A képet a boon.hu-nak köszönjük.
Lehet vitatkozni és hosszasan polemizálni a labdabirtoklás felsőbbrendűségéről, de az a nagy helyzet, hogy a labdarúgás nulladik kilométerköve az, hogy passzolsz. Lehetőleg valamelyik csapattárshoz, és lehetőleg pontosan, hogy meglegyen az átvétel is, mert így aztán az ellenfél akár meg is szakadhat a próbálkozásban, soha nem fogja megszerezni a labdát. Ilyen szempontból egyébként a pontos passz egyben a védekezés első eleme is, amíg ugyanis nálad van a zsuga, az ellenfél biztosan nem szerez gólt, sőt, kapura sem igen lő - ezért is van az, hogy a világ jobb helyein szóba sem állnak olyan játékosokkal, akik nem tudnak álmukból fölkeltve is legalább 75%-os megbízhatósággal passzolni.
Pontos statisztikáink ugyan nincsenek, de ide a rozsdás bökőt, hogy egy kezünkön meg lehet számolni azokat a játékosokat, akik a vasárnapi Diósgyőr-Videoton rangadón legalább alulról súrolták a háromnegyedes passzhatékonyságot. Ez mondjuk még nem feltétlenül lenne megbocsáthatatlan bűn, de ha hozzátesszük azt is, hogy a magyar mezőny két „legspanyolabb” együttese mérkőzött meg egymással, már felvetődik néhány kérdés.
Például az, hogy mennyire életképes ma az NBI-ben a labdabirtokláson alapuló játékfilozófia, de közvetve előkerülhet a 4-2-3-1 bizonyos elemeinek létjogosultsága is - arról már nem is beszélve, hogy az oly sokszor emlegetett magyaros stílus miképpen egyeztethető össze azzal a szomorú ténnyel, hogy hazai pályákon csak elvétve tapsolhatunk háromnál több, egymást követő jó átadásnak. A Spanyolországban fogant 4-2-3-1 elméleti alapja ugyanis a magabiztos passzjáték, elég csak arra gondolni, hogy a klasszikus felfogású 4-4-2-vel szemben éppen a középpályán megjelenő, szabadon megjátszható metronóm szerepe jelenti a legnagyobb előnyt. Ha viszont ez a bizonyos középpályás mindenes (a’la Xavi) képtelen úgy átvenni a labdát, hogy az ne pattanjon legalább három méterre tőle, megette a fene az egészet, nemhogy taktikáról és stílusról, de még játékról sem igen van értelme beszélni.
Miután 1972-ben olimpiai aranyat, 1974-ben pedig Vb-bronzérmet nyert a lengyel válogatottal, Kazimierz Gorskit sokan kérdezgették csapata titkáról. A lengyelek ugyanis kis túlzással tótágasra állították a világ labdarúgását, a brazilok legyőzését heteikig csak emésztgette a szakma, de arra sem sokan tolták fel a kocsit-házat, hogy a Rivelinóval, Cruyffal, Gerd Müllerrel súlyosbított mezőnyben Grzegorz Lato lesz a legjobb góllövő. És lőn.
Ez persze mind mellékes, az egészet csak azért kell felhozni, mert Gorski szerint azzal kezdte a csapat építését, hogy mindenkit, egyesével megtanított futni, rúgni és passzolni. Nyilván barokkos túlzás arra gondolni, hogy Gadocha órákat töltött a gyakorlópályán a bal belsővel való labdaátvételt gyakorolván, és minden valószínűség szerint Deyna sem a szövetségi kapitánytól tanult meg 25 méteres keresztpasszokat osztogatni, de tény, a korábban soha sehol nem jegyzett lengyelek egy csapásra a világ élmezőnyébe kerültek. Pusztán azért, mert előbb megtanultak futni, rúgni és passzolni, majd egy zseniális edzőnek hála az alapkészségeket egy jól működő rendszerben alkalmazták. Tiszta sor.
Manapság az ilyesmit koncepciós futballnak hívják, és leginkább Németországban virágzik - elég csak a Dortmund két éve tartó szárnyalására, a Mönchengladbach mesés szezonjára, vagy a Rangnick gardírozta Hoffenheim sikereire gondolni. A történet lényege röviden annyi, hogy az elgondolás alkalmazásával egy alapjaiban véve harcos középcsapatnak számító együttes is halmozhatja a sikereket, csupán annyit kell tennie, hogy addig gyakorolja a tökéletes együttmozgást, míg el nem kezd kifelé folyni az orrán- vagyis, amíg viszonylag nagy sebesség mellett nem lesz folyamatos és gördülékeny a játék. Innen már nem nagy ugrás eljutni a felismerésig, hogy a rendszer alapja itt is a tökéletes passzjáték, és a labdabirtoklás mindenhatósága - konyhanyelvre ezt leginkább úgy tudnánk lefordítani, hogy a koncepciós futballt játszó csapatok a lehető legrövidebbre akarják redukálni a labda nélküli periódusaikat.
Egy ilyen stílus és filozófia alkalmazása gyakorlatilag bármelyik játékrendszerben megvalósulhat, de könnyen belátható, hogy a legnagyobb sikerre az öt középpályást alkalmazó formációk esetén van ítélve. Ebben az esetben ugyanis a középpályás emberfór kézzel fogható, mindig van üres és megjátszható ember a középső harmadban, és az ellenfél esetleges visszatámadásait is könnyebb megállítani, ha egyszerre öt ember csapdázza le a labda útját. Különösen igaz ez akkor, ha az öt középpályás alapjaiban véve hasonló karakter, de legalábbis nincsen kimondott irányító, és nincsen bulldózer-labdaszerző sem, vagyis a pálya centrumában helyezkedő mágikus háromszög téglái bármikor helyet cserélhetnek egymással, biztosítva a rendszer rugalmasságát.
