Nem elég, hogy a két legerősebbnek titulált angol nagyágyú már a BL csoportszakaszában beledőlt a kardjába, a nyolcaddöntők első felvonása után már az is csodaszámba menne, ha a legrangosabb európai kupasorozat legjobb nyolc csapata között lenne szigetországi szereplő. Az Arsenal és a Chelsea katasztrófa-szerű veresége után voltaképpen nyomban felvetődött a gondolat, hogy vége a Premier League nyomasztó európai hegemóniájának, a világfutball ciklikusságát mantrázók máris igazolva látták alaptézisüket, miszerint öt-hat évnél tovább egészen egyszerűen fenntarthatatlan a diadalmenet. De vajon tényleg végleg elmúltak azok az idők, amikor három angol fogta közre a Barcelonát a BL elődöntőjében?
Tény, ami tény, az 1995/1996-os BL-szezon óta nem fordult elő, hogy legalább a negyeddöntőig ne evickéljen el a ködös Albion valamelyik reprezentánsa (akkor a Blackburn Rovers rondított a képbe), látszólag joggal mondhatjuk tehát, hogy valami nem stimmel a Premier League-ben – mert bár lehet véletlenek és szerencsétlen események különös összjátékának tulajdonítani a sok kiesést és vereséget, az elmúlt tizenhat évben mégsem fordult elő ilyen egyszer sem.
A csatabárd persze valahol ott van elásva, hogy egyáltalán lehet-e a bajnokságok erősségére vonatkozóan állításokat megfogalmazni az európai kupákban mutatott teljesítmény alapján –és főleg jogos a kérdés a Bajnokok Ligája esetében, amely mindössze egy nagyon vékony szeletet ölel fel a topligákból. Az UEFA mindenesetre sokat nem törődik az ilyesfajta polemizálással, az európai kupákban mutatott teljesítmény alapján rangsorolja a bajnokságokat, sőt, mi több, ezen rangsor alapján biztosít nekik helyet a nemzetközi porondon. A jelentős különbség az, hogy míg a laikus szurkolók hajlamosak abból következtetéseket levonni, hogy melyik országot hány együttes képviseli a végső fordulókban, az európai szövetség illetékesei pedánsan, minden mérkőzést latba véve, pontszámok alapján készítik a listájukat (hogy hogyan, azt itt már vázoltuk egyszer). Ez a lista pedig egyelőre bizony sok mindent mutat, csak épp azt nem, hogy Angliában nagyon aggódni kellene egy jelentősebb visszaesés miatt.
Arról nem is beszélve, hogy a Bajnokok Ligája továbbra is egy kupasorozat, s mint ilyen, egészen egyszerűen alkalmatlan arra, hogy lemérjük rajta az egyes bajnokságok erejét. Nem találkozik mindenki mindenkivel, kimondva- kimondatlanul is nagy szerepe van a szerencsének és a sorsolásnak – következésképpen még a nyertes sem számít szükségszerűen Európa legjobb csapatának. „A forma ideiglenes, a klasszis állandó” – tartja a mondás, és éppen a mindenkori bajnoki pontvadászatok támasztják alá megfellebbezhetetlenül. Azok a bajnoki sorozatok, amelyekből kvalifikálni lehet a Bajnokok Ligájába; nyilván nem véletlenül, az UEFA is ezzel biztosítja magát és a szurkolókat, hogy minden évadban a legjobb csapatok szerepeljenek a főtáblán.
Emlékezzünk csak az évtized közepén avatott győztesekre: aligha akadt ember Európában 2004-ben, aki szentül hitte volna, hogy a Porto és a Monaco a kontinens két legerősebb csapata, de a három éven belül két egymás elleni döntőt vívó Liverpool és Milan is hajlamos volt a szenvedésre a saját bajnokságában; az angolok például győzelmük évében, 2005-ben még az első négybe sem fértek be a Premier League-ben. Implicit módon ezer és ezer példát hozhatunk arra, hogy miért nem bizonyítja egy bajnokság erejét a puszta tény, hogy hány csapata szerepel a Bajnokok Ligája legjobb nyolc csapata között.
