„Tök mindegy mennyit futsz a Bilbao ellen, ők úgyis tudnak majd többet, mindig” – foglalta össze igencsak sommásan a szombat esti Barca-Athletic összecsapás lényegét a katalánok középpályása, Thiago Alcantara. Nincs értelme vitatkozni vele, egyrészt mert ő belülről látta azt a mérkőzést, amit mi a TV-n keresztül követtünk, másrészt pedig mert a rendelkezésre álló statisztikai adatok is szóról szóra alátámasztják a mondandóját. Guardiola csapata kevesebbet és pontatlanabbul passzolt, mint általában, a máskor 70%-ot verdeső labdabirtoklás most 55% környékére csúszott vissza, ráadásul a passzjáték sem volt olyan gördülékeny, mint ahogyan azt megszoktuk, az átlagban érvényes hét helyett ezúttal csak öt folyamatos átadásból állt a Barcelona tili-tolija. Messiék mégis tükörsimán hozták a meccset (bár azt nem mondanánk, hogy megerőltetés nélkül), ez pedig máris taktikai értekezés után kiált, külön hatalmas szerencse, hogy Facebook-oldalunkon szavazó olvasóink is a hétvége legnagyobb rangadója mellett tették le voksukat.

Bielsa nem véletlenül kapta meg az El Loco (Őrült) becenevet, akármerre járt is eddig, a racionalitást sosem vitte magával, öldöklő tempójú támadófociját soha senki, és semmi kedvéért nem volt hajlandó módosítani. A két évvel ezelőtti VB-n Chilével is beleállt a pofonba, hiába tudta mindenki, hogy a brazilok majd odaadják neki a labdát és visszakézből osztják ki a sallert, Bielsát ez kevéssé érdekelte: ugyanúgy feltette a világot sokkoló 3-3-3-1-et a pályára, és ugyanúgy előrevezényelt hét embert a támadásokhoz, mintha csak egy kerületi kettőből jövő ellenféllel szembeni edzőmeccsről lenne szó. A vége persze vereség lett, de Chile megmaradt szimpatikus kiscsapatnak a kollektív emlékezetben, ez pedig egy olyan világbajnokságon, ahol többek között Algéria, Szlovénia és Görögország is rontotta a levegőt, nem egy rossz biznisz. A baj csak az, hogy Bielsa ezt eddig majd’ minden állomáshelyén eladta, őrülten kiváló taktikai elképzelései ugyanis béklyóként nehezednek mind rá, mind a csapatára, és mivel a meghunyászkodásra vagy az „egyet hátra, kettőt előre” elv alkalmazására zsigerből képtelen, önnön zsenialitása jelenti számára a legnagyobb korlátot.

A Taktikai Zóna elemzései legtöbbször arról szólnak, hogy ki, mit, hogyan és miért csinált, de ennél talán még pontosabb a kinek, mit, hogyan és miért kellett volna csinálnia kifejezés. A mostani mérkőzést azonban nehéz lenne erre a mottóra felhúzni, Bielsa első ránézésre ugyanis tökéletes haditervet alkotott a Barca ellen – a vége mégis az lett, hogy csapata egy teljes félidőn keresztül a kapu közelébe sem jutott. Egyszerű lenne a már sokszor és sok helyen bevált „a játékosai nem értették meg, mit kért tőlük” mantrára hivatkozni, de itt és most ez sem fedné túlzottan a valóságot, a Bilbao fiataljai ugyanis futottak, mint a mérgezett egér, 33 szerelésük pedig a Barcelona ellen egészen tekintélyt parancsoló számadat. Sokkal inkább arról van szó, hogy a Barca és Guardiola véresen komolyan vette az Athleticet, márpedig ha a katalánok valakit komolyan, mi több, halálosan komolyan vesznek, jó eséllyel sansztalanságra van ítélve. A Bilbaóval szombat este kottára pontosan ez történt, hasson bár közhelynek, de a baszkok javarészt azon bukták el a mérkőzést, hogy az egyes pozíciókra rendre fél-vagy egy klasszissal gyengébb játékosokat tudtak csak állítani. Ez pedig már komoly hendikep, olyannyira, hogy, ha az ellenfél taktikailag és mentálisan felkészülve várja a mérkőzést, szinte lehetetlen eltüntetni.