És itt jutunk el a vasárnap esti mérkőzéshez, Paulo Sousa Videotonja ugyanis látszólag egy pontosan ilyen középpályával vette fel a harcot a szintén 4-2-3-1-et toló Diósgyőrrel. Sándor György ugyanis a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető irányítónak, ő inkább amolyan magyar típusú box-to-box középpályás, s mint ilyentől, tőle aztán felesleges várni a Kagawa- vagy Sneijder-féle virtuóz támadójátékot. Jól mutatta ezt a mérkőzés hajrája, amikor egymaga kétszer is kiütésessé varázsolhatta volna a Videoton sikerét, mégsem tette.
Sándor csatasorba állításának persze nyilván más motivációja is volt, ami egyben azt is jelentette, hogy Sousának esze ágában sincsen letámadni a hazaiakat. Nem tudni mondjuk, hogy mennyiben lett volna más a mérkőzés képe, ha Vinicius nem szerez már a harmadik percben vezetést a fehérváriaknak (nyilván egyébként merőben), de tény, hogy a Videoton onnantól kezdve nem volt rest felvenni a védelmi alakzatot a saját tizenhatosa előtt, és jobbára csak Torghelle maradt hírmondónak a diósgyőri térfélen. Ezzel aztán gyakorlatilag átjárhatatlan sűrűségűvé vált a középpálya (nem nehéz kiszámolni, tízen taposták egymás sarkát egy 30-35 méteres sugarú körben), ez pedig jóval képzettebb garnitúrát felvonultató csapatok összjátékát is taccsra vágta már, nemhogy a feltűnően gyenge formában játszó Diósgyőrét.
Az már egy másik kérdés, hogy a Videoton kicsit a saját játékát is megölte ezzel, hiába nyíltak nagy területek és folyosók az ellentámadásokhoz, mivel a Torghelle-Sándor-Tóth Balázs tandem egyik tagja sem a sebességéről híres, hiába futott el időnként a szélen Walter vagy Oliveira, középütt senki nem követte az akciókat. Pedig Mitrovics becsülettel osztogatta a hosszú labdákat, nemegyszer még jó irányzékkal is ellátta őket, csapattársai tökéletlensége folytán azonban elkeserítően kis hatékonysággal dolgozott.
Javarészt a fentieknek köszönhető, hogy egyetlen kósza fejesen kívül nem is emlékszik az ember DVTK-helyzetre a mérkőzésen. A pálya középén nyomasztó tanácstalanság jellemezte a miskolciak játékát, a spanyol ligában több mint száz meccset lehúzó Fernando például azt sem tudta hol van, kínjában ugyan visszahúzódott a kezdőkörbe, de ott meg a visszazáró Sándorral találta szemben magát. Gallardo és Luque hiába nyomta egész jól a széleken, ha Seydit megfojtotta Vinicius és Caneira, Fernandót pedig levette a pályáról a Mitrovics-Tóth kettős. A Diósgyőr annak ellenére is csak elvétve tudta huzamosabb ideig megtartani a labdát, hogy ellenfele az idő előrehaladtával egyre inkább átadta neki a területet, a két védekező jellegű középpályás, Abdouramann és Sekour jószerivel egyetlen építő jellegű megoldást sem tudott végigvinni. Beszélhetnénk itt zseniális húzásokról és kiváló taktikai meglátásokról, de az a helyzet, hogy amíg passzolni nem tanul meg rendesen egy csapat, addig borzasztóan felesleges a labdabirtoklásra építeni a taktikát – mert borítékolható az ólajtónyi bukás.
Szó, ami szó, nem sok futballra emlékeztető momentumot tartogatott a mérkőzés, az edzők közül is csak Sousa mutatott némi érdekeset, amikor végre valahára felismerte, hogy Torghelle az életben nem fogja kihasználni az előtte nyíló húszméteres folyosókat, és beküldte helyette a leginkább a tavalyi Chicharitóra emlékeztető Nikolicsot. Két perc múlva jött is a gól, a mérkőzés eldőlt, a Videotonnak ráadásul innentől kezdve már a gyors húzásokból táplálkozó kontrajátékok végigviteléhez sem volt kedve, nézhettük tovább a DVTK kellemetlen vergődését.
Képekben:
Már a harmadik percben teljesen kusza a hazaiak védelme, három a kettő ellen várják a felívelést a támadók - nem meglepő, hogy gól is lesz belőle.
A második félidőre hatalmas területek nyíltak a Videoton előtt, mondjuk az sem volt mellékes, hogy a DVTK védekezése még az elégségest sem súrolta. Itt Budovinszky ragad be teljesen feleslegesen, három Vidi-támadó előtt is többméteres folyosó nyílik.
Kontratámadás vol.2: Walter és Nikolics előtt több tízméteres terület, középen Sándor teljesen üresen osztogat. A négy védő nem, hogy vonalban nem helyezkedik, semmilyen kohézió nincs közöttük.
(Mivel magyar mérkőzésekről szinte lehetetlen extended highlights típusú összefoglalót fellelni az interneten, a kiragadott példák sajnos nem a legjobbak - de a lényeg talán érzékelhető.)
Érdekel a futball elmélete, kíváncsi vagy mi miért történik a pályán? Olvasd a Taktikai Zóna rovatunkat!
A mérkőzés összefoglalója
Nyilatkozatok