Viszonylag gyakran megesik, hogy szurkolók és önjelölt szakemberek egyszerre szállnak egymással nehézsúlyú vitába egy játékos megítélése kapcsán – különösen igaz ez akkor, ha az a bizonyos játékos még csak hírből sem ismeri a kiegyensúlyozottság fogalmát. A futball témájú ólomsúlyú viták őshazája pedig időtlen idők óta Anglia, nem is igazán emlékszem olyan focistára a zátonyról, akit legalább egyszer ne találtak volna meg nagyon durván a mindig mindent jobban tudó zugfirkászok. Leszedték a keresztvizet Beckhamről, megkapta a magáét Gascoigne, de fanyalogtak Lineker és Shearer kapcsán is - hogy a dosztojevszkiji terjedelmi korlátokkal dolgozó Lamprad-Gerrard eszmefuttatásokat most ne is említsem. Manapság leginkább Michael Carrick nevének említésekor költözik be a lincshangulat a szerkesztőségekbe, ráadásul az egyre nagyobb volumenű szakmai vita gyakran értékmérő jelleget is kap, vagyis korántsem a United középpályásának ideális posztja fölött megy a tépelődés – egyesek szentül meg vannak győződve arról, hogy a jó Michaelt kis túlzással futball-pálya közelébe sem kellene engedni.
A most futó évad egyébként szóról szóra így is indult, Carrick egészen addig egy percnyi lehetőséget nem kapott, míg ki nem dőlt előle szép sorjában a United teljes középpályája Cleverleystől, Andersonostól, Fletcherestől. Azóta viszont mintha megtáltosodott volna, fénykorát idéző magabiztossággal elnököli a korábban méretes parasztlengőkbe is beleálló Ferguson-csapat játékát, aki rendszeresen nézi a vörös ördögök mérkőzéseit, az pontosan tudja, nélküle a védekezés súlytalan, támadások pedig nem is léteznek. De akkor mégis hogyan lehetséges az, hogy a kapitányát vesztett angol válogatott megújhodása nem a Carrick-meghívó postázásával kezdődik?
A kulcsszó: önbizalom.
Ha ugyanis Carricknek olyan napja van, ő a tökéletes védekező középpályás, a szentimentális zseni, aki van annyira ügyes és dörzsölt, hogy a fizikai erőszak bármilyen nemű alkalmazása nélkül radírozzon le világklasszisokat a pályáról. Ha viszont nem, akkor többnyire egy mimózalelkű gombászfiú képében ténfereg a pályán, és mivel sem ütközni, sem kullancsként életet megkeseríteni nem képes világklasszis színvonalon, sokkal többet árt, mint amit használ. Egészen brutális, de Carrick játékában alig van átmenet: legtöbbször a világklasszis zseni és az ideggyenge félamatőr között húzódó szakadék végpontjain egyensúlyoz.
Ha kicsit lazábbra vesszük a terminológiát, azt is mondhatjuk, Carricknek voltaképpen a letámadás nem ízlik; amolyan igazi, Pirlo-féle olasz karmester ő, aki kifejezetten zokon veszi, ha zargatják labdavezetés közben, azt meg pláne, ha megtévesztő berepülésekkel akadályozzák a passzsávok megjátszásában. Az ilyesmi viszont a Csatornán túl eretnek gondolatnak számít, aki arrafelé nem képes páros lábbal becsúszni és oda-vissza kétszer fél lábon lefutni a maratont, az szinte nem is számít focistának, az pedig, hogy rá épüljön a válogatott játékstílusa, teljességgel elképzelhetetlen.
Holott lenne éppen alapja, nem is kevés.
Carrick ugyanis a 2008/2009-es szezon óta először briliáns évadot fut, elég csak a statisztikáira pillantani: pontosabban passzol, mint valaha, és bár annyi helyzetet nem alakít ki közvetlenül, mint amikor a Tevez-Rooney-Ronaldo mágikus hármas számára osztogatta a forintos labdákat, számszerűsíthető az előrelépés a korábbi évhez képest. Most már bőven jut legalább egy potenciális gólpassza minden mérkőzésre, miközben (mint azt hamarosan látni fogjuk) a védekezés alfájának is ő számít. Bár némiképp bugyután hangzik, de tény, hogy a statisztika azt bizonyítja, Michael Carricknél fontosabb játékosa kevés akad a Manchester Unitednek.
Az is megérne egy misét (és egy kissé részletesebb elemzést), hogy miért lő rendkívül keveset annak ellenére, hogy egyébként hihetetlen bombák eleresztésére is képes, de szemszögünkből jóval fontosabbnak látszik a védekező munkája, lévén Gibson eladása és Fletcher sajnálatos betegsége óta ő az egyetlen játékos a Unitedben, akire legalább hellyel-közzel rá lehet fogni, hogy védekező középpályás.
A fentebbi táblázatból kiválóan látszik, hogy mik az igazán nagy erényei: bár viszonylag ritkán vállal párharcokat, azokat hihetetlenül nagy százalékban nyeri meg, ráadásul emellé hangyaszorgalommal gyűjti a szereléseket is. Félidőnként átlagban kétszer próbálkozik sikeresen, de összességében is elmondható, hogy kísérleteinek több mint kétharmada sikeres – vagyis egyszerre hatékony és hatásos, ritka párosítás ez az angliai pályákon, pláne angol középpályástól.
Amiben viszont minden másnál jobb, az a labdák ellopása, elcsenése, az úgynevezett interception – nála több ilyet csak a Spurs futóbolondja, a válogatottba is követelt Scott Parker szedett össze, ám a különbség elhanyagolható. Egyébként is, Carrick kevesebb összes passza ellenére több helyzetet alakít ki nála, gyakrabban ugrat ki pontosan, és több az asszisztja is, arról már nem is beszélve, hogy a teljes spektrumot nézve is pontosabbak az átadásai.
Ebből is látszik, ők ketten majdhogynem tökéletesen kiegészítik egymást, nem véletlenül hangsúlyozta honlapunknak adott exkluzív interjújában a taktikai guru Michael Cox is, hogy az angol válogatott számára egy Carrick-Parker tengely lenne a legjobb megoldás a nyári Európa-bajnokságon. Kár, hogy ez valószínűleg nem fog összejönni, lévén Carrick valóságos kegyvesztett a válogatottnál.
Hogy miért? Ez az igazán nagy rejtély. Talán mert nem eléggé angol, talán mert nem eléggé kiegyensúlyozott, vagy mert nem elég agresszív – vagy mert talán egyszerre mind a három tulajdonságból hiányt szenved.
Ki tudja. Amiben én biztos vagyok, az csupán annyi, hogy Michael Carricknél kevés alulértékeltebb játékos szaladgál manapság a világ futballpályáin.