Főleg, hogy az Athletic alapjaiban véve ugyanazt a játékstílust erőlteti, ami a Barcelona sajátja, rengeteg futás, magasan hagyott védővonal, gyilkos letámadás, és lapos, rövid átadásokon alapuló mindenható passzjáték - pont, mint két egybevágó háromszög. Így már aztán pláne könnyű belátni, hogy miért volt halálra ítélve Bielsa a Barcelona ellen: két, alapjaiban azonos játékstílus, két, döntően azonos alapokon nyugvó játékrendszer küzdelméből ugyanis mindig az fog győztesen kikerülni, amelyik a kulcspozíciókba magasabb kvalitású játékosokat tud állítani. És itt kapcsolódik a dolog Mourinho Real Madridjával, vagy a két évvel ezelőtti Interrel – a portugál ugyanis jó érzékkel nem a saját fegyverével próbálja legyőzni a katalánokat (tudván, hogy a Xavi-Iniesta-Fábregas-Messi tengelyhez képest nehéz magasabb minőséget találni), inkább a klasszikus ellenerőn dolgozik.

Otromba csúsztatás lenne ugyanakkor nem megemlékezni Guardiola zsenijéről, a mérkőzés alakulásában ugyanis nem kis szerepe volt abban, hogy ki merte (akarta, tudta?) hagyni Xavit a kezdőcsapatból. Első számú karmestere nélkül ugyanis a Barcelona, tetszik, nem tetszik, de sokkal gyorsabb, improvizatívabb és direktebb támadójátékra képes – igaz, ezzel párhuzamosan ott a nagyobb pontatlanság, a kisebb labdabirtoklási fölény, és a több eladott labda veszélye. Guardiola remekül ismerte fel, hogy a Bilbao ellen be lehet áldozni a labdabirtoklás fölény egy részét a sebesség oltárán, Thiago beállítása ebből a szempontból például remek húzás volt, de ennek az elgondolásnak a jegyében született Tello kezdőként való bevetése is. Ez utóbbi mondjuk annyira nem jött be, de taktikai szempontból már a szándék is jelzésértékű, az pedig, hogy Guardiola nem Iniestát tolta ki a baloldalra, egyértelmű jele volt annak, hogy, ha valódi szélsőjátékot talán nem is, de azt mindenképpen szeretné, hogy Iraola többnyire a saját térfelén múlassa az időt.

A Bilbao ugyanis a Barcelonával ellentétben (és itt bizonyosodik be, hogy az azonos stílus nem jelent azonos formációt, még kevésbé azonos játékrendszert) a szélsőjátékra helyezi a hangsúlyt, támadásaik 75%-a valamelyik oldalvonal mellett fut, ez pedig olyan adatsor, amellyel a szélsőjáték impresszáriója, Sir Alex Ferguson sem büszkélkedhet. Különösen Iraola jeleskedik a felfutásokban, a baszk jobbekk a támadások 45%-ából kiveszi a részét – nem véletlen tehát, hogy Guardiola kulcskérdésnek tartotta az ő megfékezését.

Adriano fickándozása is javarészt annak köszönhető, hogy Iraola a saját térfelén ragadt, a brazil szélsőhátvéd embertelenül sokat húzott be középre, a Barca támadásai ugyanis (nem meglepő módon) ismét elképesztően centrális jelleget öltöttek - igaz, Dani Alves ezúttal valamivel aktívabb volt, mint a Milan elleni kínszenvedés alkalmával. A Bilbao nem tudta elkerülni, hogy a döntő csörtét középütt vívják meg a felek, és mivel a baszkok a Milanal ellentétben középütt a leginkább sebezhetőek, számukra ez a tény nem kecsegtetett a siker reményével, éppen ellenkezőleg. De Marcos ráadásul csak elvétve tudott visszazárni, és mivel az eredendően szélső Susaeta is leginkább Busquest zavarásával volt elfoglalva, a Thiago-Iniesta-Messi-Alexis négyes vígan eljátszadozgathatott a Gómez-Pérez-Iturraspe tandemmel. Erre az alapvető hendikepre erősített rá a szokásos 3-7-0 és a csatár nélküli játék viszonylag sűrű alkalmazása – Bielsa védőnégyese ezekben a pillanatokban vált teljességgel kiszolgáltatottá az esetleges beindulásoknak, mélységi indításoknak és kényszerítőknek.

A Bilbao a Manchester Uniteddel ellentétben a Barcelonát nem tudta egy az egyben, emberfogással levédekezni, hiába loholtak ipari mennyiséget, a támadások befejezésére, a labdaszerzésekből való megindulásokra már nem maradt erejük - az pedig teljességgel nyilvánvaló volt, hogy 48 órával nemzetközi kupameccsük lefújását követően nem tudják majd gól nélkül megúszni a Barcelona irtózatos nyomását. Más lett volna persze a kép, ha Lllorrente, Muniain, vagy épp Amorebieta teljes meccset játszhat, a kupadöntő éppen ezért nyilván rengeteg különbözőséget tartogat majd számunkra, de kár lenne vitatni, hogy hiába Európa egyik legizgalmasabb, és leginnovatívabb csapata a Bilbao, a Barcelona és a Real szintjéhez egyszerűen még nem ér fel.

Érdekel a futball elmélete, kiváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!