Vélemény

Kínos kulturális közjáték Sousa-módra

  • Göbölyös János
megosztom

,,A kézfogás általánosan elterjedt üdvözlési forma. A szokás hosszú évszázadokra nyúlik vissza, eredetileg csak a férfiak között vívott harcok közbeni vagy utáni barátságos gesztust jelentette. Az el nem fogadott kézfogás sértés a kezet nyújtó számára. Bizonyos esetekben a kéznyújtás visszautasítása nem jelent udvariatlanságot az üdvözölt személy részéről, higiéniai szempontok miatt ugyanis sokan egészségtelennek tartják a köszöntés eme formáját. Világszerte terjed a kézfogás felcserélése szívélyes mosolyra”. (részlet Udvarhelyi Margit – Ismeretek az emberi kommunikációról című tanulmányból)

Egervári Sándor ezek szerint hibázott, amikor a Törökországba utazó Videoton küldöttségével találkozott a reptéren, és miután parolázott a játékosokkal, konzervatív módon kezet mert nyújtani Paulo Sousának. Nem számolt azzal, hogy a magára mindig sokat adó portugál lépést tart a korral, ergo fél a fertőzésveszélytől, hiszen terjed az influenza. Nincs ezzel semmi probléma, nem árt óvatosnak lenni, hiszen a vírus alattomos, ráadásul a gyengéket támadja meg először… Hogy Sousa szervezete milyen erős, az immunrendszere mennyire ellenálló, azt nem tudhatom (ránézésre, sportos életvitelét ismerve maga lehet a vitaminbomba), de hogy a fehérvári edzőnek etikettből jókora restanciája van, az újfent bebizonyosodott. Az illemtani deficitjét leplezendő, egyben az egészségét megőrizendő, nem kellett volna mást tennie, mint rámosolyogni a szövetségi kapitányra, verbálisan üdvözölni (Egervári is bírja annyira az angolt, mint ő…), uram bocsá, megveregetni a vállát. Ehelyett tüntetően elnézett fölötte.

Nem szép dolog ez senor Sousa!

Paulo Sousa, a Videoton vezetőedzőjeA kínos ügy természetesen túlmutat a konkrét eseten, illetve rámutat Sousa és Egervári barátinak jóindulattal sem nevezhető kapcsolatára. A kapitány azonban mindvégig kínosan ügyelt arra, hogy betartsa a kollegalitás írott és íratlan szabályait, és hogy a szakmai viszonyrendszer ne sérüljön. Beszélgetéseink során, amikor nem csak meccsekről, hanem klubokról, edzőkről is kellett (volna) nyilatkoznia, udvariasan, de kerülte a témát, mondván, nem szeretne konfliktusba keveredni egyetlen csapat vezetőivel sem. Ha a Videoton, személy szerint Paulo Sousa került szóba, hatványozottan figyelt arra, hogyan fogalmaz. Véleménye természetesen volt a Fehérváron folyó szakmai munkáról, az ottani válogatott kerettagokról, azok foglalkoztatottságáról, fejlődéséről, de óvakodott attól, hogy mindezt a közvélemény elé tárja, még akkor sem tette meg, amikor egyébként nem volt oka kritizálni. Ugyanakkor nem titkolta, örül, hogy korábban Lipták Zoltán, majd legutóbb Elek Ákos ügye megoldódott, azaz a folyamatos játéklehetőség reményében a két válogatott futballista csapatot talált magának. Gyanítom, valahol itt kell keresni az elmaradt kézfogás okát. 

Sousa viselkedése természetesen kiverte a biztosítékot szakmai körökben, a magyar edzők szemében amúgy is szálka a külföldről jött kolléga, hát még akkor, ha az már-már szabad kezet kap a munkáltatójától, és kontroll nélkül tevékenykedhet. A portugál bő fél éves ittléte alatt nem először hozta magát (és klubját) kényelmetlen helyzetbe, már a bemutatkozásán villantott, amikor elegáns öltönyben, de zokni nélkül tisztelte meg az első sajtótájékoztatóján megjelenteket. Aztán volt, hogy a tolmácsát (és a tévénézőket) hagyta faképnél nyilatkozat közben, a máig nyitott, bírósági szakaszban lévő lefejeléses ügye pedig túlment minden határon. Egészen pontosan mehetett volna, ha a Videoton elöljárói nem prejudikálva a cselekedetét, de kellő határozottsággal kifejtik véleményüket, és nem kenik el azzal az esetet, hogy várjuk meg a vizsgálat végét.

A Videoton legújabbkori történetének mindezek ellenére nem Sousa a kulcsfigurája, egyrészt ugye szakmailag még szinte semmit nem bizonyított, ,,civilben” pedig addig megy el, ameddig hagyják. Maga az elnök-tulajdonos Garancsi István nyilatkozta még ősszel, hogy amíg a csapat nincs kieső helyen, a portugálnak biztos a helye. Mivel ez a veszély nem fenyegeti a kétmilliárdos költségvetéssel dolgozó klubot, Sousának nincs mitől és kitől tartania. Ha mégis túllő a célon, majd születik egy közlemény, amelyben hangsúlyozzák, hogy továbbra is kitartanak mellette, elismerik a munkáját, támogatják az elképzeléseit. Még az is belefér, hogy az ominózus lefejeléses eset békéltető tárgyalásáról hiányzó edzőt kimentsék, mondván nem érkezett meg időben az idézés, meg egyébként is, nem Sousa tartózkodási helyére címezték a levelet… De ha kell, perre mennek azok ellen, akik szerintük valótlan adatokkal próbálják lejáratni a Videotont, kárt okozva ezzel a klubnak, tágabb értelemben a magyar labdarúgásnak. Dr. Muszbek Mihály sportközgazdász három héttel ezelőtt a Digisport Reggeli Start című műsorában éppen az egyik legkényesebb témában mondta el a véleményét. Ha valaki tisztában van a magyar futball pénzügyeivel, a költségvetésekkel, a jövedelmekkel, az ő. Hogy a Torghelle-ügyben érintettek is képben legyenek, íme a beszélgetés vége, amelyben Muszbek határozottan, gondolkodás nélkül válaszolt a szerkesztő kérdéseire:  

- Mennyit keresnek ma a legjobb magyar focisták itthon?

- Nyolcvan és százhúszmillió forint bruttó összeg per év.

- Hányan vannak ilyenek?

- Harmincan.

A kérdés, miszerint Torghelle benne van-e ebben a harmincban, szerintem költői.

Mint ahogy az is, lesz-e folytatása a kézfogásos ügynek? Három nappal az eset után a Videoton honlapján egyetlen félmondat sem jelent meg ezzel kapcsolatban, ám ha a sajtóvisszhang kellően sérti majd az illetékesek fülét, akkor sem vagyok benne biztos, hogy Fehérváron Egervári jön ki győztesen a reptéri konfliktusból.

A cikk elején idézett tanulmányban egyébként olvasható még valami a kézfogási szokással, az üdvözlés eme formájával, annak elterjedésével kapcsolatban. Eszerint az egyes kultúráknál lehetnek eltérések.

A kulcsszó a kultúra. Ahol ugyanis ez hiányzik, ott nincs ami eltérjen…

megosztom