezést, amit nyugaton "átlós védekezés négyesláncokkal"- nak hívnak, már a teljes vicc kategóriája, hiszen polárisan mást értelmez a magyar szakma egy bizonyos alapvető fogalmon, mint a nyugat. Ez az értelmezésbeli zavar, vagyis, hogy „vonalnak” hisznek valamit, ami egyébként „átlós és négyeslánc”, tökéletesen meglátszott a magyar - bolgár meccsen is, ahol úgy és akkor kerültek mögénk a bolgárok, ahogy akartak. Dzsudzsáknak még csak elképzelése sincs a láncban való védekezésről, miközben messze a legértékesebb játékosunk. Erről persze nem ő tehet, de gondoljunk bele, mi történik, ha edzősködésre adja a fejét? A régi edzők stílusban gondolkodtak. Stílusedzők voltak. Ezt a fogalmat ők használták saját magukra. A jobbak (Kalocsai Géza, Kovács Ferenc, Titkos Pál, Mándi Gyula stb.) bárhol, bárkinek, bármilyen stílus leoktatására képesek voltak. Ma nagyítóval sem látok ilyen szakembert a hazai bajnokságban. Nem hogy tízet, egyetlen egyet sem.
Nemrégiben ezeken a hasábokon arról elmélkedtem, hogy miért kellene lecserélnie a válogatottnak a 4-4-2-es formációt, főleg Rudolf/Gera és hatékony szélsőhátvédek hiányában. Te mit gondolsz erről a kérdésről?
A Holics-könyv már 1936-ban világosan kimondta, hogy egy adott stílust bármilyen játékrendszerben le lehet játszani. És itt megint elő kell vennem Brazíliát, az országot, amelyik minden vb-n más RENDSZERBEN játszik – alapvető stílusuk azonban sosem korcsosul el.
Nem azért váltogatják a rendszereket, mert állandóan variálni akarnak, hanem azért, mert az aktuális állományhoz illesztik a játékrendszert. De ettől a stílusuk és a játékkoncepciójuk még ugyanaz marad. Az UEFA és a FIFA meg kielemzi a vb-t, elmondja hány csapat játszott 4-4-2-ben, hány 3-5-2-ben, hány 4-3-3-ban, majd leszűri a tanulságot, melyik játékrendszer a trendi.
Se a nemzetközi szövetség szakemberei, sem a mi fő teoretikusaink, mind a mai napig nem jutottak el arra a szintre, hogy felfogják, a vb stílusok, eszmék, filozófiák, nem pedig játékrendszerek csatája.
Válogatottunknak nincs kialakult, karakteres játéka, nincs játékkoncepciója. Edzőink nem stílusban gondolkoznak, hanem játékrendszerben, mint ahogy tanították nekik Mezeyék. Így valóban nem marad más hátra, mint hogy a játékrendszer variálásával próbálnak kialakítani valami játékot. Itt nem tudatos játékról van szó, hanem a játékosok által spontán megalkotott játékról. Nem viccből pánikolnak be, hogy „Jaj, kiesett Gera! Jaj, sérült Rudolf!”, hanem azért, mert a szövetségi kapitány az egyéniségektől várja a játék megoldását. Nem a mérkőzés eldöntését, hanem a játék megoldását.
Érdekes lenne megszámolni, hányan hallották valaha is, hogy Sebes panaszkodott, mert Puskás lesérült az 54-es vb-n az első meccsen? Lesérült és beraktak helyére mást, aki ugyanazt a játékot tudta. Pedig azért Puskás nagyobb név volt akkor, mint ma Gera.
Éppen ezért felvetésed akkor helyes, ha gondolkodásunknak kiinduló pontja a játékrendszer.
Mert a bolgárok ellen játszott 4-4-2, egy statikus, merev, „négyszögező játék” kialakulását segíti elő, míg egy 4-2-3-1-es, vagy egy 4-3-3-as játékrendszer, a „háromszögező játékra” ad lehetőséget.
Ismételten kihangsúlyoznám, hogy válogatottunknál nem tudatos, hanem spontán, improvizatív a játékszervezés, ezért a játékszerkezet változtatásával befolyásolni lehet magát a felhasználandó formanyelvet. És mivel ilyen ad hoc jelleggel történnek dolgok, standard nyilatkozat a válogatott edzőitől, hogy „még sokat kell együtt játszanunk, hogy összeszokjunk”. Érdekes, hogy az 50 világranglista-hellyel mögöttünk lévő bolgárok nem hivatkoztak erre. Nem beszéltek arról, hogy még nem is kezdődött el náluk a bajnokság, de arról sem, hogy játékosaik nagy része a hazai bajnokságukban játszik.
Folytatjuk...