„A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság, és a statisztika” – vallotta Mark Twain, a híres amerikai regényíró, aki amellett, hogy remek történeteket kanyarított, sarkos véleményalkotásért sem ment a szomszédba. Rendszerint egyébként fején is találta a szöget, és ha jobban belegondolunk, a fentebbi mondata sem ostobaság: kivéve, ha a futballra próbáljuk vetíteni. A fociban ugyanis a statisztika csak a legritkább esetben füllent, nem véletlenül modellezik már jó negyven-ötven éve számítógépes programokkal a játékosok teljesítményét (a legendás Valerij Lobanovszkij volt egyébként az úttörő), tőlünk nyugatabbra például lassacskán egész iparág települ a játékkal és a mérkőzésekkel kapcsolatos adat- és információszolgáltatásra. A szerda esti Milan-Barcelona mérkőzésnél kevés dolog bizonyítja jobban, hogy ma már mindent, és annak az ellenkezőjét is le lehet fordítani a számok nyelvére, elég csak néhány pillantást vetni a mérnöki pontossággal összeállított grafikonokra, hogy belássuk, a futball ma már jóval több, mint egyszerű sport - ahol igazán nagyban megy a játék, ott valódi tudományoknak kijáró alaposság övezi.

Hét kép, hét konklúzió - patikamérlegen a BL-forduló legnagyobb rangadója.

Igazán megdöbbentőt egyik mester sem húzott a kezdőjével, más kérdés persze, hogy ha akart volna, sem nagyon sikerülhetett volna, hiszen ebben a szezonban már meccselt egymás ellen a két gárda, még a csoportkörben. A Milan mozgott nagyobb kényszerpályán van Bommel, Thiago Silva és Abate hiánya miatt, de Guardiola sem lehetett maradéktalanul nyugodt, elvégre éppen a szezon eddigi legfontosabb meccse előtt maradt balhátvéd nélkül, így pedig nem volt más választása, be kellett vállalnia azt a három és fél védős rendszert, amivel az ősszel már majdnem megégett egyszer a San Siróban. Dani Alves tehát ezúttal is inkább középpályás volt, mint jobbhátvéd, és mivel a túloldalon Puyol rengetegszer vette fel Ibrahimovicot a pálya centrumában, Keita gyakorlatilag bal futót játszott, igaz, nem a klasszikus fajtából. Ezzel egyébként meg is magyaráztuk, hogy miért maradt ki a kezdőből Fábregas, bár tény, az kissé még így meglepő volt, hogy Iniesta helyére nem ő, hanem a szemtelenül fiatal, és legalább ugyanennyire tehetséges Tello állt be a második félidő közepén.

Ahogyan az a Barca meccsein általában lenni szokott, az ellenfél Messi semlegesítésére húzta fel a védőjátékát, és mivel Allegri nem volt rest Ambrosini személyében a tökéletes liberót felpakolni a pályára, akadtak is gondjai bőven az argentin zseninek. Bonera és Antonini ráadásul nagyon hamar felismerte, hogy a katalánok szélsőjátéka ismételten Dani Alves céltalan ácsorgásában merül ki, így lassan, de biztosan egyre szűkebbre húzták a Milan hátsó alakzatát, alig hagyva levegőt a többnyire szintén középütt poroszkáló Sanchéznek és Iniestának.

A fentebbi kép kiválóan mutatja, a Barcának gyakorlatilag nem volt szélsőjátéka, a támadások majdnem felét középütt erőltette, ott, ahol a mezőny legalább olyan sűrűnek tűnt, mint Kiszel Tünde szemöldöke. Összehasonlításképpen: ami a Barcelonánál az ábrán 45%, az Manchester Unitednél az egész szezonra vetítve is csak 29%, ez pedig még úgy is bődületes különbség, ha tudjuk, szakadéknyi látásmódbeli különbség feszül a két gárda stílusa között. Nincs ma még egy csapat Európában, amelyik annyira középütt erőltetné a támadásait, mint a katalánok, persze az is tény, hogy egy Messivel és egy Xavival a fedélzeten bőven van létjogosultsága is a dolognak. Szökőévenként egyszer beüthet a krach és maradhat rúgott gól nélkül a csapat (mint ezúttal), de összességében ettől nem lesz kevésbé jó a rendszer - igaz, egy "B-terv" azért nem ártana, és ezt Guardiola is pontosan tudja, nem véletlenül érkezett Tello már a 65. percben a pályára.