Vegyük csak az idei szezont: vajon, ha a két toronymagas esélyes, a Barcelona és a Real Madrid valóban egymással vívja a BL májusi döntőjét Münchenben, nyugodt szívvel mondhatjuk, hogy a spanyol bajnokság a legerősebb egész Európában? Annak ellenére is, hogy a sorozat másik két reprezentánsa, a Valencia és a Villarreal már a csoportkör során elhullott, sőt, utóbbi még csak pontot sem tudott szerezni?
Na, ugye. Éppen ezért van sokkal nagyobb létjogosultsága annak az elméletnek, amelyik azt vallja, hogy a bajnokságok erejét a nemzetközi kupákban bemutatott számszerű eredményekkel lehet leginkább mérni – vagyis semmi mást nem kell tennünk, mint megnézni, hogy az adott liga együttesei hány pontot szereznek átlagban mérkőzésenként. Ez a mutató pedig – mint látni fogjuk – egyáltalán nem azt mutatja, hogy hamarosan véget érnek az angol portyák az európai szárazföldön.
Nyilvánvaló hibája persze az értékelési metódusnak, hogy nem tesz lényegi különbséget csoportmérkőzés és döntő között – vagyis a modell keretei között édesmindegy, hogy az Arsenal a Dinamo Zágráb ellen nyer a csoportkörben, vagy a Barcelona ellen az elődöntőben; a három pont az három pont, nem több, nem kevesebb.
Az alábbi grafikon azt mutatja, hogy az előző tíz BL-szezonban az öt top bajnokság képviselő hány pontot szereztek átlagban meccsenként a sorozatban.
Az angol csapatok például az utóbbi tíz évad egyikében sem szereztek 1,5-nél kevesebb pontot meccsenként, sőt, az esetek túlnyomó többségben jelentős mértékben túlszárnyalták a lélektani határt. Ez egyébként azt jelenti, hogy a BL-ben szereplő mindenkori angol csapat meccseik több mint felét megnyerik – nem is meglepő, hogy az utóbbi néhány évben rendre három, vagy négy együttesük is bemasírozott a legjobb nyolc közé. Érdekes ugyanakkor, hogy ebben a mostani, első ránézésre igen gyászosan alakuló szezonban is csupán néhány ezreddel szorulnak a La Liga mögé miközben még mindig simán verik a feljövőben lévő Serie A-t, és a Bundesligát.
Hiába esett ki már a csoportban a két manchesteri gárda, a United mindössze egyetlen mérkőzést vesztett (még, ha a legfontosabbat is), és a City is összehozott három győzelmet és egy döntetlent a halálcsoportban. Az Arsenal csoportmérkőzéseinek felét megnyerte és mindössze egyszer kapott ki, pontosan úgy, ahogyan a Chelsea is – az angol csapatok tehát a csoportkör során mindössze öt vereséget szenvedtek el; összehasonlításként, a spanyol élgárdák nyolcszor voltak kénytelenek pont nélkül levonulni a pályáról.
„A hazugságnak három fajtája létezik: hazugság, szemérmetlen hazugság és a statisztika” – vallotta Mark Twain, és mivel kár lenne tagadni, hogy javarészt igaza volt, újabb táblázatot villantunk: mégpedig arról, hogy melyik bajnokság képviselő milyen hatékonysággal meccseltek ebben a szezonban topligás ellenfeleik ellen.
A Premier League-nek viszont ebből az aspektusból sem igen van miért szégyenkeznie: az Arsenal milánói vereségét is beleszámolva az összesítésbe a 31 megszerezhető pontból 17-et kasszíroztak be az angol csapatok elviekben legerősebb ellenfeleikkel vívott meccseiken. A képet persze árnyalja kissé, hogy a Manchester United még úgy is csupán harmadik tudott lenni a csoportjában, hogy egyetlen mérkőzést sem kellett a legerősebb bajnokságokból érkező csapatok ellen vívnia – és ezzel újra eljutunk Mark Twain örökbecsűéig….