Érdekes lehet megnézni a Milan grafikáját is, bár túlzottan nagy jelentősége nincsen, hiszen már az is barokkos túlzás, hogy a támadásvezetés szó egyáltalán felmerült velük kapcsolatban. Bár a fáma szerint 38%-ban középen erőltették a megindulásaikat, nem árt megjegyezni, hogy ezen próbálkozások java része kósza előrevágott labda volt csupán: csak Bonera és Méxes együtt majdnem húszszor bikázta előre a játékszert.

Az, hogy a Barcelona háromszor annyit lőtt kapura, mint a Milan, nem különösebben meglepő, az viszont igen, hogy a már a harmadik másodperctől kontrákra játszó hazaiak csupán egyszer tudtak kapura nézni ellenakcióikból. Ilyen gyatra mutató mellett a továbbjutás minden bizonnyal hiú ábránd marad csupán, lövés nélkül ugyanis még Ibrahimovic sem szerez egykönnyen gólt, abban bízni pedig, hogy a Barcelona egymás után két BL-meccset tud le anélkül, hogy játékosai egymás nyakába ugrálnának, meglehetősen optimista világnézetre utal. Legutóbb 2008 májusában esett meg hasonló szégyen Katalóniában, akkor viszont egy Vörös Fallal elhárító Manchester United volt az ellenfél, nem mellesleg pedig az elmúlt fél évtized legnagyobb válságában kecmergett a csapat.

A passzadatok megint csak nem szolgálnak orkántos meglepetéssel, a Barca kétszer annyi rövid passzt indított útjára mint a Milan, majdnem háromszor annyi indítása volt a védelem mögé, és csupán nagyságrendileg fele annyiszor emelte fel a labdát, mint ellenfele. 65%-os labdabirtoklásuk ugyan még alulról sem súrolja saját idei átlagukat (72%), de ostobaság lenne azt állítani, hogy ezen úszott el Xaviék számára a győzelem - a mezőnyfölény ismét megvolt, csak kihasználni nem sikerült, elsősorban Messi gyengébb játéka és a szélek már említett kihasználatlansága miatt.

Egy néhány szó erejéig érdemes lenne még kitérnünk a lövésekre, annál is inkább, mivel a Barcelona tőle szokatlanul sokat lőtt távolról (hat kísérlet a tizenhatoson kívülről), igaz, gyatra hatásfokkal, ami megint csak azt látszik igazolni, hogy jobban használni kellett volna azokat a fránya széleket, mert nem hinném, hogy megszületett már akár csak egy tagja is annak a védőfalnak, amelyiket a Xavi-Iniesta kettős fogja átlőni.

A Milannal már-már természetes módon fordított az arány, kétszer annyit lőttek a büntető-területen kívülről, mint bárhonnan máshonnan, de az is nagyon jellemző a támadójátékuk kilátástalanságára, hogy az ötös közelébe még csak el sem jutottak, nemhogy onnan is célba vegyék Valdés kapuját. Ez egyébként valószínűleg a Nou Campban sem lesz másképp, sőt.

Összegzés:

A két csapat közül furcsa módon annak ellenére a Milan lehet elégedettebb a végeredménnyel, hogy a továbbjutási reményei voltaképpen elszálltak, egy 0-0 ugyanis pontosan az az eredmény, amit egyáltalán nem kell megmagyarázni a Barca ellen, egy kezünkön meg tudjuk ugyanis számolni a csapatokat, akik az utóbbi néhány évben nulla gólon tartották Guardiola csapatát a BL-ben. Olyan nagyon persze valószínűleg a katalánok sem rágják a kefét, most nem jött össze a gólszerzés, na bumm, cserébe viszont nem kaptak gólt és hátrányban sincsenek, emlékezzünk csak vissza, amikor legutóbb egyenes kieséses meccsen jártak a Meazzában, mennyire más volt a leányzó fekvése (1-3 Mourinho Intere ellen).

Az adatokat és a számokat a zseniális whoscored-nak köszönjük.

Érdekel a futball elmélete, kiváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!